Tan Le: Bevándorlásom története

2010-ben Tan Le egy igen hatékony interfész működését mutatta be a TEDGlobal színpadán, most viszont a TEDxWomenen egy nagyon is személyes történetet mesél el -- a családjáét: anyjáét, nagyanyjáét és húgáét --, hogy hogyan is menekültek el Vietnámból és kezdtek új életet.

Hogyan is beszélhetnék 10 percben

három nemzedék asszonyainak kötődéseiről,

hogy ezek a megdöbbentően erős kötődések

hogyan alapozták meg annak a

4 éves kislánynak az életét,

aki több mint 30 évvel ezelőtt

húgával, anyjával és nagyanyjával

egy kis csónakban összezsúfolódva

hányódott a Dél-kínai-tengeren

öt nap és öt éjjelen át,

kötődések, amelyek megalapozták az életét --

és sosem engedik el --

-- az a kislány most San Franciscóban él,

és épp Önökhöz szól.

Ez még nem egy befejezett történet.

Olyan mozaikjáték, aminek az összeillesztése még mindig tart.

Hadd beszéljek most néhány darabkájáról!

Képzeljék el az első darabkát:

egy férfi, aki tűzre veti élete munkáját.

Költő, drámaíró,

akit a hazája szabadságába

és egységébe vetett hit

éltetett.

Képzeljék el őt, amint a kommunisták

megérkeznek Saigonba. Akkor szembesül vele,

hogy a teljes addigi élete füstbe ment.

A szavak, amik korábban a barátai voltak, megcsalták.

Hallgatásba vonult vissza.

Belehalt a történelembe.

Ő volt a nagyapám.

Sosem ismertem.

De életünk több az emlékeinknél.

Nagyanyám nem engedte, hogy elfeledkezzem az életéről.

Az én kötelességem volt gondoskodni róla, hogy ne merüljön feledésbe,

és meg kellett tanulnom,

hogy bár a történelem megpróbált felőrölni minket,

de mi kitartottunk.

A mozaik következő darabja

egy csónak, amint kora hajnalban

csendesen siklik ki a tengerre.

Anyám, Mai, 18 éves volt,

amikor az apja meghalt,

ekkor már két kislány anyja,

egy olyan házasságban, amit a szülők hoztak össze.

Számára az élet egyetlen feladatot jelentett:

családját kimenekíteni,

és új életet kezdeni Ausztráliában.

Elképzelhetetlen volt számára,

hogy ez ne sikerülhetne.

Tehát egy regénynek is beillő 4 éves hercehurca után

egy halászbárkának álcázott hajó

kifut a tengerre.

Minden felnőtt tisztában volt a kockázattal.

Leginkább a kalózoktól, a nemi erőszaktól

és a haláltól féltek.

Volt anyámnál egy kis üveg méreg,

ahogy a legtöbb felnőttnél a hajón.

Ha elfognak, előbb húgom és én,

azután ő és nagyanyám isznak belőle.

Az első emlékeim a csónakról valók --

a motor állandó zúgása,

és ahogy a hajó orra a hullámokba ütközik,

a mérhetetlen és üres horizont.

Nem emlékszem a kalózokra, akik többször is jöttek,

de a csónakunkon lévő férfiak

handabandázásukkal átejtették őket,

és arra sem, hogy leállt a motor,

és hat órán keresztül nem indult újra.

Emlékszem viszont a Malajzia partjainál lévő

olajfúró torony fényeire,

és arra a fiatalemberre, aki összeesett és meghalt

-- az utazás vége volt az utolsó csepp számára --

és az első almára, amit megkóstoltam,

és amit egy férfi adott nekem a fúrótoronynál.

Soha egyetlen alma nem ízlett annyira.

Egy menekülttáborban eltöltött három hónap után

Melbourne-ben kötöttünk ki.

A mozaik következő köve a négy nőről szól

-- három generáció --,

ahogyan kialakítják együtt új életüket.

Footscray-ben telepedtünk le,

egy munkásnegyedben,

amelyben különböző rétegekből való bevándorlók éltek.

Footscray-ben a jogosultságok fogalma ismeretlen volt,

nem úgy, mint a tehetősebb középosztály negyedeiben,

amikről én mit sem tudtam.

A boltajtókból távoli országok illata áradt.

