Így érhetjük el a csillagokat

Elhagyhatjuk-e Naprendszerünket, és beléphetünk-e egy másikba? Philip Lubin asztrofizikus a kis, lézerrel hajtott űrhajókban rejlő, fantasztikus lehetőségről beszél, amely révén valóra válhat az emberiség első csillagközi küldetése. Ismerjék meg, hogy ez a merőben más technológia hogyan segíthet elérnünk a Proxima Centaurit, amely a miénkhez legközelebbi csillag – és alapjaiban változtatja meg a világegyetemről alkotott felfogásunkat.

Itt vagyunk Santa Barbarában,
a Kaliforniai Egyetemen,

hogy az emberiség
egyik álmáról beszéljünk:

a képességről,
hogy elhagyjuk Naprendszerünket,

és eljussunk egy másik naprendszerbe.

A megoldás szó szerint
az orrunk előtt van.

Két dolog van nálam,
ami önöknél is – egy karóra

és egy elemlámpa,

ami, ha nincs önöknél, van a mobiljukon.

Az óra az időt mutatja,

az elemlámpa csupán
megvilágítja a környezetem.

Akár a művészet, számomra
a tudomány az, ami mindent bevilágít.

Másképp szeretnék a valóságra tekinteni.

Ha bekapcsolom az elemlámpát,

a sötétség fénybe borul,
és hirtelen látok.

Az elemlámpa és fénye,

amelyet előbukkanni látnak –

a fény a kezemen nemcsak megvilágítja,

hanem nyomja is azt.

A fény energiát és nyomatékot generál.

Tehát a megoldás nem az,
ha űrhajót csinálunk az elemlámpából úgy,

hogy itt kijön a kipufogógáz,

az űrhajó pedig arra tart –

ezt tesszük ma a kémia segítségével.

A megoldás a következő.

Az elemlámpát elhelyezzük

valahol a Földön, a Holdon
vagy egy űrpályán,

a fényt kivetítjük egy reflektorra,

amely meghajtva felgyorsítja a reflektort,
ami megközelítheti a fénysebességet.

Hogyan csinálhatunk elég nagy elemlámpát?

Ez nem megfelelő,

a kezem látszólag nem tart sehova.

Ez azért van, mert az erő igen kicsi.

A problémát úgy oldhatjuk meg,

hogy fogunk rengeteg elemlámpát,
vagyis valójában lézert,

és szinkronizáljuk őket.

Ha egyetlen, óriási nyalábba
irányítjuk a fényüket,

amelyet fáziscsoportnak hívunk,

egy megfelelően erős rendszer
áll rendelkezésünkre,

amely ha eléri nagyjából
egy város méretét,

képes felgyorsítani egy közel
tenyérnyi űrhajót

hozzávetőlegesen a fénysebesség 25%-ára.

Ezzel kevesebb mint húsz év alatt
eljutnánk a legközelebbi csillaghoz,

a Proxima Centaurihoz,

ami kicsivel több,
mint négy fényévre található.

Az első szondák nagyjából
tenyérnyiek lennének,

az első reflektor

pedig embernagyságú,

nem sokkal nagyobb, mint jómagam,

ám pár méter átmérőjű.

Csak ebből a nagyon nagy lézernyalábból
származó fényt használja

az űrhajó felgyorsítására.

Beszéljünk hát erről.

Hasonlít ahhoz, mint amikor
a tengeren vitorlázunk.

A tengeren vitorlázva a szél hajt minket.

A szél hajtja a vitorlást előre, a vízen.

Esetünkben mesterséges szelet
generálunk az űrben

a lézernyalábból,

a különbség az, hogy a lézerből
származó fotonok maguk a szél,

a lézerből származó fény válik széllé,

melynek szárnyán hajózunk.

Ez a fény irányított –

gyakran irányított energiának is hívjuk.

Hogyan lehetséges ma,

hogyan beszélhetünk arról,
hogy elérjük a csillagokat,

ha hatvan évvel ezelőtt,

amikor az űrprogram igazán beindult,

még azt mondták, ez nem lehetséges?

Nos, ennek sok köze van a fogyasztókhoz,

és ahhoz a tényhez, hogy épp engem néznek.

Nagysebességű interneten néznek engem,

amelyet az optikai szálon át
adatot szállító fotonok uralnak.

A fotonok teszik lehetővé
az internet létezését

mai formájában.

Az igen gyors, nagy mennyiségű
adat küldésére használt technológia

ugyanaz, mint amelyet
arra használunk majd,

hogy igen gyorsan juttassunk
űrhajót a csillagokhoz.

Végtelen mennyiségű hajtóanyag
áll rendelkezésünkre,

tetszés szerint kapcsolhatjuk ki-be.

A lézernyaláb, amely a fényt adja,

nincs bekapcsolva az egész út során.

Kis űrhajók esetén pár perc is elég,

és a hatás olyan,
mintha elsütnénk egy puskát.

