A városi erőszak halmozódása, és mit tehetünk ellene?

Az erőszak mértékenek csökkentése az Egyesült Államok városaiban nem olyan képtelen, megoldhatatlan feladat, mint azt sokan gondolják – állítja Thomas Abt, aki kutatóként és oktatóként foglalkozik a kérdéssel. Elmagyarázza, hogy a városi erőszak személyekhez és helyszínekhez köthető, vagyis meglepően kevés embert és helyet érintve halmozódik. Említ egy új, célirányos stratégiát, amely városainkat azonnal biztonságosabbá teszi, és még csak szükség sincs hozzá új törvényekre és magas költségvetésre.

Tegyük fel, ön traumatológus,

éjszakai ügyeletben,
valahol egy belvárosban.

Eszméletlen fiatalembert tolnak be

kerekes hordágyon.

Meglőtték a lábán, erősen vérzik.

A golyó behatolási és kilépési pontja

és a vér mennyisége alapján ítélve

a golyó feltehetőleg átütötte
a combcsonti ütőeret,

az emberi test egyik legnagyobb vérerét.

Mit tegyen a fiatalember orvosaként?

Pontosabban, mit tegyen legelőször?

Ránéz a fiatalember ruhájára,
ami réginek, viseltesnek tűnik.

Talán munkanélküli, hajléktalan,

iskolázatlan.

Azzal kezdi a kezelést,
hogy állást keres neki,

lakhatást,

vagy segít neki leérettségizni?

Ugyanakkor

ez a fiatalember részese volt
egy konfliktusnak,

és veszélyes lehet.

Mielőtt magához tér,

őrizetbe helyezteti talán,

riasztja a kórház biztonságiját,
hívja a 911-es segélyszámot?

Legtöbbünk ezek egyikét sem tenné,

hanem az egyetlen értelmes

és emberi cselekedetet,
ami akkor megtehető.

Először, elállítanánk a vérzést.

Mert ha nem állítjuk el,

már semmi nem érdekes.

Ami igaz az ügyeleten,
igaz az ország városaira is.

Ha a városi erőszakról van szó,
első az emberélet védelme.

Ugyanolyan sürgősen
kezelni kell ezt az erőszakot is,

ahogyan a golyó okozta sebet
kezelnénk a sürgősségin.

Miről is van szó,
amikor azt mondjuk: városi erőszak?

A városi erőszak utcán elkövetett erőszak,

ami halállal végződik vagy végződhet.

Mondják még

utcai erőszaknak,
fiatalok bandaháborújának,

fegyveres erőszaknak is.

A legnehezebb sorsúak

és leginkább jogfosztottak
között fordul elő.

Ők többnyire reménytelen helyzetben lévő,

lehetőségek nélküli fiatal férfiak.

Több száz órát töltöttem
ilyen fiatalok között.

Washington DC-ben
tanítottam őket középiskolában,

ahol az egyik diákomat meggyilkolták.

Szemben álltam velük
New York város tárgyalótermeiben,

ahol ügyészként dolgoztam.

Végül városról városra jártam

döntéselőkészítőként, kutatóként,

találkozva ezekkel a fiatalokkal,

együtt ötletelve, hogy miként tehetnénk
biztonságosabbá közösségeinket.

Miért kéne törődnünk
ezekkel a fiatalokkal?

Miért lényeges kérdés az utcai erőszak?

Azért fontos kérdés,

mert több áldozatot szed
az Egyesült Államokban,

mint az erőszak bármely más formája.

Azért is lényeges kérdés,

mert tehetünk ellene,

kontroll alatt lehet tartani.

Nem megoldhatatlan,
mint ahogyan sokan hiszik.

Sőt, mára a gyakorlatban bevált

számos megoldás létezik a kezelésére.

Egy közös elem lényeges mindegyikükben.

Mindegyik felismeri, hogy a városi erőszak
személyekhez és helyszínekhez kötődik,

értve ezen,

hogy meglepően kevés helyszín
és ember között oszlik meg.

Pédául New Orleansban

700-nál kevesebb egyén okolható

a halálos cselekmények zöméért.

Szokták őket forrófejűeknek nevezni.

Itt, Bostonban

a lövöldözések 70 százaléka

a város mindössze 5%-át kitevő
háztömbökre, utcasarkokra koncentrálódik.

E helyeket szokták
bűnügyi gócoknak nevezni.

Városról városra igaz,

hogy viszonylag kevés
forrófejű és góc felel

a halálos erőszak többségéért.

Sőt, a jelenség olyannyira ismert,
hogy mára a kutatók úgy emlegetik

mint a bűn koncentrációjának szabályát.

A tapasztalatok szerint az e kötődésekre
építő megoldások működnek a legjobban.

Hogy világos legyen,

nem szüntethetjük úgy be a lövöldözést,
hogy nem foglalkozunk a lövöldözőkkel.

Nem lehet véget vetni a gyilkosságoknak,
ha nem megyünk el oda, ahol embert ölnek.

