-
Title:
A történetek a The New Yorker ikonikus címlapjai mögött
-
Description:
Ismerkedjenek meg Françoise Moulyval, a The New Yorker művészeti szerkesztőjével. Az elmúlt 24 évben Mouly döntései befolyásolták, mi kerül a magazin címlapjára, kezdve az ikertornyok fekete háttéren fekete ábrázolásával a szeptemberi 11-i terrortámadást követően, egészen addig, amikor Eustace Tilleyt, a magazin ikonikus piperkőc figuráját oroszos módon rajzolták újra. Képekben gazdag visszatekintésében Mouly megmutatja, ahogy egy egyszerű rajz keresztülvághat a nap mint nap látott képek áradatán, és megragadhatja egy adott pillanat hangulatát és szellemiségét.
-
Speaker:
Françoise Mouly
-
24 évvel ezelőtt
-
művészeti szerkesztőnek hívtak
-
a The New Yorker magazinhoz,
-
hogy megújítsak
-
egy akkorra már kissé
begyepesedett intézményt,
-
új művészeket hozzak a laphoz,
-
és hogy megpróbáljam lehozni
a magazint az elefántcsont-tornyából,
-
hogy közvetlenebb kapcsolatba
kerüljön a jelennel.
-
Testhezálló feladat volt ez,
-
mert mindig is lenyűgözött,
ahogy egy kép
-
– egy egyszerű rajz –
-
képes villámként keresztülvágni
a nap mint nap látott a képek sokaságán,
-
ahogy képes megragadni a pillanatot,
-
ahogy kristálytisztán össze tud foglalni
egy társadalmi folyamatot vagy eseményt,
-
oly módon, ahogy arra
a szavak nem képesek –
-
s ahogy mindezt a lényegére
csupaszítva ábrázolhatja.
-
Úgyhogy elmentem a könyvtárba,
¶
-
és megnéztem az első borítót,
amelyet Rea Irvin rajzolt 1925-ben –
-
a rajzon egy piperkőc vizsgál
egy lepkét a monokliján át.
-
Ezt a figurát Eustace Tilley
néven emlegetjük.
-
S akkor rájöttem, hogy mialatt
a magazin hírnevet szerzett
-
alapos kutatásaiért
és hosszú riportjaiért,
-
a humor egy része
valahol menet közben elveszett,
-
mert bár ma gyakran az orrát fennhordó
piperkőcnek látjuk Eustace Tilleyt,
-
1925-ben,
-
amikor Rea Irvin először
megrajzolta az alakját,
-
ezt egy humoros magazin
keretein belül tette,
-
hogy szórakoztassa a korabeli fiatalokat,
-
vagyis a dübörgő húszas évek flapperjeit.
-
A könyvtárban
-
olyan képeket találtam, amelyek
pontosan megragadták a korszellemet
-
a nagy gazdasági világválság idején.
-
A képek nemcsak azt mutatták meg,
hogyan öltöztek az emberek,
-
vagy hogy milyen autót vezettek,
-
de azt is, hogy min mulattak,
-
miféle előítéleteik voltak.
-
S mindebből tényleg kirajzolódott,
-
milyen érzés lehetett
az 1930-as években élni.
-
Megkerestem tehát néhány kortárs művészt,
¶
-
például Adrian Tomine-t.
-
Gyakran keresek meg írókat –
-
képregényrajzolókat, gyerekkönyvírókat –
-
olyan témákkal, hogy például
-
milyen érzés a metrón utazni,
-
vagy milyen a Valentin-nap,
-
mire ők vázlatokat küldenek.
-
Amint a vázlatot jóváhagyja
a főszerkesztő,
-
David Remnick,
-
sínen van az ügy.
-
Nagyon szeretem,
-
hogy a rajzok nem mondják meg,
mit gondoljunk.
-
Viszont elgondolkodtatnak,
-
mert a művész valójában –
-
ez szinte kirakósjáték;
-
ő tehát megrajzolja a pontokat,
-
de a képnek az olvasó fejében
kell összeállnia.
-
Hogy megértse Anita Kunz rajzát,
itt balra,
-
vagy ezt itt jobbra, Tomer Hanukától,
-
az olvasónak fel kell fedeznie
az apró különbségeket.
-
És mindez...
-
Nagyon izgalmas látni,
-
ahogy az olvasó bevonódik...,
-
ahogy ezek a képek tényleg
megragadják a sztereotípiákat –
-
játszanak velük.