Van egy lövedékünk,
amely ballisztikus pályán halad.

Még ha ember nincs is az űrhajón,

legalább képesek vagyunk
kilőni egy ilyen űrhajót.

A távolból akarjuk nézni,

képet alkotni

és érzékelni egy tárgyat.

Ha például eljutunk a Jupiterhez,

elrepülünk mellette,

képeket készítünk a Jupiterről,

megmérjük a mágneses mezőt,

a részecskesűrűséget,

így tulajdonképpen távfelfedezést végzünk.

Ugyanúgy, ahogy önök most engem néznek.

Minden jelenlegi,
Holdon túlra vezető küldetés

távérzékelő küldetés.

Mit remélünk találni,
ha meglátogatunk egy exobolygót?

Lehet, hogy van élet az exobolygón,

és felfedezhetjük az élet nyomait,

akár légköri életjelek révén,

vagy egy drámai kép segítségével

megláthatnánk valamit a felszínen.

Nem tudjuk, van-e élet
máshol a világegyetemben.

Talán rábukkanunk az élet jelére
a küldetések során,

talán nem.

És bár nem tűnik helyénvalónak
gazdasági helyzetről beszélni

a csillagközi küldetések kapcsán,

tulajdonképp ez az egyik fő probléma
a megvalósítás során.

Megfizethető dolgokat kell alkotnunk,

hogy megvalósíthassuk, amit szeretnénk.

Így jelenleg laboratóriumban

olyan rendszereink vannak,

amelyek nagy méretben
képesek szinkronizálni,

körülbelül 10 km-ig.

Képesek lettünk
lézerrendszereket szinkronizálni,

csodásan működik.

Évtizedek óta tudunk lézereket építeni,

ám csak most,
hogy e technológia elég olcsó

és elég fejlett lett,

csak most gondolkodhatunk
óriási nyalábokban,

szó szerint kilométeres nyalábokban,
amolyan napkollektorokban,

ám ahelyett, hogy fényt gyűjtenénk be,
fényt továbbítanánk.

Az effajta technológia szépsége,
hogy széles körben alkalmazható,

nemcsak kis űrhajók
relativisztikus repülésére,

hanem nagy sebességű űrhajókra is,

nagy sebességű repülésre
Naprendszerünkben.

Ez lehetővé teszi a bolygó védelmét,

az űrszemét eltávolítását,

lehetővé teszi távoli eszközök
energiaellátását,

mint egy űrhajó vagy űrbázis
a Holdon vagy más helyeken.

Igen sokoldalú technológiáról van szó,

olyanról, amelyet fejleszteni
akarunk még akkor is,

ha nem akarunk űrhajót
küldeni más csillagokhoz,

mivel a technológia
sok más alkalmazást is lehetővé tesz,

amely jelenleg nem valósítható meg.

Ezért úgy érzem, szükségünk
van erre a technológiára,

mivel megvan hozzá a képességünk,

csak finomítani kell rajta,

és várni, hogy a gazdaság
felzárkózzon mellénk,

így aztán elég olcsóvá válik,
hogy nagy rendszereket építhessünk.

A kisebb rendszerek
már most is megfizethetőek.

A laborunkban már elkezdtünk
építeni egy prototípust.

Így bár nem holnap történik meg,

már belevágtunk,

és eddig elég ígéretes.

Ez a program egyszerre forradalmi,

mivel átalakító hatású
technológiáról van szó,

ám egyben evolúciós program is.

Személy szerint nem hiszem,
hogy jelen leszek,

amikor az első
relativisztikus repülés megtörténik.

Úgy hiszem, valószínűleg még
több mint 30 év, mire eljutunk odáig,

talán több is.

Ami inspirál,

hogy láthatom a képességet
a végső cél elérésére.

Ha nem is az én életemben esik meg,

a következő generáció életében
már megtörténhet,

vagy a rákövetkezőben.

A következményeknek
annyira átalakító hatásuk van,

hogy szerintem szó szerint
végig kell járjuk ezt az ösvényt,

és felfedeznünk a korlátokat,

majd azt, hogyan jutunk túl e korlátokon.

Más bolygókon élet után kutatni

az emberiség egyik legfőbb kutatása lenne,

és ha képesek lennénk rá,

ha tényleg életet találnánk
egy másik bolygón,

az örökre megváltoztatná az emberiséget.

Az életben semmi sem egyszerű.

Ha elég mélyre néznek,

felfedezhetik, az élet milyen összetett,
érdekes és szépséges.

Ugyanez érvényes az egyszerű fotonra is,

amelyet minden nap
arra használunk, hogy lássunk.

Ám ha kitekintünk, és valami
sokkal nagyobbat képzelünk el,

lézerek szinkronizált nyalábját,

akkor olyan dolgokat álmodhatunk,
amelyek kivételesek.

Egy másik csillaghoz eljutni

ilyen kivételes dolog.

(Madárcsiripelés)