Ütős ötlet a politikusok lecserélésére

César Hidalgo forradalmi újítást javasol sérült politikai rendszerünk megjavítására: automatizáljuk! Provokatív előadásában ütős ötletet vázol fel a politikusok kiiktatására oly módon, hogy személyre szabott MI (mesterséges intelligencia)-képviselőket nyújt az állampolgároknak, melyek közvetlenül vesznek részt a demokratikus döntéshozatalban. Fedezzék fel a kollektív döntéshozatal új módszereit, és értsék meg mélyebben a demokráciát!

Csak én csalódtam kicsit

a demokráciában,

vagy mások is itt a teremben?

(Taps)

Nézzünk néhány számot.

Ha a világ adatait nézzük,

az elnökválasztásokon
az átlagos részvételi arány

az elmúlt harminc évben

csupán 67 százalékos volt.

Ha Európa adatait nézzük,

az európai parlamenti választások
részvételi arányát,

ez átlagosan

épp csak 42 százalék.

Nézzük New Yorkot,

hányan mentek el szavazni
a legutóbbi polgármester-választáskor.

Láthatjuk, hogy az állampolgároknak
csak 24 százaléka vett részt.

Ez azt jelenti, ha még menne
a "Jóbarátok" sorozat,

csak Joey és esetleg Phoebe
ment volna el szavazni.

(Nevetés)

Senki sem hibáztathatja őket,
az embereknek elegük van a politikusokból.

És abból, hogy miközben családjukkal
és barátaikkal érintkeznek,

mások adatokat gyűjtenek róluk,

majd ezeket felhasználva politikai
propagandát zúdítanak rájuk.

De mindez nem újdonság.

Manapság lájkokkal
tolják az arcunkba a propagandát,

még mielőtt az irányítószámunkat,
nemünket vagy korunkat firtatnák,

mert az emberek megkörnyékezése
politikai célú propagandával

olyan régi, mint maga a politika.

Politikai propaganda pedig azért létezik,

mert a demokráciának
van egy gyenge pontja:

a képviselet intézménye.

A demokrácia tulajdonképpen
a néphatalom gyakorlása.

A valóságban azonban a hatalmat
át kell ruháznunk egy képviselőre,

aki a mi nevünkben
gyakorolja ezt a hatalmat.

A képviselő támadási felület,

vagyis gyenge pont.

Ő a célpont, ha a demokráciát
akarjuk támadni,

mivel a demokráciát vagy a képviselőn,

vagy a képviselő-választáson
keresztül ragadhatjuk meg.

A nagy kérdés tehát ez:

itt a történelem végállomása?

Vajon ez a legjobb, amit tehetünk,

vagy van más lehetőség is?

Egyesek elgondolkodtak
más lehetőségeken is,

és az egyik ötlet a közvetlen demokrácia.

Eszerint a nép, teljesen
megkerülve a politikusokat

közvetlenül szavaz bizonyos ügyekről,

illetve törvényjavaslatokról.

Az ötlet persze naiv,

mert túl sok mindenről kéne döntenünk.

Nézzük az Egyesült Államok
114. kongresszusát:

láthatták, hogy a Képviselőház

több mint 6000 törvényjavaslatot tárgyalt,

a Szenátus több mint háromezret,

majd több mint 300 törvényt fogadtak el.

Hetente sok döntést kéne hoznia

minden egyes embernek

olyan témákról, melyeket alig ismer.

A kognitív sávszélesség
problémájával szembesülünk tehát,

ha a közvetlen demokrácia
megvalósíthatóságát mérlegeljük.

Mások a likvid, vagy folyékony
demokráciában gondolkodnak,

melyben ön átruházza a politikai
hatalmat valakire,

aki átruházhatja azt másra,

így egy nagy követői hálózat alakul ki,

melyben végül néhány megbízott
hoz döntéseket

a követőik és azok követői nevében.

De ez az ötlet sem oldja meg
a kognitív sávszélesség problémáját,

és őszintén szólva eléggé hasonlít arra,
mintha képviselőink lennének.

Ezért elhatároztam, hogy ma
kissé provokatív leszek,

és megkérdezem önöket:

mi lenne, ha nem a politikusok
kihagyásával próbálkoznánk,

hanem önműködővé tennénk őket?

Az automatizáció ötlete nem újdonság.

Több mint 300 éve kezdődött,

amikor francia takácsok
a szövőszék gépesítésén gondolkodtak.

Azt a versenyt Joseph-Marie
Jacquard nyerte meg.

Selyemszövő és kereskedő volt,

aki a szövőszék és a gőzgép
összeházasításával

önműködő szövőszéket alkotott.

És ezzel átvette az irányítást.

Sokkal bonyolultabb, összetettebb
szöveteket tudott így szőni

a kéziszőtteseknél.

