Érzelmek: elfojtani, szabályozni vagy lazítani? | Irina Hakamada | TEDxRANEPA

Ha elfojtjuk érzelmeinket, az előbb-utóbb mentális, majd szervi katasztrófába torkollik. Ha lazítunk, és nyilvánosan átadjuk magunkat érzelmeinknek, azzal mindenkit megijesztünk, és végül magunkra maradunk. Lehet-e tudatosan szabályozni érzelmeinket? Persze, hogy nem, hiszen azért érzelem. Akkor mit szabályozzunk? Van megoldás?

Irina Hakamada üzleti tréner, korábban politikus, a gazdaságtudományok doktora, tévé- és rádió-műsorvezető, a Siker a nagyvárosban és Az élet törvénye és más népszerű könyvek szerzője.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

Nap mint nap irdatlan mennyiségű
érzelem lesz úrrá rajtunk,

megjósolhatatlanok, viharosak,
kiváltképp ebben az időben,

mikor az egész világon, Oroszországban is,

kiszámíthatatlan események történnek.

Sajnos, az érzelmek zömét,

ha nem a zömét, akkor szerencsénk van,

de legalábbis a nagy részét
a negatív érzelmek teszik ki.

Hol düh, hol félelem lesz rajtunk úrrá,

hol valamilyen mély szomorúság.

Általában szeretnénk tőlük megszabadulni.

Szeretnénk visszafogottak,
hidegvérűek maradni,

és eközben minden nehézséget
tökéletesen megoldani,

és senki előtt nem kimutatni,
mi zajlik bennünk.

Talán ezért szeretünk hollywoodi filmeket,

japán filmeket nézni,
a bennük szereplő szamurájokat.

A szamuráj hidegvérű,
pontos csapást mér ellenfelére,

függetlenül a nemrég lejátszódott
drámára vagy tragédiára.

Fölmerül a kérdés: "Hogy lehet ezt elérni?

Mit kezdjünk vele?"

Három közismert viselkedési
forgatókönyv létezik.

Az első forgatókönyv: szabadjára kell
engedni az érzelmeket,

hagyjunk szabad folyást nekik.

Telve vagyunk negatív érzelmekkel,
erről mindenki tudomást szerzett.

De értjük, hogy ez esetben
egyszerűen magunkra maradunk.

Hogy miért? Mert az emberek
szanaszét futnak, megijednek,

és ismerőseink, kollégáink, családtagjaink
szemében igen kellemetlenek leszünk.

Az érzelmeket persze el is fojthatjuk,

ezzel is próbálkozunk,
a szamurájokat utánozva.

Úgy tűnik, hogy a szamurájok
mindent elfojtanak.

A dühtől a halántékukban dobog a szívük,

gyűlölik azt az embert, de közben
azt ismételgetik magukban:

"Buddha vagyok. Szamuráj vagyok."

És még kedvesen mosolyognak is.

Mit gondolnak, mik lesznek
ennek a következményei?

Szörnyű következményei lesznek:
tönkreteszik a májukat,

jó eséllyel korai infarktust kapnak,

mert szervezetük képtelen
ilyen állapotban létezni,

hiszen az érzelem visszaható jellegű.

Érzelem nélkül nem élhetünk,

ezért az elfojtásával nekiállunk
tönkretenni egészségünket.

Ekkor fölmerül az egyszerű gondolat:
az érzelmek szabályozhatók.

A tétel ismerős,

rengeteg coach és tréner használja

az érzelmek szabályozásának megtanítására.

Megpróbáltam tisztázni a kérdést.

Kiderül, hogy ez elvileg lehetetlen,

mert az érzelem spontán reakció,

mely a tudattalanból indul ki,
válaszul a külvilág bármely ingerére.

Hogy lehetne szabályozni, mikor bennünk
és az állatokban ez a közös?

Pont ez által érezzük, hogy élünk.

Ha szabályozzuk, azzal tudatalattinkat,

természetes reakcióinkat szabályozzuk.

Számtalan pszichológus, tudós, kutató
jutott arra a véleményre,

hogy ez lehetetlen.

Akkor fölmerül a kérdés: hát a szamurájok?

Kiderül, hogy egyik változat sem működik:

tilos szabadjára engedni
és kiönteni érzelmeinket,

tilos elfojtani őket, különben
tönkretesszük magunkat,

és lehetetlen szabályozni őket.