Négy éve

munkatársaimmal nagy,
módszeres áttekintést készítettünk

az erőszakellenes stratégiákról,

1400-nál is több egyedi
hatáselemzést összegezve.

Újra és újra csak azt találtuk,

hogy a legkoncentráltabb,

legcélirányosabb,

a kötődéseket leginkább
kihasználó stratégiák voltak

a legsikeresebbek.

Ezt láttuk a kriminológiában,

a bandabűnözés megelőzéséről
és ismétlődéséről szóló rendőri munkákban.

De ezt láttuk a közegészségügyben is,

ahol a célirányos harmad-
és másodlagos megelőzés

jobban működött,
mint az általánosabb elsődleges.

Amikor a döntéshozók a legveszélyesebb
emberekre és helyekre koncentrálnak,

akkor jobb eredményeket érnek el.

Kérdezhetjük, hogy mi a helyzet,
ha valakit vagy egy helyszínt kiiktatnak?

Kutatások azt mutatják,
hogy ha egy drogdílert lecsuknak,

újak állnak be a helyére.

Van, aki attól tart, ha a rendőrség
bizonyos helyeket megfigyelése alá von,

úgy a bűnözés más helyszínre tolódik,

odébb az utca mentén
vagy a másik sarokra.

Tudjuk már, hogy szerencsére
épp a jelenség erős kötődése miatt

az áthelyeződés
vagy lecserélés veszélye minimális

az ilyen bűnügyeknél.

Egy egész élet traumája kell ahhoz,
hogy valakiből lövöldöző legyen,

és a fejlesztések évtizedes elmaradása,
hogy egy hely góccá váljon.

Tehát ezek az emberek és helyszínek
nem cserélődnek olyan könnyen.

És mi a helyzet a kiváltó okokkal?

Vajon nem a szegénységnek,
egyenlőtlenségnek, a lehetőségek hiányának

néven nevezése a leghatásosabb
az erőszak megelőzésére?

Tudásunk szerint igen is,

meg nem is.

Igen, világos az összefüggés
az erőszak magas aránya

és a társadalmi, gazdasági hátrányok
különféle formái között.

Ugyanakkor az e tényezőkben
beálló változás

az erőszakban nem okvetlen hoz változást,

különösen nem rövid távon.

Vegyük például a szegénységet.

Érdemleges haladást elérni a szegénység
felszámolásában évtizedek alatt lehet,

míg a szegényeket most kell
megszabadítani az erőszaktól.

A kiváltó okok nem magyarázat a jelenség
helyhez és személyhez kötöttségére sem.

Ha a szegénység mindig erőszakhoz vezetne,

úgy azt várnánk, hogy az erőszak
mindenütt jelen legyen a szegények között.

De nem ezt látjuk,

inkább azt, hogy a szegénység
koncentrálódik ugyan,

de a bűnözés ennél erősebben,

és az erőszak még ennél is jobban.

Ezért működnek a személyekhez
és helyekhez köthető megoldások.

Működnek, mert először
az első dologgal foglalkoznak.

Ez fontos,

mert míg a szegénység erőszakhoz vezethet,

a tények határozottan bizonyítják,
hogy az erőszak konzerválja a nyomort.

Csak egyetlen példa a hogyanra.

Patrick Sharkey szociológus

dokumentálta,

hogy amikor szegény gyerekek
erőszaknak vannak kitéve,

az traumatizálja őket.

Ez befolyásolja alvásukat,

koncentrációs képességüket,
viselkedésüket, hátráltatja tanulásukat.

Ha a szegény gyerekek nem tudnak tanulni,

rosszul teljesítenek az iskolában.

Ez dönti el végül, hogy képesek
lesznek-e később olyan fizetést elérni,

amellyel kimenekülhetnek a szegénységből.

Raj Chetty közgazdász

egy sor mérföldkőnek számító tanulmányában

pont ezt mutatja ki, amit tapasztaltunk.

Az erőszaknak kitett szegény gyerekeknek
jóval kisebb az esélyük a felemelkedésre,

mint azoknak,
akik nyugodt környezetben nőnek fel.

Az erőszak szó szerint nem engedi
kilábalni őket a szegénységből.

Ezért lényeges a városi erőszak
problémáját állandóan szem előtt tartani.

Van itt két példa, hogy miként.

Az 1990-es években itt, Bostonban

a rendőrség és a lakosság
együttműködésének eredményeként

megdöbbentő 63%-kal csökkent
az emberölések száma a fiatalok körében.

Oaklandban ugyanez a stratégia mára

55%-os csökkenést hozott a nem halálos
fegyveres támadások számában.

Cincinnatiben, Indianapolisben
és New Havenben

több mint harmadával
csökkent a fegyveres erőszak.

A lényeg,

hogy e stratégia egyszerűen azonosítja,
kik azok, akik nagy eséllyel lőnek,

és akikre lehet, hogy rálőnek.