Ám a verseny megnyerésével

egyúttal az automatizáció folyamatának
modelljét is kialakította.

Az azóta eltelt háromszáz év során

a gépesítés folyamata változatlan maradt:

először meghatározunk egy szükségletet,

aztán megalkotjuk az eszközt,
ami ezt kielégíti –

mint például a szövőszéket –,

majd megfigyeljük, hogyan
használják az emberek,

végül pedig gépesítjük a felhasználót.

Így jutottunk el a mechanikus szövőszéktől

az önműködő szövőszékig,

és ehhez ezer év kellett.

Később már csak száz évbe telt,

míg ugyanilyen lépésekben
kifejlesztettük a gépkocsit.

De az a helyzet,

hogy az automatizáció mára valósággá vált.

Ezt a videót egy toshibás kollégám
osztotta meg velem,

bemutatja a gyárat,
ami szilárdtest-meghajtókat állít elő.

Az egész gyár egy robot.

Egyetlen ember sincs ott.

A robotok hamarosan
kilépnek a gyárakból,

világunk része lesznek,

munkaerővé válnak ők is.

Munkám során olyan
eszközöket hozok létre,

amik egész országok adatait integrálják,

hogy megteremtsük a szükséges alapokat

e gépek későbbi szabályozásához is.

Ma azonban nem azért jöttem ide,
hogy azokról az eszközökről beszéljek,

amik országok adatait integrálják.

Inkább egy másik ötletet mutatok be,

amivel átgondolhatjuk az MI
alkalmazását a demokráciában.

Az eszközök ugyanis, amiket fejlesztek,
döntéshozatal céljára készülnek.

E döntések bizonyos értelemben
objektívnek tekinthetők –

állami beruházási döntések.

Léteznek azonban
törvényhozói döntések is.

Ez utóbbiaknál pedig fontos,

hogy az emberek elmondják
róluk a véleményüket,

fontos a részvétel, fontos a vita,

fontos a mérlegelés.

Régóta gondoljuk azt,

hogy a demokrácia tökéletesítéséhez
több kommunikációra van szükség.

Tehát a demokrácia érdekében
kifejlesztett összes technológiánk,

akár az újságok, akár a közösségi média

a kommunikáció növelését szolgálja.

Ezt is kipróbáltuk, és már tudjuk:

mindez nem jelent
megoldást a problémára.

Ez ugyanis nem kommunikációs,

hanem kognitív sávszélességi gond.

Ha tehát a kognitív sávszélesség a gond,

a kommunikáció növelése

nem fogja megoldani a problémát.

Másfajta technológiákra van szükség,

amik segítenek megküzdeni

a kommunikációáradat egy részével.

Gondoljanak egy apró avatárra,

egy szoftverágensre,

egy digitális Beszélő Tücsökre,

(Nevetés)

ami alapvetően képes helyettünk
kérdéseket megválaszolni.

Ha lenne ilyen technológiánk,

megszabadulhatnánk
a kommunikáció egy részétől,

miközben egyrészt több,
másrészt jobb döntéseket hozhatnánk.

Egyébként a szoftverágens gondolata
szintén nem újdonság.

Nap mint nap használjuk.

Szoftver ágenseket használva döntjük el,

merre induljunk el úticélunk felé,

kiválasztják, milyen zenét
szeretnénk hallgatni,

vagy felajánlják, mi legyen a következő
könyv, amit elolvasnánk.

Van tehát egy kézenfekvő ötletünk
a 21. században,

ami éppen olyan kézenfekvő,

mint Jacquard korában volt a gőzgép
és a szövőszék egyesítése.

Ugyanígy egyesíthetnénk a közvetlen
demokráciát a szoftverágensekkel.

Képzeljenek el egy világot,

melyben nem olyan képviselőjük van,

aki önöket és milliónyi
társukat egyszerre képviseli,

hanem olyan, aki csak önöket képviseli,

csakis az önök egyedi politikai nézeteit:

legyen az akár a liberalizmus és
a libertárianizmus fura egyvelege,

bizonyos kérdésekben kissé konzervatív,

más kérdésekben nagyon is
progresszív nézetekkel fűszerezve.

Jelenlegi politikusaink "egységcsomagok",
tele kompromisszumokkal.

Viszont lehet olyan képviselőm,
aki csakis engem képvisel,

ha lemondok arról az elképzelésről,

hogy egy képviselő csakis
emberi lény lehet.

Ha az a képviselő szoftverágens,

lehet olyan szenátusunk,
ahol annyi szenátor van, ahány polgár.

E szenátorok el tudnak olvasni
minden törvényjavaslatot,

és szavazni tudnak mindegyikről.

Ez tehát egy kézenfekvő ötlet,
amit esetleg megfontolhatunk.

Tisztában vagyok azzal,

hogy ez az elképzelés
ma még félelmetesnek tűnhet.

