Boldog bolondság | Szlava Polunyin | TEDxSadovoeRing

Minthogy a világ sokkal okosabb lett, minthogy az irodai dresszkódok és a számítógépek kiirtották az életünkből az apró örömök élvezetét, minthogy nem tudunk már örülni a napsütésnek, a madárcsicsergésnek és a mosolygó ismeretleneknek, kötelességünk új elmetípushoz fordulni a boldogság megtalálásának érdekében. És kinek másnak lenne a leginkább örömteli és boldog élete, ha nem egy bolondnak? Szlava Polunyin bohóc, a Bolondok Akadémiájának igazgatója, Andersen hivatalos oroszországi követe, a Szentpétervári Karnevál királya, a Licedej (Komédiás) nevű színház és a Sárga Malomház nevű kulturális intézet alapítója és a (sz)Nyezsnoje Show című előadás írója és rendezője rámutat arra, hogy a boldogsághoz vezető utat bizony a bolondok ismerik a legjobban.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

Egyszer megkérdezték tőlem,
hogy boldog vagyok-e.

Alaposan és hosszasan
elgondolkodtam a kérdésen,

és arra jutottam,
hogy az életem minden egyes pillanatában,

minden napom minden egyes órájában,
szüntelenül boldog voltam,

egyetlen összefüggő boldogságban éltem.

De hogyhogy?
Miért van ez így? Hogy alakult így?

Hiszen semmi különöset
nem tettem a boldogságért,

egyszerűen csak boldog voltam, és kész.
Gondolkodni kezdtem...

Aktatáskás, nyakkendős, okos emberek
évszázadok óta gondolkodnak a boldogságon,

mindenfélét kitalálnak róla, és mindig
más- és másfelé terelgetik a többieket,

egyszer itt a boldogság szerintük, máskor
meg ott, de mégsem találja meg soha senki.

Szóval, rájöttem, hogy az okosok
nem jártak sikerrel.

Arra jutottam,
hogy másokhoz kell fordulnunk:

a nemzetközi Bolondok Akadémiájához.

Ezt az akadémiát én alapítottam meg,
kineveztem magamat örökös igazgatónak,

és azóta – nem is tudom, 20-30 éve talán –
igazgatom is a Bolondok Akadémiáját.

(Taps)

Nálunk vannak a legtompább hülyék mind
közül, akik valahogy mégis mindig vidámak.

Teljesen mindegy, mi történik velük,
ők boldogok, és kész.

Egyszerűen nem lehet őket elszomorítani.

De ne gondolják, hogy ezek ilyen
sötét bunkók, akiknek se családjuk,

se gyerekük, se gondjaik, nem!
Olyanok, mint bárki más.

De mikor belépnek egy terembe, megváltozik
minden: eláraszt mindent a fény,

és a bent lévők, mintha megszabadulnának,
valamitől, félbehagyják dolgaikat,

és átjárja őket a boldogság.

Most az ilyen emberek alapján
indítok mindenféle képzéseket.

Ebben szerintem csak egy út járható:

ilyen kis szigetecskéket,
apró oázisokat kell létrehozni.

Tudom, hogy nem lehet
átformálni az egész világot,

de egy apró részecskét viszont
meg tudok tölteni harmóniával,

örömmel és boldogsággal; ez volt az álmom.

Megalapítottam hát az első színházamat,
majd a másodikat, a harmadikat,

majd másféle, szimpatikus
kis képzéseket indítottam,

de mindvégig szem előtt tartottam,
hogy csak kis harmonikus tereket alkossak.

Ez után minden erőmmel arra törekszem,
hogy ezt a harmóniát kiterjesszem,

hogy minél távolabbra
toljam ki az oázisok határait.

Néha ez egyáltalán nem sikerül,
néha csak keveset érek el,

de a recept maga működik:
teremtsünk magunk körül harmóniát,

aztán terjesszük ki minél jobban!
Teljes biztossággal működő módszer.

E módszerrel mindig
a középpontban leszünk,

és minden irányból harmónia és boldogság,
barátok és öröm vesz majd körül.

De mik a boldogság jelei?

Mint a tudomány embere, megpróbálom
tudományos módszerrel bemutatni őket.

(Nevetés)

Sokáig gondolkodtunk azon,
hogy mik a boldogság jelei,

hogy miről lehet felismerni a boldogságot.