Azt a nehézkes, keverék

angol nyelvet egymástól szedtük fel;

egy dolog volt közös mindannyiunkban:

újrakezdők voltunk.

Édesanyám farmokon dolgozott,

azután szalagon, egy autóösszeszerelő gyárban,

heti hat napot, dupla műszakban.

Valahogy csak szakított időt rá, hogy angolul tanuljon

és informatikusi képzettséget szerezzen.

Szegények voltunk.

Minden dollárnak megvolt a helye,

de angol és matematika különórákra

volt pénz,

bárminek a kárára is,

többnyire az új ruhákéra;

mindig használt ruhákat hordtunk.

Az iskolába 2 pár harisnya,

azért, hogy az egyik eltakarja a másikon lévő lyukat.

Az iskolai egyenruha a bokáig ért,

mert hat évig kellett hordani.

És hát volt "ferdeszemű"-zés, ritkán ugyan,

de annál megalázóbban,

és voltak alkalmanként falfirkák:

"ázsiaiak, menjetek haza!"

Menjünk haza, de hová?

Valami megkeményített.

Gyűlt bennem az elhatározás,

és egy halk hang azt mondta: "inkább kitérek az útjából".

Anyámmal és a húgommal

egy ágyban aludtunk.

Édesanyám minden este fáradt volt,

de beszámoltunk egymásnak az egész napunkról,

és hallgattuk, ahogy

a nagymama tesz-vesz a ház körül.

Édesanyám rémálmaiban

a hajóút jött elő.

Az én feladatom volt, hogy ébren legyek addig, amíg megérkeznek a rémálmok,

hogy felébresszem.

Nyitott végül egy számítógépes üzletet,

azután meg kozmetikusnak tanult,

és egy másik vállalkozásba kezdett.

És jöttek hozzá az asszonyok a történeteikkel:

férfiakról, akik nem tudják elviselni az átmenetet,

és mérges, makacs,

kezelhetetlen gyerekekről, akik hányódnak a két világ között.

Ösztöndíjakat és szponzorokat kerestünk.

Létrehoztunk központokat.

Két külön életem volt.

Az egyikben a szokásos ázsiai diák voltam,

kérlelhetetlen a magam számára felállított követelményekben.

A másikban belegabalyodtam mások ingatag,

erőszakkal, droggal, magánnyal

tragikusan sebzett életébe.

De az évek során nagyon sokaknak tudtunk segíteni.

És ennek a munkának köszönhetően, amikor utolsó éves jogászhallgató voltam,

az év fiataljának választottak Ausztráliában.

És akkor hirtelen a mozaik

egy másik kockáján találtam magam,

ami sehogyan sem illeszkedett az előzőhöz.

Tan Le-t, a névtelen footscray-i lakost,

akiből ekkorra Tan Le, menekültügyi és társadalmi aktivista lett

meghívták beszélni olyan helyszínekre, amikről sosem hallott korábban,

olyan otthonokba, amilyenek létezését

soha el sem tudta volna képzelni.

Nem ismertem az illemszabályokat.

Nem tudtam használni az evőeszközöket.

Nem tudtam, hogyan kell beszélni a borokról.

Egyáltalán, nem tudtam, hogyan kell beszélni bármiről is.

Vissza akartam térni a szürke külvárosi élet

mindennapjaihoz és meghittségéhez --

ahol egy nagyanya, egy anya és két lány

majdnem húsz év óta minden nap ugyanúgy fekszik le,

elmesélik egymásnak a nap történéseit,

és azután elalusznak,

hárman még mindig egy ágyban.

Mondtam édesanyámnak, hogy nem tudom csinálni.

Emlékeztetett rá, hogy most pont annyi idős vagyok,

mint amennyi ő volt, amikor csónakra szálltunk.

Olyan, hogy "nem", sosem létezett.

"Csináld csak," -- mondta --

"és ne akarj más lenni, mint ami vagy!"

Nyíltan beszéltem a fiatalok munkanélküliségéről és az oktatásról,

és a jogfosztottak és társadalom szélére szorultak semmibevételéről.

Minél őszintébben beszéltem,

annál inkább kértek, hogy beszéljek.

Találkoztam sokféle életvitelű emberrel,

sokan közülük azt csinálták, amit szerettek,

kihasználtak minden lehetőséget.

És megszereztem ugyan a diplomámat,

de rájöttem, hogy nem tudok jogi pályára lépni.

