Fallal nem oldhatók meg Amerika határproblémái

"Száz méter magas betonszerkezet felhúzása egyik óceán partjától a másikig: ez a határbiztonság megteremtésének legköltségesebb, ugyanakkor legkevésbé hatékony módja" – állítja Will Hurd, texasi republikánus képviselő, akinek választókerülete két időzónát és egy 1300 kilométeres mexikói határszakaszt ölel fel. Washingtonból ad videóinterjút Anne Milgram volt főállamügyésznek, melyben az Egyesült Államok kormányának határpolitikáját elemzi. Kitér arra a sokat vitatott gyakorlatra, melynek során kiszakítják a gyermekeket családjaik köréből, majd lépésről lépésre felvázolja, hogyan teremthetnénk jobb jövőt a határokon.
(A felvétel a New York-i TED Világszínházban készült, 2019. szeptember 10-én.)

Anne Milgram: Képviselő úr,
éppen arra készültem,

hogy bemutassam önt a nézőknek.

Will Hurd: Üdvözlöm, Anne.

AM: Én is üdvözlöm önt.
Nagyon köszönöm, hogy csatlakozik hozzánk!

Örülünk, hogy elfogadta meghívásunkat.

Azt már elmondtam,
hogy jelenleg Washingtonban van,

éppen ott dolgozik.

És most készültem rátérni arra,

hogy ön a texasi
23. választókerület képviselője.

Esetleg szólhatna pár szót a körzetéről,

bemutathatná nekünk.

WH: Szívesen. A körzetem Délnyugat-
Texasban 29 megyét és két időzónát fog át,

a határ 1320 kilométer hosszan húzódik

a texasi Eagle Passtól egészen El Pasóig.

Ha 130-cal megyünk kocsival,
tíz és fél óra alatt érünk végig,

körzetem nagy részében
ennyi a megengedett sebesség.

És csak néhány hete jöttem rá:

nem az egész körzetben van ez így.

(Nevetés)

71 százalékban latinók lakják,

és ebben a kerületben

már harmadik képviselői ciklusomat töltöm.

Szóval ha a határkérdésről van szó:

nálam hosszabb a határszakasz,
mint bármelyik képviselőtársamnál.

Kilenc és fél évig voltam
felderítő tiszt a CIA-nál,

bűnözőket üldöztem szerte az országban.

Úgyhogy mikor felmerül határaink
biztosításának kérdése,

arról azért tudok egyet s mást.

AM: Csak nemrég tudtam meg,

hogy az ön választói kerülete akkora,

mint Georgia állam. Ugye?

WH: Így igaz.

Nagyobb, mint 26 másik állam,
kb. akkora, mint Georgia.

Szóval elég nagy.

AM: Nemzetbiztonsági szakértőként

és kongresszusi képviselőként

felkérték önt, hogy gondolja át

a bevándorlást érintő témákat,

az utóbbi években főleg
a határra tervezett fal kérdését.

Mi a véleménye Trump elnök
azon állításáról,

hogy jókora, hat-tíz méter magas
falra van szükségünk,

végig az egész déli határunkon?

WH: Már 2009-től, az első
jelölésem ideje óta mondogatom,

tehát nem újdonság:

egy tíz méter magas
betonszörny felépítése

egyik óceántól a másikig

a határbiztonság megteremtésének
legköltségesebb,

ugyanakkor legkevésbé hatékony módja.

Vannak olyan határszakaszok,

ahol a határőrök csak órák
vagy napok múlva képesek reagálni

egy-egy határsértésre.

Ahol a reakcióidő órákban
vagy napokban mérhető,

ott egy fal nem jelent
leküzdhetetlen akadályt.

Fejlett technológiával kell
védeni határainkat,

összehangolt határellenőrzésre
van szükségünk,

vagyis mindent tudnunk kell
az ott lezajló mozgásokról.

Ez nagyrészt megoldható
a technológia segítségével.

A határőrállományt is növelnünk kell.

De mindezek mellett

meg kell teremtenünk a folyamatos
legális bevándorlás lehetőségét.

