A történetek a The New Yorker ikonikus címlapjai mögött

Ismerkedjenek meg Françoise Moulyval, a The New Yorker művészeti szerkesztőjével. Az elmúlt 24 évben Mouly döntései befolyásolták, mi kerül a magazin címlapjára, kezdve az ikertornyok fekete háttéren fekete ábrázolásával a szeptemberi 11-i terrortámadást követően, egészen addig, amikor Eustace Tilleyt, a magazin ikonikus piperkőc figuráját oroszos módon rajzolták újra. Képekben gazdag visszatekintésében Mouly megmutatja, ahogy egy egyszerű rajz keresztülvághat a nap mint nap látott képek áradatán, és megragadhatja egy adott pillanat hangulatát és szellemiségét.

24 évvel ezelőtt

művészeti szerkesztőnek hívtak

a The New Yorker magazinhoz,

hogy megújítsak

egy akkorra már kissé
begyepesedett intézményt,

új művészeket hozzak a laphoz,

és hogy megpróbáljam lehozni
a magazint az elefántcsont-tornyából,

hogy közvetlenebb kapcsolatba
kerüljön a jelennel.

Testhezálló feladat volt ez,

mert mindig is lenyűgözött,
ahogy egy kép

– egy egyszerű rajz –

képes villámként keresztülvágni
a nap mint nap látott a képek sokaságán,

ahogy képes megragadni a pillanatot,

ahogy kristálytisztán össze tud foglalni
egy társadalmi folyamatot vagy eseményt,

oly módon, ahogy arra
a szavak nem képesek –

s ahogy mindezt a lényegére
csupaszítva ábrázolhatja.

Úgyhogy elmentem a könyvtárba,

és megnéztem az első borítót,
amelyet Rea Irvin rajzolt 1925-ben –

a rajzon egy piperkőc vizsgál
egy lepkét a monokliján át.

Ezt a figurát Eustace Tilley
néven emlegetjük.

S akkor rájöttem, hogy mialatt
a magazin hírnevet szerzett

alapos kutatásaiért
és hosszú riportjaiért,

a humor egy része
valahol menet közben elveszett,

mert bár ma gyakran az orrát fennhordó
piperkőcnek látjuk Eustace Tilleyt,

1925-ben,

amikor Rea Irvin először
megrajzolta az alakját,

ezt egy humoros magazin
keretein belül tette,

hogy szórakoztassa a korabeli fiatalokat,

vagyis a dübörgő húszas évek flapperjeit.

A könyvtárban

olyan képeket találtam, amelyek
pontosan megragadták a korszellemet

a nagy gazdasági világválság idején.

A képek nemcsak azt mutatták meg,
hogyan öltöztek az emberek,

vagy hogy milyen autót vezettek,

de azt is, hogy min mulattak,

miféle előítéleteik voltak.

S mindebből tényleg kirajzolódott,

milyen érzés lehetett
az 1930-as években élni.

Megkerestem tehát néhány kortárs művészt,

például Adrian Tomine-t.

Gyakran keresek meg írókat –

képregényrajzolókat, gyerekkönyvírókat –

olyan témákkal, hogy például

milyen érzés a metrón utazni,

vagy milyen a Valentin-nap,

mire ők vázlatokat küldenek.

Amint a vázlatot jóváhagyja
a főszerkesztő,

David Remnick,

sínen van az ügy.

Nagyon szeretem,

hogy a rajzok nem mondják meg,
mit gondoljunk.

Viszont elgondolkodtatnak,

mert a művész valójában –

ez szinte kirakósjáték;

ő tehát megrajzolja a pontokat,

de a képnek az olvasó fejében
kell összeállnia.

Hogy megértse Anita Kunz rajzát,
itt balra,

vagy ezt itt jobbra, Tomer Hanukától,

az olvasónak fel kell fedeznie
az apró különbségeket.

És mindez...

Nagyon izgalmas látni,

ahogy az olvasó bevonódik...,

ahogy ezek a képek tényleg
megragadják a sztereotípiákat –

játszanak velük.