Akkor mit tegyünk? Féljünk
az érzelmektől, vagy küzdjünk ellenük?

Szeressük vagy ne a negatív érzelmeinket?

Arra jutottam, hogy persze, szeressük.

Miért szeressük?

Először is azért, mert ekkor
érezzük magunkról, hogy élünk.

Másodszor, mert ekkor érzelmileg
érzékelhetők és fogékonyak vagyunk,

így nem hasonlítunk
robotokra és szörnyekre.

Érzelmeinket nehéz szeretnünk,
hiszen negatívak,

de ebben életfilozófiánk
siet segítségünkre.

Akit még soha nem fogott el a félelem,

az sosem lesz bátor.

Akit még nem gyötört bánat,

az sosem fogja értékelni az örömet.

Akinek még sosem volt szívfájdalma dühtől,

az sosem fogja türtőztetni magát.

Minden csupán viszonyítás kérdése.

Ezért kell érzelmeinket tisztelnünk.

Szeretnünk kell őket, mert nélkülük
semmi élőre nem hasonlítunk.

De hát mit tegyünk velük?

Hiszen a negatív érzelmek
akadályozzák a munkát, életünket.

Kiderül, hogy általában
van válasz erre a kérdésre.

Tudatunkban kissé kutakodva kiderül,

hogy az érzelmek három szinten mennek át.

Az érzelem először teljesen ösztönös,

és a tudatalattiból indul útjára.

Aztán igen gyorsan átkerül a tudatunkba.

Átveszi a lusta agy.

Azért lusta, mert tehetetlenül működik,

és teljesen a tapasztalatunkon alapul.

Tudatos utasítást közöl velünk.

Nevezzük ezt egyes számúnak!

Ezután, ha kutatóhoz fordulunk, tudjuk,

hogy a tudatalattit nem értjük,
de a tudattal dolgozhatunk,

és nekiállhatunk az utasítás kutatásának,

és úgy alakíthatjuk át,
hogy kigyomláljuk belőle a negatívumot,

és mindjárt sikeresebb a helyzet.

Talán nagyon bonyolultnak hangzik,

de valójában nem oly bonyolult.

Miért?

Mert az egyetlen nehézség csak az,

hogy a negatív érzelem
és a negatív utasítás között

alig észrevehető vízválasztó húzódik;
s az emberek összetévesztik őket, mondván:

"Végtelenül érzelmes vagyok!"

Szó sincs róla!

Tudósok bebizonyították,

hogy még a legszörnyűbb érzelem is
legfeljebb 12 perc alatt elmúlik.

A közepes érzelem két-három percig tart,
de van, hogy csak egy másodpercig.

Ha ezt észben tartjuk,
hogy velünk ne történhessen meg,

azonnal felötlik bennünk:

"Igen, most rám tört az érzelem,
de hamar el fog múlni."

Majd az a helyzet áll be,
amellyel már boldogulok.

Aztán a helyzetet kutatóként átformálom.

Kiderül,

hogy minden konfliktus megoldásához
általában csak annyi kell,

hogy tudást szerezzünk agyunk
és szervezetünk működéséről.

Amikor érzelmeket élünk át,
akkor szeretjük érzelmeinket,

de hogyan szeressük,
hogy mások ne szenvedjenek miatta?

Magunkban éljük át!

Magukban a legkeresetlenebb
szavakkal illethetik magukat,

a szóban forgó személyt vagy a helyzetet.

Ha magukban képtelenek rá,
a vécében is megtehetik.

Zárkózzanak be, hajoljanak
a kagyló fölé, és oda harsogják be!

Majd húzzák le, és fújják ki magukat!

Öt-hat perc elteltével megnyugszanak,

és a továbbiakban csak a természetes
negatív utasítás érvényesül.

De már tudjuk:

az utasítás már a tudatunkban van,
és dolgozhatunk vele.

Minthogy a lusta agy állította elő,
keményebb munkára fogom.

Tegye föl a kezét, aki már
valaha megsértődött!

Aki nem tette föl a kezét,
az vagy számítógéppel dolgozik,

vagy sértve érzi magát
a kérdésemtől, mondván:

"Miért teszed föl nekem ezt a kérdést?"

Amikor a nagypolitikába kerültem,
éjjel-nappal megsértődtem.

Mindenkire megsértődtem:
a nacionalistáktól a kommunistákig.

Egyenes és becsületes liberális lévén
annyi gyűlölködőt gyűjtöttem be,

hogy azt hittem, sosem bánok el velük.