Aki társadalmunk hasznos tagja akar lenni,

hadd jöjjön közénk minél hamarabb,

mégpedig legálisan.

És ha ezt a folyamatot észszerűsítjük,

érezhetően enyhülni fog a feszültség
határaink mentén,

a határőrszolgálat pedig teljes figyelmét
az embercsempészetre

és a kábítószercsempész
szervezetekre irányíthatja.

AM: Képviselő úr,

nemzeti szinten mindennapos beszédtéma,

hogy a fal építését
gyorssegélyekből finanszíroznák,

melyet a katonai költségvetésből
vonnának ki.

Mi az ön álláspontja ezzel kapcsolatban?

WH: Azon kevés republikánus képviselő
közé tartozom, akik ezt ellenzik.

Épp most szervezzük újjá a hadseregünket,

és ha arról a területről
vonunk el támogatást,

ahol fivéreink, húgaink,
férjeink és feleségeink

kapnák meg a szükséges kiképzést
és felszerelést,

hogy majd távoli országokban
harcoljanak értünk –

ha tőlük vonjuk meg a pénzt,
az nem hatékony forrásfelhasználás,

főleg, ha...

Tudják, mindig azt mondom:
a falépítés középkori megoldás

egy 21. századi problémára.

Valójában arra kéne koncentrálnunk,

milyen okok váltják ki ezt a problémát,

és ma már sok előadó beszélt is ezekről.

Az alapproblémák közt ott az erőszak,
a gazdasági kilátástalanság,

és a mélyszegénység,

különösen az ún. északi háromszögben:
Salvadorban, Guatemalában, Hondurasban.

Azon kéne dolgoznunk...

AM: Épp akartam kérdezni,
mit ajánlana a kormánynak,

hogyan kezelje a mélyben húzódó,

kivándorlást gerjesztő tényezőket
vagy alapvető okokat

az említett három
közép-amerikai országban?

WH: Egyet megtanultam
a CIA elhárító tisztjeként:

a jó emberekkel jól kell bánnunk,
a kemény fiúkkal keményen.

Többek közt azért vagyunk jók a jókkal,

hogy erősítsük a szövetségünket.

Az említett három országban
számos programot futtatunk

az erőszak megfékezésére a USAID
és a Külügyminisztérium irányításával.

És tudjuk, hogy Salvador
egyik fő gondja az,

hogy a rendőrség korrupt.

Ezért együttműködtünk a salvadoriakkal
a korrupció felszámolásában,

új rendőrök felvételében,

a közösségi rendőri gyakorlat
kialakításában.

E gyakorlatot az Egyesült Államokban

civilek és rendőrök egyaránt

naponta alkalmazzák.

És mit gondolnak, mi történt
azokban a közösségekben,

ahol ezt bevezettük?

Azt láttuk, hogy csökkent az erőszak.

Azt is tapasztaltuk,

hogy kevesebben akarják
elhagyni lakhelyüket

és illegálisan bejutni
az Egyesült Államokba.

Tehát a költségek töredékéből
megoldható a probléma helyben,

még mielőtt elérné határainkat.

Az erőszak és bűnözés egyik oka

a politikai korrupció

és az állampolgárokat védő
kormányok hiánya.

Ezen pedig tovább kell dolgoznunk.

Megengedhetetlen,
hogy csökkentsük az összeget,

melyet az említett országoknak küldünk.

Sőt, szerintem emelni kéne.

Már hónapokkal ezelőtt
választanunk kellett volna

egy különmegbízottat
az északi háromszög ügyeihez.

Magas rangú diplomatát,

aki biztosítaná, hogy minden
lehetőségünket kihasználva

segítsünk ezeknek az országoknak,

és aki koordinálná az együttműködést.

Ez nemcsak az Egyesült Államok
és Mexikó problémája,

hanem az egész nyugati féltekéé.

Hol van ilyenkor
az Amerikai Államok Szervezete?

Hol van a Nemzetközi Fejlesztési Bank?

Közös tervet kéne kidolgoznunk
e problémák kezelésére.