Könnyű dolgunk van: a fütyülésről.

Mikor fütyörészni támad kedvünk,
biztosan boldogok vagyunk.

Tehát, a boldogság legelső jele
a fütyülés, a második az éneklés,

a harmadik meg a szökdécselés.

(Nevetés) (Taps)

Hogy ezek a boldogság jelei, ezredévnyi
történelem és ezernyi ember tanúsítja,

köztük, persze, én is.

De hogyan lehet megtalálni a boldogságot?

Az a helyzet, hogy minden embernek
más és más dolog szerez örömet.

Annyi mindenben lelhetünk örömet!
És mindenkinek egy kicsit más kell.

Néha nehéz megragadni, hogy miben
más két ember boldogsága.

Egynek háborgó tenger kell, másoknak
csend; de nem kell mindenkinek minden.

Mindenkinek más dolog szerez örömet,
szóval sokféleképpen elérhető a boldogság.

Ezt nehéz rendszerezni, de találtam
megoldást: amikor az ember alkot, boldog.

De mit takar az alkotás?

Azt, hogy önmagához közeledik az ember.

Tehát a művészet ideális indítógomb.

Ha az alkotás beindul,
már boldog is az ember.

Az én alkotási módom, például, egyszerű:

ha sok boldog ember vesz körül
engem, boldog leszek én is.

Ennyi az egész.

A folyamatot már beindítottam,
olajozottan működik,

és ha valaki csatlakozik,
már kezdhet is alkotni.

Egy a lényeg: csak azzal foglalkozzunk,
ami boldoggá tesz belül! Ez a boldogság.

(Taps)

Ennél egyszerűbb nincs.

Csakis azzal, ami boldoggá tesz!

Teljes biztossággal működő recept.

Ezt a szabályt kell betartani, és kész.

Csak olyanokkal dolgozzunk együtt,
akiket szívesen megölelnénk!

(Taps)

Mert fénybe borítanak maguk körül
mindent az olyan emberek.

Gyűjtő vagyok, óriási a gyűjteményem
boldog és vidám emberekből.

Csapataimban ott vannak, mind
a maga helyén, másmilyenek nincsenek is.

Cinikusokat, sopánkodókat nem veszek be.

Külön helyre a cinikusokat,
külön helyre a sopánkodókat,

és külön helyre a boldog embereket.

(Nevetés)

Tudják meg: hamarosan irigykedni
kezdenek és átvedlenek.

Nem is kell őket uszítani,
maguktól kezdenek el balhézni.

A Malomház színterünkön egyhetes
boldogságba merülési gyakorlatokat

szoktunk tartani; ilyenkor a legelső lépés
az, hogy átformáljuk magunkat.

Pl. a frizuránkat. Nekem nincs hajam,
de akinek van, átformálja.

Én a szakállamat tudom átformálni,
tincsekbe tudom fonni.

Átalakítjuk öltözékünket is: eddig aki
szürkét hordott, hordjon most zöldet!

Vagy éppen fordítva. Ezek a dolgok
segítenek kiterjeszteni a világunkat,

elkezdünk apránként kifelé
terjeszkedni önmagunkból.

Először hajunkon változtatunk, aztán
ruhánkon, majd szobánkon, barátainkon,

aztán irány a falu, utána meg a város.

Amikor már tudjuk, kik vagyunk,

töltsünk meg önmagunkkal
minél több mindent!

Más szóval: mutassuk meg, hogy kik
vagyunk, valósítsuk meg önmagunkat!

Nézzük meg tüzetesen, mi ez az
alkotás, amelytől boldogok lehetünk.

Három-négy fő részre szoktam felbontani.

Közülük az első a játék: fogjuk fel
játékosan ezentúl azokat a dolgokat,

amelyeket komolyan szoktunk venni!

Elképesztően szórakoztató dolog!

Egyszer kilenc hónapra leszerződtem
a Broadway színpadára.

(Nevetés)

Idővel úgy éreztem, hogy teljesen
elvesztem; kezdtem meghibbanni.

Gyógyszereket szedtem, orvoshoz jártam,

mert féltem, hogy szeretett produkciómat
valami broadwayi vacakká züllesztik majd.

Egyetlen lépés választott el attól,
hogy megháborodjak,

mert mindenben, amit csinálok,
tökéletes eredményre törekszem.