Amikor megértjük a képet,

a sztereotípiák újrarendeződnek
a fejünkben.

A képek nem feltétlenül
embereket ábrázolnak,

néha érzéseket.

Szeptember 11. után

azon a ponton voltam,

mint mindenki más,

hogy nem tudtam, hogyan kezeljem,
amin épp keresztülmegyünk.

Úgy éreztem, egyetlen kép sem
ragadhatja meg a pillanatot,

és egy teljesen fekete borítót terveztem,

mintha nem is lett volna címlap.

Beszéltem erről a férjemmel,
a képregényíró Art Spiegelmannal.

Megemlítettem, hogy fekete
címlapot szeretnék javasolni,

mire azt mondta:
"Ha fekete címlapot akarsz,

miért nem csinálsz egy borítót
az ikertornyok sziluettjével,

feketével fekete háttéren?"

Leültem tehát rajzolni,

és amint megláttam a rajzot,

végigfutott a hideg a hátamon,

és rájöttem,

azzal, hogy megtagadjuk a képkészítést,

módot találtunk arra,
hogy megragadjuk a veszteséget,

a gyászt

és a hiányt.

Fontos tanulságot vontam le
a folyamat közben:

néha a leginkább sokatmondó képek

a lehető legkevesebb eszközzel
érik el a hatást.

Egyetlen kép ezer szóval felér.

Ez itt Bob Staake rajza,

amely rögtön Barack Obama
elnökké választása után jelent meg,

és történelmi pillanatot ragadott meg.

Ám az ilyesmit nem lehet előre tervezni,

egy ilyen rajzhoz az kell,

hogy hagyjuk a művészt átélni az érzést,
amelyet mindannyian érzünk

az események közepette.

2016 novemberében,

az elnökválasztás idején,

ezzel a rajzzal álltunk elő,

ez a lapszám a választás hetében
került a standokra.

(Nevetés)

Tudtuk, hogy lesznek,
akik így éreznek majd,

(Nevetés)

amikor bejelentik a választási eredményt.

Amikor megtudtuk a végeredményt,

fogalmunk sem volt, mihez kezdjünk.

Bob Staake akkor ezt a rajzot küldte be,

s ezzel rátapintott valamire.

Megint az volt a helyzet,

hogy nem tudtuk, mi következik.

Úgy éreztük, nem tudjuk, hogyan tovább,

de mégis továbbmentünk,

és ezzel a címlappal jelentünk meg
Donald Trump megválasztása után,

a Women's March idején

szerte az USA-ban.

Ez alatt a 24 év alatt

több mint 1000 címlapot láttam
életre kelni hétről hétre,

és gyakran kérdik, melyik a kedvencem,

de nem tudnék egyet kiválasztani,

mert leginkább arra vagyok büszke,
mennyire különbözik

egyik címlap a másiktól.

Ez a közreműködő művészek
változatos tehetségének

és hátterének köszönhető.

Most pedig

már Oroszország kezében vagyunk,

úgyhogy –

(Nevetés)

Barry Blitt értelmezésében

Eustace-ból
Eustace Vlagyimirovics Tilley lett.

A lepke pedig nem más,
mint a döbbent Donald Trump,

ahogy a szárnyait verdesi

és próbálja kitalálni, hogyan tartsa
kordában a pillangóhatást.

Rea Irvin 1925-ös híres logóját

pedig cirill betűkkel írtuk.

Amit a jelenlegi helyzetben
igazán izgalmasnak tartok,

az az, ahogy...

Tudják, a sajtószabadság demokráciánk
nélkülözhetetlen összetevője.

És az átszellemült vagy épp humoros
rajzokból kitűnik,

hogy a művészek képesek
megragadni az eseményeket

úgy, ahogy azt csak egy művész teheti;

kezében mindössze tussal és vízfestékkel,

hogy ily módon a kulturális párbeszéd
részesévé váljon.

Mindez a kultúra középpontjába
helyezi a művészeket,

vagyis pont oda, ahol szerintem
lenniük kell.

Mert a jelen pillanatban leginkább
egy jó karikatúrára van szükségünk.

Köszönöm.

(Taps)