Az erőszak kapcsán

gyakran félelmetes bűnbandákat
emlegetünk, például az MS-13-at.

Pedig az is erőszak,
amikor a férjek verik asszonyaikat.

A nőknek nincs hová menniük,

és nem tudnak megoldást a problémájukra.

Ezekkel a kérdésekkel

többet kéne foglalkoznunk
a diplomáciánkban,

és emelni kéne az erre szánt
segélyek összegét.

AM: Most, hogy átgondoltuk

a probléma legfőbb okait Közép-Amerikában,

arra kérem önt, beszéljünk
a családok szétszakításáról

itt, az Egyesült Államokban.

2018 áprilisától

a Trump-kormány bevezette
zérótoleranciás politikáját

a bevándorlókkal szemben,

akik menedékjogért folyamodnak hazánkban.

És már a program bevezetésének első évében

2700 gyermeket választottak el
családjuktól.

Ezt a kérdést akarom tisztázni önnel,

és hadd bontsam két külön területre.

A kormányzati adminisztráció azt állította

az általa benyújtott
hivatalos bírósági iratokban,

hogy a családszétválasztás egyik fő célja

azok elrettentése,

akik az Egyesült Államokban
keresnek menedéket.

Kérem, kicsit járjuk körül
a kérdést erkölcsi szempontból,

kíváncsi vagyok a véleményére.

WH: Nem kéne ezt tennünk.
Ennyi. Igazán egyszerű.

És nyilvánvaló, hogy semmiféle
elrettentő hatása nem volt.

Csak nőtt az illegális bevándorlók száma.

Mikor egy stratégia
kidolgozásán ügyködünk,

és valaki azzal áll elő,

hogy tépjük ki a gyerekeket
az anyjuk karjából,

akkor inkább üljünk vissza
a tervezőasztalhoz.

Az Amerikai Egyesült Államok
nem erről szól,

ez nem republikánus, nem demokrata
vagy független kérdés.

Ez az emberi tisztességről szól.

És e stratégiával persze

nem is értük el az igazi célunkat.

Végül pedig, kutatások tömkelege igazolja,

hogy a gyermekek fogságban tartása,

főleg, ha 21 napnál tovább tart,

katasztrofális hatást gyakorol

fejlődésükre és jövőjükre.

Nem lenne szabad 21 napnál tovább
őrizetben tartani őket,

de ha már fogva tartjuk őket,

emberségesen kell bánnunk velük,

biztosítani, hogy olyan
emberek vegyék körül őket,

akik biztonságos és szerető környezetet
teremtenek számukra.

AM: A 21 nap kérdését szeretném
még majd megvitatni.

De hogy témánknál maradjunk,

visszatérnék valamire,
amit az előbb említett:

hogy gyerekeket letartóztatni
nemcsak hibás döntés,

de még csak nem is hatékony.

Felmerül tehát a kérdés, miért folytatja
mégis a kormányadminisztráció.

Hisz látjuk, további 900 gyermeket
szakítottak el a szüleiktől

2018 nyara óta.

Mi ennek az oka?

WH: Nos, ezt a kérdést

közvetlenül nekik kéne feltenni.

Magam is ugyanezt kérdezem.

A tornillói menekülttábor
az én körzetemben van.

Azokat az épületeket nem arra tervezték,

hogy bárkit napokig ott tartsanak,

főleg nem gyerekeket.

Ha már őrizetbe vesszük őket...

e szüleiktől elszakított gyerekek esetében

sokszor nem rendelkezünk
információval arról,

van-e családtagjuk, pártfogójuk
az Egyesült Államokban.

Biztosítanunk kell, hogy olyan
létesítményekbe kerüljenek,

ahol iskolába járhatnak,

ahol megkapják a megfelelő élelmet
és egészségügyi ellátást.

És ha találunk pártfogót vagy családtagot,

engedjük a gyerekeket velük lakni,

amíg arra várnak, hogy rendeződjön
a bevándorlói státuszuk.

Ez itt a másik kérdés.

