-
Title:
Nem vagy egyedül a magányodban
-
Description:
Ha nyíltan vállaljuk a magányosságot, szomorúságot és félelmeket, s az ezzel járó sérülékenységet is, megnyugvásra lelhetünk, továbbá enyhülhet a magányosságunk is, állítja Jonny Sun író és művész. Őszinte előadásában, amelyet az általa készített illusztrációk színesítenek, Sun arról számol be, hogyan csatlakozott egy nem remélt közösséghez, s talált rá egy kis, ezüstös fénysugárra a sötétségben azáltal, hogy arról beszélt, kívülállónak érzi magát.
-
Speaker:
Jonny Sun
-
Helló!
-
Szeretnék önöknek bemutatni valakit.
-
Ez itt Jomny.
-
Igazából "Jonny", de
véletlenül "m"-mel betűzve,
-
és ha csodálkoznának ezen,
-
nos, egyikünk sem tökéletes.
-
-
akit azért küldtek a Földre,
hogy az embereket tanulmányozza.
-
Jonmy elveszett, magányos,
távol az otthonától,
-
és szerintem mind éreztünk már ugyanígy.
-
Én legalábbis éreztem.
-
Az életem egy olyan pillanatában
írtam erről a földönkívüliről,
-
amikor magamat is földönkívülinek éreztem.
-
Akkor költöztem Cambridge-be, hogy
a doktorimon dolgozzam az MIT-n,
-
féltem és magányos voltam,
és úgy éreztem, nem tartozom sehová sem.
-
De az egész életem hasonló volt.
¶
-
Éveken át írtam vicceket,
-
osztottam meg őket közösségi portálokon,
-
és észrevettem,
hogy egyre jobban belemerülök ebbe.
-
Sok ember szerint
az internet magányos hely.
¶
-
Én is így érzem:
-
egy hatalmas, végtelen, egyre növekvő űr,
-
ahol folyton kiabálhatsz,
de soha, senki nem hall meg.
-
Ám engem valahogy megnyugtatott,
hogy ebbe az űrbe beszélhettem.
-
Megnyugtató volt megosztani
az érzéseimet az űrrel,
-
és végül az űr elkezdett visszabeszélni.
-
Így derül ki, hogy az űr egyáltalán
nem végtelen, magányos kiterjedés,
-
hanem tele van mindenféle emberekkel,
-
akik maguk is az űrbe bámulnak,
és azt szeretnék, ha meghallanák őket.
-
A közösségi médiából
számos negatívum származik.
-
Egyáltalán nem szándékom ezt vitatni.
-
Online lenni mindig egyet jelent azzal,
hogy nagy szomorúságot,
-
dühöt és durvaságot érzünk.
-
Olyan, mintha véget érne a világ.
-
Ugyanakkor meghasonlok önmagammal,
-
mert tagadhatatlan tény,
hogy a közeli barátaim legtöbbjével
-
eredetileg online találkoztam.
-
Szerintem ez részben az azért van így,
mert előszeretettel gyónunk
-
a közösségi médiában.
-
Olyan érzés, mintha a személyes,
bizalmas naplónkba írnánk,
-
amely teljesen magántermészetű,
-
ugyanakkor azt akarnánk,
hogy a világon mindenki elolvassa.
-
Úgy gondolom, egy része, az öröm ebben,
-
hogy más, a miénktől teljesen
eltérő nézőponttal bíró emberek
-
szemszögéből tapasztalhatunk meg dolgokat,
-
és ez néha pozitív.
-
Például amikor elkezdtem twitterezni,
¶
-
rájöttem, hogy rengeteg ember,
akit követek,
-
beszél a mentális egészségről
és hogy terápiára megy úgy,
-
hogy mégsem kerül megbélyegzésre,
ami viszont gyakran előfordul,
-
ha ezekről a problémákról
személyesen beszélgetünk.
-
A segítségükkel normálisan lehetett
beszélgetni a mentális egészségről,
-
és ez rávezetett,
hogy a terápiás kezelés olyasvalami,
-
ami nekem is segíthet.
-
Na most, sok ember számára
¶
-
ijesztő ötletnek tűnik ezeket a témákat
ilyen nagy közönség előtt,
-
ennyire nyíltan kibeszélni az interneten.
-
Úgy érzem, sokan nagy,
ijesztő dolognak vélik,
-
hogy online megnyilvánuljanak,
ha nem tökéletesek és teljesek.