De mikor a folyamat elemzésébe fogtam,

és ehhez kutatásokat is fölhasználtam,

megértettem, hogy mégiscsak
el tudok bánni velük,

csak ehhez következetesnek kell lennem.

El is értem ezt a hatást!

Még a viták hevében is.

Amikor negatív megpróbáltatás ért
valamely ellenfelem részéről,

öt másodpercig idegeskedtem,

de utána már rájöttem,
hogy most indult el az utasítás:

"megölöm és elpusztítom a fickót,
és elkezdek személyeskedni,

rázúdítok mindent, amit róla gondolok" –

ez a lusta agyam negatív utasítása volt.

Aztán öt másodperc után átformáltam,
és pontos csapást mértem rá.

Így majdnem minden vitában én győztem.

Miért voltam erre képes?

Mert nemcsak a tudásom volt meg hozzá,

hanem alkalmazni is kezdtem,
bővítettem a tapasztalatomat,

aztán megjelent a készség.

Úgy kezdtem el bánni az utasításaimmal,

ahogy autót szoktunk vezetni.

Nem véletlen, hogy a japánok
kitalálták a zárt szobát,

amelyben ott volt a főnök gumifigurája,

és ha valamely munkatársat
komoly kritika ért,

bemehettek, és püfölhették a gumifigurát.

A visszafogott, hidegvérű japánok tudták:
az érzelmeket le kell vezetni, de úgy,

hogy környezetükben ne tegyenek kárt,

különben nem bírja ki,
és képtelen dolgozni az ember.

Térjünk vissza a főnök példájához,
de most Oroszország esetében!

Hogyan formáljuk át az utasítást?

A főnök megmondta a beosztottnak,
hogy elégedetlen a legutóbbi munkájával,

és különben is, el akarja bocsátani.

Az illetőben teljesen negatív érzelmek
kavarognak: – micsoda borzalom! –

félelem és sok minden más.

A helyére visszatérve reszketni kezd.

De már tudjuk, mi a teendő.

Túl kell élni, és mindent el kell
mondani, amit csak a főnökéről gondol,

pl. "Nem méltó hozzám!
Ez az egész banda nem méltó hozzám!

Felmondok, noha a jelzálog
még nincs kifizetve!"

Vagy fordítva:

"Hatökör vagyok!

Egyáltalán nem vagyok képes
megfelelni ennél a cégnél!

Kénytelen leszek felmondani.

Sosem találok magamnak munkát!"

Ez az illető egyéniségétől
és vérmérsékletétől függ,

mindkét esetben az utasítások –

a határvonal nagyon keskeny, úgy tűnik,
érzelmeink folytatása,

a lusta agy küldi –

teljesen negatívok.

De most ennek tudatában,
hozzálátunk az utasítás átalakításához,

hogy megtartsuk munkahelyünket.

Hogyan? Nagyon egyszerűen.

Intellektuális szikéjükkel óvatosan

különválasztják főnökük szavait
személyisége típusától.

Először elemezzük a "munkámmal
elégedetlen" fajta kifejezéseket.

Aztán elővesszük a legutóbbi munkát,

és tárgyilagosan, nyugodtan átnézzük.

Kiderül, hogy voltak benne hibák,
most kijavítjuk őket.

De ha a munkát újraolvasva
az derül ki, hogy ideális,

arra gondolhatunk: "Igaz, hogy minden
ideális benne, de vannak olyan részei,

ahol formailag javíthatunk rajta,

még simíthatjuk, vagy ellenkezőleg,
valamit kiemelhetünk."

Elkezdjük munkánk külalakját javítani.

Utána bemegyünk a főnökhöz.

Ha a főnök érzelmi típusú,

akkor mérgében bárkinek bármit mondhat,

és valami kiszaladhat a száján,

de nem kell nagy jelentőséget
tulajdonítani neki.

Ám ha kulturált,
visszafogott, hidegvérű profi,

és ezeket mondta,

akkor az komolyan veendő.

Aztán összekötjük a főnök
személyiségtípusát és szavait,

levonjuk a következtetést, és fölvázoljuk
a követendő viselkedésmodellt.

A kijavított munkával ismét
bemegyünk a főnökhöz, és azt mondjuk:

"Elismerem, hogy itt hibás volt,
de kijavítottam.

Még ha ki akar is rúgni,
azért kérem, adjon nekem némi időt,

és bebizonyítom,
hogy boldogulok a feladatokkal."