Amikor az ügyintézés
ekkora csúszásban van –

úgy tudom, 900 000 eset vár a sorára –,

mindenképp le kéne bonyolítanunk
a menedékjogi meghallgatást

kilenc hónapon belül.

Úgy vélem, a jogászok többsége szerint
ez elegendő idő

egy ilyesfajta eljárás lefolytatására.

Ezáltal meggyorsítanánk a döntést arról,

hogy valaki az Egyesült
Államokban maradhat-e,

vagy vissza kell térnie a hazájába.

Nem kéne öt évig bizonytalanságban élnie.

AM: Gondolkozzunk el
a mai menekültügyi rendszerről:

emberek megalapozott
félelemből menekülnek,

és azt állítják, hogy hazájukban
üldözik őket,

közben pedig átlagosan két évbe telik,

míg végre menedékjogi
meghallgatásra hívják őket,

és sokuknak nincs is jogi képviselője
az eljárás során.

Nos, ez engem arra emlékeztet,

amit az egészségügy kapcsán
szoktak emlegetni:

minden rendszert pontosan úgy terveztek,

hogy olyan eredményekre jusson,
amilyenekre jut.

Ha tehát ezt szem előtt tartva
azon gondolkodunk,

hogyan tervezzük újjá ezt a rendszert,

hogy ne úgy működjön, mint eddig:

ne kelljen évekig menekülttáborban
várakozni a befogadásra,

megszűnjön a családok szétválasztása,
a rengeteg akadály azok számára,

akik törvényesen kívánnak
letelepedni hazánkban –

hisz mint mondtam, a menekültügyi
eljárás törvényes kormányzati eljárás –,

mit tegyünk tehát?

WH: Megpróbáltam elérni,
hogy négymilliárd dollárral megemeljék

a humán-egészségügyi szolgáltatások
forrásainak összegét,

legfőképp azért, hogy a gyerekek
megfelelő bánásmódban részesüljenek.

Ezeknek az ügyeknek a kezelésére
több bevándorlásügyi bíróra lenne szükség,

és úgy vélem, biztosítanunk kell
az elbírálásra várók jogi képviseletét.

Volt szerencsém az egész határ mentén
számos jogásszal együttműködni,

hogy biztosítsuk a jogi képviselet
lehetőségét mindazoknak,

akik ilyen gonddal küzdenek.

Ezt tehát ki kell alakítanunk.

Nem utolsósorban, a gyermekeket illetően

mindent meg kell tennünk azért,
hogy a gondjukat viseljük,

amikor őrizetbe vesszük őket.

AM: Hadd tegyek fel még két kérdést,

mielőtt visszaengedem önt a munkájához.

Az első arra vonatkozik,
hogy az Egyesült Államokban

mire is összpontosítunk
a bevándorlás kapcsán.

Ha ugyanis statisztikai adatokat nézünk,

azt látjuk, hogy akik
illegálisan tartózkodnak

az Egyesült Államokban,

azoknak általában lejárt a vízuma,

nem pedig a határokon szöktek át.

Ha azokat nézzük, akik a terrorista
körözési listán szerepelnek,

és megpróbálnak az országba lépni,

azok túlnyomó többsége
a repülőtereken át próbál bejutni,

nem pedig a határon.

Ha az Egyesült Államokba csempészett
drogokról van szó,

ami eléggé központi téma ebben az ügyben,

ezek nagy többsége kikötőinkben

és más belépési pontokon át
jut az országba,

nem hátizsákokban csempészik át a határon.

Úgyhogy mindig azt kérdezem,

és ez aggaszt
a kormánnyal kapcsolatban is,

hogy túl sok figyelmet szentelünk
egyetlen pontnak.

És most azt kérdezem öntől,

hogy amikor ez ügyben nemzeti szinten
a határainkra összpontosítunk

minden napunk minden percében,

akkor vajon nem teljesen
rossz irányba nézünk-e.

WH: Azt hiszem, egyetértek önnel.

Amikor...

nézzük először a gazdasági előnyöket.

Ha 3,6 százalékos a munkanélküliség,

az mit is jelent?

Azt, hogy minden iparágban
munkaerőre van szükség,

akár mezőgazdaság,
akár mesterséges intelligencia.