-
Ám szerintem az internet az a hely,
ahol nagyszerű dolog nem tudni,
-
és ezt felfoghatjuk izgalmasként is,
-
mert számomra van valami fontos
abban, hogy megosztjuk másokkal
-
tökéletlenségünket, bizonytalanságunkat
-
és sebezhető pontjainkat.
-
-
Amikor valaki beszámol például
a szomorúságáról, félelmeiről
¶
-
vagy arról, hogy magányos,
-
attól jómagam kevésbé
érzem egyedül magam,
-
nem azért, mert megszabadultam
a saját magányosságomtól,
-
de azáltal, hogy látom,
nem kizárólag én érzem
-
egyedül magam.
-
Íróként és művészként
-
igyekszem a sérülékenységet,
mint megnyugtató érzését, elfogadtatni
-
a közösséggel: olyan érzésként,
amint megoszthatunk egymással.
-
Izgalmasnak találom a belső
dolgok felszínre hozását:
-
fogni azokat a láthatatlan, személyes
érzéseket, amelyeket megnevezni sem tudok,
-
a fénybe tartani őket, szavakba önteni,
-
majd megosztani ezeket másokkal,
-
remélve, hogy így segíthetek nekik is
megfogalmazni az érzéseiket.
-
Tudom, ez nagy dolognak tűnik,
¶
-
de végül az érdekel,
hogyan lehet ezeket az érzéseket
-
kis részekre bontani,
-
mert ha sikerül őket "kicsinek álcáznunk",
-
szerintem könnyebb megközelíteni
őket és szórakoztatóbbak is.
-
Emberi mivoltunk hasonlóságát
is könnyebb megérteni általuk.
-
Megjelenthetnek például
novella formájában,
-
máskor egy helyes könyv illusztrációiban.
-
Néha pedig buta viccként,
-
amelyet a neten teszek közzé.
-
Néhány hónapja például
bedobtam egy kutyasétáltató
-
applikáció ötletét:
-
egy kutya megjelenik az ajtónkban,
így el kell hagyjuk a házat,
-
hogy megsétáltassuk őt.
-
-
Ha vannak itt applikáció-fejlesztők,
¶
-
keressenek az előadás után.
-
Egy másik példa, amit mindig megosztok:
ideges vagyok, ha e-mailt küldök.
¶
-
"A legjobbakat", így írom alá,
-
ami kifejtve
"A legjobbat, ami tőlem telik",
-
ami annyit tesz: "Kérlek, ne utálj,
ígérem, megteszem, ami tőlem telik."
-
Vagy a klasszikus jégtörő
kérdésre adott válaszom:
¶
-
ha bárki élő vagy történelmi
személlyel ehetnék, rendben.
-
Nagyon magányos vagyok.
-
-
Úgy találom, ha ilyesmiket
posztolok a neten,
¶
-
a reakciók hasonlóak.
-
Az emberek összejönnek együtt nevetni,
-
megosztozni az érzésen,
-
majd ugyanolyan gyorsan szétszélednek.
-
-
Igen, így újra magamra maradok.
¶
-
De néha ezek a kis összejövetelek
egészen hasznosak lehetnek.
-
Például amikor lediplomáztam építészként,
¶
-
és Cambridge-be költöztem,
-
ezt a kérdést posztoltam:
-
"Hányan vannak az életetekben,
-
akikkel nem beszéltek többé?"
-
A barátaimra gondoltam,
akik különböző városokba,
-
sőt külföldre költöztek,
-
és hogy milyen nehéz lenne
tartani velük a kapcsolatot.
-
De az emberek elkezdtek válaszolni,
megosztani a tapasztalataikat.
-
Valaki egy rokonáról beszélt,
akit elveszítettek szem elől.
-
Más az elhunyt szerettéről,
-
aki gyorsan és váratlanul távozott.
-
Valaki az iskolai barátokat hozta fel,
-
akik szintén elköltöztek.
-
Aztán valami csodálatos történt.
-
Az emberek már nemcsak nekem,
-
hanem egymásnak is elkezdtek válaszolni,
-
elkezdtek egymással beszélgetni,
megosztani az élményeiket,
-
megnyugtatni egymást
-
és bátorítani, hogy próbálják
elérni azt a barátot,
-
akivel nem beszéltek egy ideje,
-
vagy családtagot,
akit szem elől tévesztettek.
-
És végül létrehoztuk
ezt a kis mikroközösséget.
-
Mintha a sokféle ember
egy segélyszervezetet
-
hozott volna létre.
-
Ezért hiszem, hogy mindig,
amikor online posztolunk valamit,
-
van rá esély, hogy ezzel
-
ilyen mikroközösségeket hozhatunk létre.