Igaz, ijesztően hangzik:

egy robot, aki felbukkan a jövőből azért,

hogy segítse a kormányunkat.

De volt már ilyen.

(Nevetés)

És egész helyes srác volt.

Hogy is festene ötletünk
Jacquard-szövőgépes változata?

Nagyon egyszerű rendszer lenne.

Képzeljék el: bejelentkeznek,
létrehozzák avatárukat,

aztán elkezdik őt kiképezni.

Megismertetik vele olvasási szokásaikat,

hozzákapcsolják közösségi profiljukhoz

vagy egyéb adataikhoz,

például pszichológiai
tesztek kitöltésével.

Ebben az a szép,
hogy nincs benne csalás.

Nem a barátainkkal, családtagjainkkal
folytatott csevegések adatait

használják fel politikai célokra.

Kifejezetten e célra készült rendszerrel
osztjuk meg adatainkat,

hogy a megbízásunkból hozzon
politikai döntéseket.

Ha megvannak az adatok,
kiválasztunk egy tanító algoritmust.

Ez egy nyílt fórum,

ahová különféle emberek
olyan algoritmusokat tölthetnek fel,

melyek adataink alapján
megjósolják szavazatunkat.

A rendszer nyitott, senki sem
felügyeli az algoritmusokat;

némelyik közülük népszerűbb,

mások kevésbé népszerűek.

Végül pedig felülvizsgálhatjuk
a rendszert.

Ellenőrizhetjük, hogy működik avatárunk.

Akár robotpilóta-üzemmódba is állíthatjuk.

Ha kevésbé bízunk benne,

beállíthatjuk, hogy minden döntés
előtt visszakérdezzen,

vagy beállíthatunk bármit

e két véglet között.

Hogy miért élünk oly kevéssé
a demokráciával,

annak egyik oka az lehet,
hogy nagyon rossz a felhasználói felülete.

Ha tehát ezt tökéletesítjük,

akkor hatékonyabban élhetünk vele.

Természetesen számos kérdés felvetődhet.

Hogyan tanítsuk be avatárjainkat?

Hogyan őrizzük meg
adataink biztonságát?

Hogy tartsuk fenn rendszereink
függetlenségét és ellenőrizhetőségét?

Mi lesz a nyolcvanéves nagymamámmal,

aki nem tudja használni az internetet?

Higgyék el, ismerem ezeket a kérdéseket.

Amikor új ötleteken töprengünk,
óvakodjunk a pesszimistáktól:

arról híresek, hogy minden
megoldásra van egy problémájuk.

(Nevetés)

Gondolkozzunk tehát nagyban.

Eddig kis ötletekről beszéltünk,

azt kérdeztük, hogyan
NEM működne mindez.

A nagy ötletek viszont arról szólnak,

mihez kezdhetnénk mindezzel,

ha mégiscsak működne?

Az egyik téma ez lehetne:
ki írja a törvényeket?

Meglévő avatárjaink

eleinte olyan törvényekről szavaznának,

melyeket képviselőink vagy
politikusaink írtak korábban.

Ha ez jól működne,

kifejleszthetnénk egy algoritmust,

mellyel olyan törvényt írhatnánk,

ami egy bizonyos százalékú
jóváhagyást kapna,

és ezzel megfordíthatóvá válna a folyamat.

Most persze azt gondolhatják:
nevetséges ötlet, nem kéne belevágnunk.

De tagadhatatlan, hogy ez az ötlet
csakis olyan világban lehetséges,

ahol a közvetlen demokrácia
és a szoftverágensek

a közügyekben való részvétel
járható útját jelentik.

Hogy robbantsuk hát ki a forradalmat?

Nem kell hozzá sem kordon,
sem tüntetések,

nem kell azt követelni, hogy politikusaink
robotokká változzanak.

Nem így fog működni.

Ennél sokkal egyszerűbben,

lassabban és szerényebben

fog megvalósulni.

Kezdetben egyszerű
rendszereket telepítünk

iskolákban, könyvtárakban,
nonprofit szervezetekben.

Aztán igyekszünk megoldani

azokat a kis kérdéseket, problémákat,

melyeket meg kell oldanunk ahhoz,

hogy ötletünk megvalósítható,
megbízható legyen.

És ha e rendszerben már száz, ezer,
százezer ember szavazhat

nem politikai kötődés mentén,

akkor kialakul a rendszer iránti bizalom,

megváltozik a világ,

és akik most még olyan kicsik,
mint a kislányom,

így fognak felnőni.

És mire a lányom annyi idős lesz,
mint én most,

ez az ötlet, ami – elismerem –
ma még őrültségnek hangzik,

neki és barátainak talán
már nem fog annak tűnni.

És ha ezt elérjük,

történelmünk végállomásához érünk,

és elkezdődhet az ő történelmük.

Köszönöm.

(Taps)