Kellett egy újabb darab a mozaikba.

És ekkor rájöttem,

hogy rendben van, hogy az ember idegen,

egy jött-ment,

új a játéktéren,

és nemcsak hogy rendben van,

de még hálás is lehet érte a sorsnak,

talán valami ajándék a csónakból.

Mert bennfentesnek lenni

könnyen jelentheti, hogy összeszűkül a horizont,

könnyen jelentheti, hogy

hogy elfogadjuk a környék előítéleteit.

Én eléggé kikerültem a kényelmi zónámból ahhoz,

hogy megtudjam, hogy a világ válságban van,

de nem úgy, ahogyan féltünk tőle.

Épp az olyan lehetőségeket támogatják botrányos módon,

amiket meg sem lett volna szabad engedni.

Volt bennem valami erő,

rendíthetetlen optimizmus,

az alázatosságnak és a merészségnek valami keveréke.

Így hát hallgattam a megérzéseimre.

Összegyűjtöttem magam körül egy kis csapatot,

olyan embereket, akik számára az, hogy lehetetlen,

ellenállhatatlan kihívást jelentett.

Egy évig egy fillérünk sem volt.

Minden nap végén egy hatalmas edény levest főztem,

amit szétosztottunk.

Mindig késő estig dolgoztunk.

A legtöbb ötletünk hülyeségnek bizonyult,

de volt néhány zseniális is,

és megtörtént az áttörés.

Egyetlen út után úgy döntöttem,

hogy átköltözöm az Egyesült Államokba.

Már megint azok a megérzések.

Három hónappal később áttelepültem,

és a kaland folytatódik.

De mielőtt befejezném,

hadd beszéljek nagyanyámról.

Ő akkoriban nőtt fel,

amikor a konfucianizmus volt a társadalmi norma,

és a helyi mandarin volt a kiskirály.

Évszázadokig nem változott az élet.

Édesapja nem sokkal az ő születése után meghalt.

Édesanyja egyedül nevelte fel.

17 évesen egy mandarin második felesége lett.

Az anyósa verte.

Anélkül, hogy a férje támogatta volna,

az esetet a bíróság elé vitte,

ezzel nagy feltűnést keltve.

És még nagyobb volt a feltűnés, amikor megnyerte a pert.

(Nevetés)

(Taps)

Megmutatta, hogy a lehetetlen lehetséges.

Éppen egy szállodában zuhanyoztam Sydney-ben,

amikor meghalt

Melbourne-ben, 1.000 kilométernyire.

Ahogyan a vízsugáron átnéztem,

láttam, hogy ott áll, a másik oldalon.

Tudtam, hogy elköszönni jött.

Édesanyám pár perccel később telefonált.

Néhány nap múlva

együtt elmentünk egy buddhista templomba Footscray-ben,

és körülültük a koprorsóját.

Az ő történeteit mesélgettük,

és biztosítottuk, hogy még vele vagyunk.

Éjfélkor jött a szerzetes,

és mondta, hogy le kell zárnia a koporsót.

Anyám megkért mindannyiunkat, hogy érintsük meg a kezét.

Megkérdezte a szerzetest,

hogy miért olyan meleg a keze,

míg a teste máskülönben hideg?

"Mert reggel óta fogják" -- válaszolta.

"Nem engedik el."

Ha van erő a családunkban,

azt az asszonyok hordozzák.

Ismerve, hogy kik voltunk, és hogyan alakított minket az élet,

láthatjuk,

hogy a férfiak, akik esetleg belépnek az életünkbe

hátráltattak volna minket.

Könnyen vereséget szenvedtünk volna.

Most saját gyerekeket szeretnék,

és eltűnődöm a csónakon.

Ki a csuda kívánná magától?

Félek az kiváltságoktól,

a kényelemtől,

a kivételezettségtől.

Tudok vajon az életükhöz

adni egy hajóorrot, ami beleütközik minden hullámba,

a motor állandó, zavartalan zúgását,

az eltűnő horizontot,

ami semmit nem garantál?

Fogalmam sincs.

De ha tudnék,

és még mindig teljes biztonságban látnám őket,

akkor adnék.

(Taps)

Trevor Neison: Tan édesanyja is itt van ma velünk,

a negyedik vagy az ötödik sorban.

(Taps)