Ott azt éreztem, hogy lehetetlen
tökéletest alkotni.

De rájöttem a megoldásra: játszani kell!

Egyik nap punk srácokat hívtam,
utána komoly üzletembereket,

majd megint másokat, és ilyen társasággal
rendeztük meg a darabot.

Ez mindent megváltoztatott: innentől fogva
magától ment minden, könnyű dolgom volt.

Önmagát írta meg a darab.

Ha ezt az elvet, a játékos felfogást,
alkalmazzuk az életben,

akkor félreállunk, és hagyjuk,
hogy az élet maga intézkedjen helyettünk.

Mi meg csak élvezzük a történéseket.

A játék kulcsfontosságú elem
a boldogság megtalálásában.

Az alkotás fontos része a fantázia is,
melyet gyakran leszólnak, hogy ez meg az.

Pedig honnan máshonnan eredhetne az öröm
és a művészet, ha nem a fantáziából?

Az emberek általában úgy gondolkodnak,
hogy ez itt az élet, ez meg itt valami

azon kívüli ismeretlen dolog, amely magába
foglal mindenféle fantáziálást, álmot,

reményt meg a többi ilyen furcsaságot.

De ez itt van külön, az élet meg itt, ni.

Valójában éppen fordítva van:
ami szerintük külön van, az az igazi élet,

mert sokkalta tökéletesebb,
mint a hétköznapi valóság.

A feladatunk az, hogy az álmainkat,
fantáziánk világát megvalósítsuk.

Vagyis hogy olyan tökéletessé
tegyük a valóságot,

mint amilyen tökéletes
az álmainkban élő világ.

Hiszen a legnagyobb boldogság az,
amikor álmodozunk valamiről,

és látjuk, hogy álmunk valóra vált.

Ennél nagyobb öröm talán nincs is.

Amikor még kétségeim voltak
a színházaim céljait illetően,

amikor még nem értettem,
minek nekem ez az egész,

akkor eszembe jutott,
hogy létezik az „anima allegra”,

vagyis boldog lélek kifejezés,

amely még az ókori görögöktől
lopakodott át korunkba.

Boldog lélek. Mi a boldog lélek?

Azt hiszem, legfőbb ideje
beszélnem a szeretetről is.

Boldog lelke ugyanis annak van,
aki szerelmes ebbe a világba.

A világ szeretete örömmel tölti el
az ember lelkét, mert harmóniát teremt.

Mindenkiben találunk majd valami
csodálatosat, s azt fogjuk érezni,

hogy a csodálatos emberek együtt
alkotnak egy nagy közös csodát.

Ezért a világ szeretete nélkül nehéz
megtalálni a boldogságot.

Nem mondom, hogy nincsenek kerülőutak,
de a legjobb a szeretet útja.

Na, de hogy lehet szeretni a világot?

Csakis úgy, ha gyermekek maradunk.

Mondta ezt már más is, egy hozzám
hasonló emberke, csak más volt a szakálla.

Igaza volt: hogy szerethessük a világot,
gyermeknek kell maradnunk.

Ez a létező legfontosabb, legjobb szabály.

De hogy kell gyereknek lenni?

Hogy kell gyereknek lenni?
Na, igen. Nem írtam fel.

(Nevetés)

Hogy kell gyereknek lenni?
Leginkább így: „Aztaaa!”

Igen, gyereknek lenni annyit tesz,
mint nap nap után mondogatni:

„Aztaaa! Aztaaa!”

Hiszen a gyerekek a világon mindenen
meg tudnak még lepődni a...

(Gyerekhang a nézőtérről) Gyerek vagyok!
Szlava Polunyin: Hurrá!

(Taps)

Gyereknek lenni tehát: gyakran
és mindenen meglepődni:

„Ez micsoda? Miért?
Itt mit kell? Én is akarom!”

És ezt mindennel. Mindent kipróbálni,
hogy: „Ááá! Ez hogy történt?”

Részt venni mindenben,
belenyúlkálni mindenbe, minden ellenére.

Ezt értem azon, hogy „Aztaaa!”

Szeretem, amikor az ember
ily módon falni kezdi az életet,

amikor nem reagál, de nem is irányít,

amikor már semmit sem ért igazán,

nem érti, mi célból csinál valamit,
nem nézi, milyen haszna lesz belőle.

Amikor az öröme önmagáért való.