-
Előfordulhat, hogy különböző emberek
-
összetalálkozzanak és csoportosuljanak.
-
Néha az internet mocskában
-
rokonlelkekre bukkanhatunk.
-
Néha azzal, hogy a válaszokat
és hozzászólásokat olvasva
-
találunk egy különösen kedves, éleslátó
-
vagy humoros megnyilvánulást.
-
Néha úgy, hogy követünk valakit,
-
és látjuk, hogy az illető
már követ bennünket.
-
Néha pedig úgy, hogy felfedezzük,
hogy emberek, akiket a való életben
-
is ismerünk, ugyanolyan
dolgokról írnak, mint mi magunk,
-
és rájövünk: legalább annyira hasonló
az érdeklődésünk, mint az övék,
-
és ez közelebb hozza őket hozzánk.
-
Néha, ha igazán szerencsések vagyunk,
-
találhatunk egy másik földönkívülit is.
-
[ha két idegen találkozik
egy különös helyen,
¶
-
az kicsit otthonosabbnak tűnhet]
-
Ám én is aggódom, hiszen mint tudjuk,
¶
-
az internet általában nem ilyen.
-
Mind tudjuk, hogy az internet
-
többnyire a félreértések helye,
-
a hely, ahol konfliktusba
kerülünk egymással,
-
a hely, amelyet zűrzavar, sikolyok
és kiabálás és üvöltözés ural,
-
és mintha mindenből túl sok lenne.
-
Egy káosz az egész,
-
és nem tudom, hogyan egyeztethetném
össze a rossz dolgokat a jókkal,
-
mert mind tudjuk, mind láttuk,
-
hogy a rossz dolgok igazán,
igazán bántóak lehetnek.
-
Olyan, mintha a platformokat, amelyek
révén benépesítjük az online tereket,
-
hanyagul vagy szándékosan
úgy terveztek volna meg,
-
hogy helyt adjanak a zaklatásnak,
gyalázkodásnak és félrevezetésnek,
-
a gyűlöletbeszédeknek
és az ebből fakadó erőszaknak,
-
és úgy tűnik, a jelenlegi
platformok egyike sem
-
foglalkozik eleget ezek kiküszöbölésével.
-
Mégis, és talán sajnálatos módon,
¶
-
ragaszkodom ezekhez az online
terekhez, ahogy sokan mások is,
-
mert olyan, mintha mindenki
ott gyülekezne.
-
Néha ezért butának
-
és hülyének érzem magam,
-
hogy az emberi kapcsolatnak az ilyen kis
pillanatait is nagyra becsülöm manapság.
-
Ám mindig úgy hittem,
-
emberi mivoltunk megnyilvánulásának
ezek a pillanatai nem feleslegesek.
-
Nem visszavonulás ez a világtól,
-
sokkal inkább ok, amiért látogassuk
ezeket a közösségeket.
-
Fontosak, életbevágóan fontosak,
megerősítenek és életet adnak.
-
Ezek a kis, ideiglenes
menedékhelyek megmutatják:
-
nem vagyunk olyan egyedül, mint hisszük.
-
Tehát valóban, bár az élet
rossz és mindenki szomorú,
-
sőt egy nap mind meghalunk -
-
[nézd. az élet rossz. mindenki
¶
-
szomorú. Mind meghalunk,
de megvettem ezt a felfújható ugrálóvárat,
-
szóval leveszed a cipőd vagy nem]
-
Szerintem a metaforikus,
felfújható ugrálóvár ebben az esetben
¶
-
valójában a más emberekkel
való kapcsolatainkra utal.
-
-
amikor különösen szomorúnak
és reménytelennek tűnt a világ,
-
belekiabáltam az űrbe,
-
a magányos sötétségbe.
-
Azt mondtam: "Bejelentkezni
a közösségi médiába most olyan,
-
mint valaki kezét fogni a világ végén."
-
Ezúttal viszont nem az űr válaszolt,
-
hanem emberek jelentek meg,
-
akik válaszoltak, majd egymással
is beszédbe elegyedtek,
-
lassan kialakítva
ezt a kicsinyke kis közösséget.
-
Összegyűltünk, hogy
megfogjuk egymás kezét.
-
Ezekben a veszélyes
és bizonytalan időkben,
¶
-
az egésznek a kellős közepén,
-
szerintem amihez ragaszkodnunk
kell, az a többiek, más emberek.
-
S tudom, kis dolog ez, amelyet
rövid pillanatok alkotnak,
-
mégis hiszem, hogy ez egy vékonyka,
aprócska, ezüstös fénysugár
-
a sötétségben.
-
-
-
-