Érzelmek nélkül. Negatív utasítás nélkül.
Csupán hidegvérrel dolgozunk.

Hogy miért? Mert mindhárom
szakaszon végigmentünk.

Még egy példát mondok.

Gyermekem van, lányom.

Már felnőtt, és gyönyörű.

Felnőtt!

De Down-kóros.

Ám mivel okos, érdekes,
nyugodtan lehet vele beszélgetni,

mindenféle műsorokba hívják.

De nem kap érte egy fillért sem.

Minden alkalommal megsértődtem:

"Ez becsületes munka.

Felnőttek bármely munkájáért fizetni kell.
De hát mit tehetek?"

Tovább törtem a fejem.

A lusta agyam negatív utasítása:

"Miért vagy megsértve?
A gyereked nem mindennapi gyerek.

Köszönd meg, hogy egyáltalán hívják!"

Eltakarítottam az utasítást,
és azt mondtam magamnak:

"Ebben semmi személyes sincs.

Az üzlet az üzlet."

Tárgyalásokba kezdtem,

és javasoltam, hogy hivatalosan
szerződjenek a lányommal,

és mivel ez munka,

azért szerződés alapján fizessék meg
a szokásos, hagyományos árat.

Lám-lám, a tárgyalások sikerrel végződtek.

Szerződtek vele, megállapodásokat
írt alá, saját számlája van.

Pénzhez jut, még ha nem sokhoz is,

és boldog, mert ezt mondja:
"Mama, pénzt kerestem!",

és születésnapi ajándékot
vesz nekem belőle.

Látják, hogy elég egyszerű
megismerni a három szakaszt.

Első szakasz: érzelmeinket
magunkban éljük át.

Második szakasz: mérlegeljük
az első negatív utasítást,

aztán elvonatkoztatunk.

Más érzelmek is vannak:
öröm, szeretet, lelkesedés.

Ott minden megvan,
minek velük foglalkozni?

De kiderül, hogy örömteli
érzelmek következtében

túlzott elvárások keletkezhetnek.

Előadódhat,

hogy az öröm végül egészen másként alakul:

meghasad a szívünk.

Ezért az örömteli érzelmekkel
is kell foglalkoznunk.

Megismerkedtek egy fiatalemberrel.

Két hónapja járnak, a fiú javasolja,
utazzanak el együtt szilveszterezni.

A lány repes az örömtől. Minő boldogság!

Elmeséli a barátainak:

"Csodálatos! Vőlegényem van! Talán
férjhez is megyek! A fellegekben járok!"

Két hónap múlva másik lánnyal látja.

Világvége! Szörnyű szívás!
Szégyen szólni róla a barátoknak.

Nincs kivel szilveszterezni.

Se szerelem, se férj.

De ha a lány átalakította volna
az utasítást, és magában ezt mondta volna:

"Nem is ismerjük egymást. Ha együtt
szilveszterezünk, az király.

Legalább jobban megismerjük egymást.

De barátaimnak, minden esetre,
semmit sem mondok.

Ki tudja, mi lesz belőle?

Ami a terveket illeti,...
menjünk csak szilveszterezni!

Menet közben majd kiderül."

Aztán minden jól alakult volna.

Ezért van, hogy még a pozitív érzelmek
is némi szabályozást igényelnek,

noha nyugtalanságunk teljesen őszinte.

A következtetések igen egyszerűek.

Az érzelmek szabályozása lehetetlen.

Azt kell szabályozni, ami az érzelmeket
követően jelenik meg.

Ez a lusta agy dolga,

amely a díványon heverve

elégedetten figyeli a mozinkat,
amelyben látható minden érzésünk,

aztán ráérősen odalöki nekünk
a viselkedési modellt.

Ki kell penderíteni a díványról,
és azt mondani magunknak:

"Nosza, alakíts át mindent!"

Miért?

Mert a tudatommal – a tudat minden
földi halandó sajátossága –

sokkal menőbb utasításokat állíthatok elő;

ezeket agyam tanácsolja.

Egy szabályt nagyon fontos megjegyeznünk:

fejünk, tudatunk, intellektusunk

sokkal több lehetőséget nyújt,
mintsem föltételeznénk.

Ezzel mindannyian megbirkózunk,

és akkor fejünk barátságot köt szívünkkel,

és szabadok leszünk.

Köszönöm.

(Taps)