A valódi öröm ugyanis céltalan; az öröm
annak a kifejezése, hogy jó érzés élni.

Éppen ezért a legnagyobb öröm
gyermeknek lenni.

Az öröm többi fajtája is öröm persze,
de a legfőbb öröm mégiscsak ebben rejlik.

Marcel Marceau, a híres pantomimművész
mondta egyszer nekem...

Sok mindenkinél tanultam, na:
Marcel Marceau-nál,

Rajkinnál, a rendezőnél, de másoknál
is zavarkodtam még.

(Nevetés)

És Marceau azt mondta: „Csakis
a legnagyobbaktól szabad tanulni.”

Én meg elámultam: „Micsoda fontos szabály,
micsoda gondolat!

Már csak meg kellene valósítani.

Kit keressek még meg magamnak?”

Ma már tudom,
hogy senkit sem kell megkeresni.

A legnagyobb tanítók ugyanis gyermekeink.

Egyszerűen csak figyelgetem az unokáimat,
annyi, hogy közben vigyázok is rájuk.

(Taps)

Hogy a fenébe tudnak folyamatosan
boldogok és örömteliek maradni?

Egy kis gagyogás, nyafogás,
aztán ismét boldogság.

(Nevetés)

Próbálom megérteni, hogyan csinálják,
de mind a mai napig rejtély.

Figyelgetem őket, feljegyzek mindent,
amit tesznek, majd leutánzom őket,

de semmi sem sikerül úgy, ahogy nekik.

Mindezen kívül akadémiánk bolondjainak
mindenféle szabályai is vannak.

Betartjuk őket, nagyon jól működnek.

Na, miről nem szabad listát írni?

(Valaki a nézőtérről) Problémákról.

SzP: Helyes. Mi szükségünk van
problémákra? Minek őket listázni?

Minek hallgatunk híreket?
Minek otthonra tévé?

Ezek szükségtelen dolgok,
minek foglalkozunk hát velük?

(Taps)

Listázzunk inkább minden apró sikert,
minden apró eredményt!

Írjunk fel mindent, húzzuk alá, karikázzuk
be naponta, hogy mit értünk el!

Gyűjtögessük a szépet és örömtelit!

A színházaimban egyszerű minden:
véget ér az előadás,

bemegyek a kulisszák mögé,
s rögtön kérdezik is: „Na, hogy tetszett?”

Mert tudják, hogy egyetlen
rossz szót sem fogok szólni.

Még ha szíjat hasítanak a hátamból,
akkor sem mondok mást:

„Megint lenyűgöző volt,
remekül játszottatok!”

(Nevetés) (Taps)

Változtassuk a hétköznapit
ünnepivé és fantasztikussá!

Meneküljenek... Izé... Hogy is volt ez?

Meneküljenek a szürke élettől,
menjenek a forgatagba, vagy hogy van...

Na, mindegy. A lényeg:
ne szürkítsék be az életüket!

(Nevetés) (Taps)

Miért legyen minden szürke és szürke?
Legyen színes!

Tegyék színessé, örömtelivé,
élvezetessé és meglepővé

életük minden egyes percét!

A könyvtáramban két könyvespolc van
egymással szemben.

Az egyiken komédiák vannak,
a másikon abszurdok és fantasztika.

Ez utóbbi kettőt egy helyre gyűjtöm,

mert mindkettő valahova a messzi távolba
kalandoz el, az élet másik oldalára,

akár a Földön kívülre is,
a világegyetembe.

A két dolog együttesen
fantasztikus egyensúlyt hoz létre.

Az örömteli és a fantasztikus találkozik
bennük, és olyan világokat teremtenek,

melyektől libabőrös lesz,
és beleborzong az élvezetbe az ember.

Igen, fantasztikus, ünnepi, hétköznapi...

Mit akartam még mondani? Megvan.

Volt egy emberke
a színháztörténetben: Meyerhold.

Ő mondta azt, hogy ha el akarod
érni ezt itt ni, akkor csinálj így ni.

Mert ahhoz, hogy elérhesd,
amit akarsz, egyensúlyban kell lenned.

Nálam alaposabb embert nehéz találni.

De nálam hanyagabb embert sem könnyű.

Amikor ugyanis hatalmas projektbe fogok,

a felénél már csak legyintek,
mert látom, mi lesz a vége.