-
Amikor megértjük a képet,
-
a sztereotípiák újrarendeződnek
a fejünkben.
-
A képek nem feltétlenül
embereket ábrázolnak,
¶
-
néha érzéseket.
-
Szeptember 11. után
-
azon a ponton voltam,
-
mint mindenki más,
-
hogy nem tudtam, hogyan kezeljem,
amin épp keresztülmegyünk.
-
Úgy éreztem, egyetlen kép sem
ragadhatja meg a pillanatot,
-
és egy teljesen fekete borítót terveztem,
-
mintha nem is lett volna címlap.
-
Beszéltem erről a férjemmel,
a képregényíró Art Spiegelmannal.
-
Megemlítettem, hogy fekete
címlapot szeretnék javasolni,
-
mire azt mondta:
"Ha fekete címlapot akarsz,
-
miért nem csinálsz egy borítót
az ikertornyok sziluettjével,
-
feketével fekete háttéren?"
-
Leültem tehát rajzolni,
-
és amint megláttam a rajzot,
-
végigfutott a hideg a hátamon,
-
és rájöttem,
-
azzal, hogy megtagadjuk a képkészítést,
-
módot találtunk arra,
hogy megragadjuk a veszteséget,
-
a gyászt
-
és a hiányt.
-
Fontos tanulságot vontam le
a folyamat közben:
-
néha a leginkább sokatmondó képek
-
a lehető legkevesebb eszközzel
érik el a hatást.
-
Egyetlen kép ezer szóval felér.
-
Ez itt Bob Staake rajza,
¶
-
amely rögtön Barack Obama
elnökké választása után jelent meg,
-
és történelmi pillanatot ragadott meg.
-
Ám az ilyesmit nem lehet előre tervezni,
-
egy ilyen rajzhoz az kell,
-
hogy hagyjuk a művészt átélni az érzést,
amelyet mindannyian érzünk
-
az események közepette.
-
2016 novemberében,
-
az elnökválasztás idején,
-
ezzel a rajzzal álltunk elő,
-
ez a lapszám a választás hetében
került a standokra.
-
-
Tudtuk, hogy lesznek,
akik így éreznek majd,
¶
-
-
amikor bejelentik a választási eredményt.
¶
-
Amikor megtudtuk a végeredményt,
-
fogalmunk sem volt, mihez kezdjünk.
-
Bob Staake akkor ezt a rajzot küldte be,
-
s ezzel rátapintott valamire.
-
Megint az volt a helyzet,
-
hogy nem tudtuk, mi következik.
-
Úgy éreztük, nem tudjuk, hogyan tovább,
-
de mégis továbbmentünk,
-
és ezzel a címlappal jelentünk meg
Donald Trump megválasztása után,
-
a Women's March idején
-
szerte az USA-ban.
-
-
több mint 1000 címlapot láttam
életre kelni hétről hétre,
-
és gyakran kérdik, melyik a kedvencem,
-
de nem tudnék egyet kiválasztani,
-
mert leginkább arra vagyok büszke,
mennyire különbözik
-
egyik címlap a másiktól.
-
Ez a közreműködő művészek
változatos tehetségének
-
és hátterének köszönhető.
-
-
már Oroszország kezében vagyunk,
-
úgyhogy –
-
-
Barry Blitt értelmezésében
¶
-
Eustace-ból
Eustace Vlagyimirovics Tilley lett.
-
A lepke pedig nem más,
mint a döbbent Donald Trump,
-
ahogy a szárnyait verdesi
-
és próbálja kitalálni, hogyan tartsa
kordában a pillangóhatást.
-
Rea Irvin 1925-ös híres logóját
-
pedig cirill betűkkel írtuk.
-
Amit a jelenlegi helyzetben
igazán izgalmasnak tartok,
¶
-
az az, ahogy...
-
Tudják, a sajtószabadság demokráciánk
nélkülözhetetlen összetevője.
-
És az átszellemült vagy épp humoros
rajzokból kitűnik,
-
hogy a művészek képesek
megragadni az eseményeket
-
úgy, ahogy azt csak egy művész teheti;
-
kezében mindössze tussal és vízfestékkel,
-
hogy ily módon a kulturális párbeszéd
részesévé váljon.
-
Mindez a kultúra középpontjába
helyezi a művészeket,
-
vagyis pont oda, ahol szerintem
lenniük kell.
-
Mert a jelen pillanatban leginkább
egy jó karikatúrára van szükségünk.
-
-