Akkor miért nem észszerűsítjük
a legális bevándorlást?

Piaci alapon kellene ezt kezelnünk:

fogadjuk tárt karokkal az érkezőket,

hadd legyenek társadalmunk hasznos tagjai.

Ha már felmerült a drogkérdés:

igen, az ott van a belépési pontoknál,

de az egész partvidéken is.

A parti őrség az országunkba kerülő
drogokról kapott információknak

pusztán csak egynegyedére képes

hatékonyan reagálni.

Azt a mutatót kéne mérnünk,

hogy csökken-e a becsempészett drogok
túladagolásából adódó halálesetek száma,

csökken-e az illegális bevándorlás.

Nem számít, hány mérföldes
drótkerítést húztunk fel a határon.

Mindannyiunk hasznára vált,

hogy már évtizedek óta szakképzett
munkaerő áramlik be hozzánk

folyamatosan mindenfelől.

Jó lenne, ha ez folytatódna,

és jó lenne, ha velük együtt
a munkakedv is beáramlana.

És most figyeljenek:

Pete Aguilar, kaliforniai demokrata
képviselőtársammal együtt

nemrég benyújtottuk az úgynevezett
USA-törvényjavaslatot:

megerősített határbiztonság,
a törvényes bevándorlás észszerűsítése,

a gyermekeket védő
DACA program rögzítése –

1,2 millió gyermeké, akiknek egyetlen
hazája az Egyesült Államok –

ezek a gyerekek,
helyesebben fiatal férfiak és nők,

ők már amerikaiak,

ne kényszerítsük őket
további bizonytalanságokba,

rendezzük végre az ügyeiket.

245-en támogattuk ezt a törvényjavaslatot,

egy republikánus házelnök
nem engedte tovább,

és a jelenlegi demokrata
házelnök sem hagyta

ezt a törvényjavaslatot keresztülvinni.

AM: Lassan lejár az időnk.

Ön talán arról a legismertebb –
ha fogalmazhatok így –,

hogy a demokrata Beto O'Rourke-kal

egyszer együtt autózott fel Washingtonba.

Ön arról is közismert,
hogy gyakran kezdeményez

pártok közötti tárgyalásokat.

Azt vettem észre,
hogy gyakran arra buzdít:

arról beszéljünk, mi az,
ami egyesít bennünket.

Amikor a bevándorlás
szókincsére gondolunk,

és ellenséggel, felfegyverkezéssel
riogatnak,

azt hiszem, ez a valódi kérdés:
Hogyan értessük meg minden amerikaival,

hogy több az, ami egyesít bennünket,
mint az, ami szétválaszt.

WH: A körzetemben utazgatva,

mely felerészben demokrata,
félig republikánus szavazókból áll,

számomra mindig világos volt,
hogy több egyesít, mint ami elválaszt.

Ha tehát arra koncentrálunk,
amiben egyetértünk,

mindannyian jobban járunk.

És nem fogom megkapni

a "Szorgalmas templomba járó" díjat,

de azt tudom, hogy amikor Jézust
megkérdezték a farizeusok

a jeruzsálemi templomban,
melyik a legfőbb parancsolat,

ő azt felelte: "Szeresd Uradat, Istenedet
teljes szívedből, lelkedből és elmédből!"

De elfelejtik hozzátenni,
hogy azt is mondta:

"Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!"

És ha felidézzük és megértjük ennek
az intésnek a jelentését,

és átérezzük, min mennek át azok,

akik olyan helyzetekben élnek,

hogy inkább 5000 kilométeres veszélyes
útra küldik gyermekeiket,

mert csak ebben látják a jövőt,

ez az egyetlen dolog,
amit a gyerekeik jövőjéért tenni tudnak,

ha mindannyian belegondolunk
a helyzetükbe,

és eltűnődünk,
mi mit tennénk a helyükben,

akkor azt hiszem,
mi magunk is jobban járnánk.

AM: Köszönöm, képviselő úr.
Nagyon köszönjük, hogy eljött ma közénk.

(Taps)