Mégis alapos vagyok, mert amíg nincs
minden hajszálpontosan úgy, ahogy akarom,

mondjuk, egy darabomban egy kicsit
más színárnyalatot képzeltem el valaminek,

addig fikarcnyi élvezetet
sem kapok az egésztől.

És a világon minden így,
az ellentétekből együttesen alakul ki.

Legyünk a legtrehányabb semmirekellők,

de ugyanakkor a legapróbb
részleteket is alaposan,

pontosan ki kell dolgoznunk
mindenben, amit csinálunk!

Aztán el lehet engedni az egészet,
ekkor már a dolog magától végbemegy.

De ha az egyensúlyt nem tartjuk,
minden össze fog omlani.

Mindegy, mennyire szép vagy jó,
amit csinálunk, összeomlik.

Csak akkor állhat meg valami a lábán,

ha egyensúlyban tartjuk mindkét oldalát.

Elég egy apró kibillenés az egyik irányba:
„Drágítsunk a belépőkön!” – és borul is,

vagy a hanyagság felé: „Köpjünk rá!
Majd csak lesz valahogy!” – és le is dőlt.

Éppen ezért mindkét véglet felé
csak óvatosan szabad elmozdulni, így ni.

Mindig mondom: olyannal foglalkozzunk,
amit képtelenség véghezvinni.

Minden mással már valaki más foglalkozik.

(Taps)

Persze, ha a csillagokat
tűzzük ki célul magunknak,

akkor feléjük kúszva-úszva is
mindig szemünk előtt lesz szépségük,

ha közben a sárban kell is csúszkálnunk.

Ha valami lehetetlenre törekszünk,
és végül elérjük,

fölismerjük,
hogy ezt azért tettük, mert...

És azt sem sárnak vagy mély
folyónak vagy affélének látjuk már.

A következő pontunk ellentétes ezzel:
„De értékeljük azt is, amink már van!”

Tehát, ha nem diliházban akarunk kikötni,

vagy hasonló gondokba ütközni,

akkor – megint csak –
egyensúlyt kell tartanunk.

Mindig törekedjünk a lehetetlenre,
de közben élvezzük azt, amink már van!

Lehet, hogy kicsi a lakásunk,
lehet, hogy a másé, csak egy bérelt szoba,

de akkor is jó, hogy van hely, hol
csendre lelhetünk, hol megmelegedhetünk.

Majd ha nagyobb lesz egy garázzsal,
berendezhetjük színháznak.

És ha huzatos, hát annyi baj legyen.

E két dolog közt kell
egyensúlyt tartanunk,

és ha megsértjük az egyensúlyt

elveink s aközött, amink van, –

hiszen ez a sors ajándéka;
különben is, mi végre kaptuk?

Olyat kaptunk, amire más talán
egész életében hiába vágyik.

Lógasd a lábad! Ez a következő főszabály.

Lógassuk lábunkat vízbe! Mit takar ez?

Nekem 12 évente
foglalkozást kell váltanom.

12 év után meghúzom a vészféket,
kiszállok, elköszönök,

és keresem a tovább vezető utat.

Ehhez kell egy hónapocska, vízbe
kell lógatnom a lábam, míg megértem,

hogy mi vonz engem igazán,
miért éppen az,

mi a célom vele,
és hogy tényleg akarom-e a dolgot.

Sohase éljék mechanikusan
az életüket, soha!

Leginkább attól féljenek,
hogy mechanikusan ismételjék,

amit már láttak, ismernek,
és ami már érdektelen.

Meg kell szabadulni ezektől...,
de ilyenkor csúnyán össze lehet törni.

Ez a legnagyobb gond.

Nem mindenki elég bátor a szabadsághoz.

De aki már százszor megpróbálta,
az tudni fogja magáról, mennyire bátor.

Ezért minél többször meg kell
próbálni; akkor majd megtudják,

megéri-e a szabadság,
vagy jobb még tűrni egy keveset.

Hűha, az utolsó szabály jön.

Éljük úgy életünket,
mintha műalkotás lenne!

Ez az egyetlen módszer
az élet megszeretésére.

Alkossuk meg életünket,
mint mikor műalkotást hozunk létre!

Minden tettükben, minden
találkájukon, életük minden napján

ezt tartsák szem előtt.

Köszönöm a figyelmet!

(Taps)