Szembesítjük őket egy dupla üzenettel:

megértjük őket, és figyelmeztetünk
felelősségre vonhatóságukra.

"Tudjuk, hogy szokott lövöldözni.

Abba kell hagyja.

Ha engedi, segíteni fogunk.

Máskülönben meg fogjuk állítani."

Támogatást, segítséget ajánlunk azoknak,
akik hajlandók a változásra.

Törvényszék elé visszük azokat,
akik ragaszkodnak

az erőszakos viselkedéshez, célzottan
használva a törvényes lehetőségeket.

Chicagóban egy másik program
kognitív viselkedésterápiával segíti

a kamaszokat megküzdeni

nyomasztó gondolataikkal és érzelmeikkel,

megtanítja őket a konfliktusok
kerülésére és mérséklésére.

Ezzel a programmal felére csökkent

az erőszakos cselekmények miatt
letartóztatottak száma.

Hasonló stratégiákkal 25–50%-kal csökkent

a bűnismétlések száma.

Chicago most kezdett bele egy új munkába

ezeket a technikákat alkalmazva,

de azokkal, akik leginkább kitettek
a fegyveres erőszaknak.

A program eddigi eredményei ígéretesek.

Sőt mi több,

mivel ezek a stratégiák
koncentráltak, célirányosak,

általában nem kerülnek sokba
abszolut értelemben.

E módszerhez nem kell
új törvényeket sem hozni.

Ez tehát jó hír.

Nyugalom lehet városainkban,

most, azonnal,

nagy ráfordítások

és új törvények nélkül.

Miért nem történt meg ez már korábban?

Miért korlátozódnak ezek a megoldások
még mindig csak néhány városra?

Miért kell harcolniuk a támogatásért,

még akkor is, ha sikeresek?

Igen, ezek a rossz hírek.

Az az igazság, hogy nem voltunk
eddig valami jók

a helyhez és személyhez
kötöttség kihasználásában.

Legalább három oka van,

hogy nem igazodunk a tapasztalatokhoz
a városi erőszak csökkentésében.

Az első, amire talán számítottak is,

az a politika.

A helyhez, személyhez kötődő megoldások jó
része nem felel meg valamelyik oldalnak.

Helyettük egyszerre kínálnak
jutalmat és büntetést,

egyensúlyozva a gondoskodás ígérete
és a börtön fenyegetése között,

a helyszín fejlesztését
góckezeléssel kombinálva.

Másként mondva,

ezek a megoldások

egyszerre kemények és finomak.

Mivel ezek nem tartoznak bele

sem a baloldal, sem a jobboldal
tipikus tematikájába,

a politikusok nem vonzódnak
ezekhez a gondolatokhoz

előképzettség és némi
nyomásgyakorlás nélkül.

Nem lesz könnyű,

de tudunk változtatni
a politika hozzáállásán,

ha az erőszakot megoldandó problémaként,

nem pedig megnyerendő vitaként tálaljuk.

A tényeket kéne hangsúlyoznunk
az ideológia ellenében,

és azt, ami működik,
szemben azzal, ami jól hangzik.

A másik ok, amiért nem követjük
mindig a tapasztalatot,

e megoldások komplikált volta.

Van ebben egy kis ellentmondás.

Mi a legegyszerűbb módja
az erőszak csökkentésének?

Több rendőr.

Több munkahely.

Kevesebb fegyver.

Könnyű ezt kimondani,

de nem annyira működik a gyakorlatban.

Míg másfelől

kutatásokra alapozott megoldásokat
nehezebb megmagyarázni,

de jobb lesz a végeredmény.

Vannak professzoraink,

akik tudományos lapokban
publikálnak az erőszakról.

És vannak embereink,
akik biztonságunkra ügyelnek az utcán.

De ez a két csoport

nem beszél eleget egymással.

Hiányzik a híd
a kutatás és a gyakorlat között.

Amikor az elmélet valóban
megszólítja a gyakorlatot,

akkor ez a híd nem esetlegesen épül.

Ez történik, amikor valaki időt szán rá,

és gondosan elmagyarázza
a kutatás eredményét,

és hogy miért fontos ez,

hogyan lehet változást elérni a területen.

Rengeteg időt töltünk kutatással,

de nem eleget ahhoz, hogy lebontsuk
morzsányi darabokra,

amelyek könnyen emészthetők egy elfoglalt
rendőr vagy szociális munkás számára.

Talán nehéz tudomásul venni
vagy elfogadni,

de a rassz a harmadik és végső ok,

hogy nem történt több
az erőszak csökkentéséért.

A városi erőszak a színes bőrű szegények
közösségeiben halmozódik.

Ez nekünk, akik nem lakunk
ilyen közösségben, könnyűvé teszi

nem törődni vele, úgy tekinteni rá,
mint ami nem érint minket.

Ez persze rossz.

A városi erőszak mindenki problémája.

Közvetlenül vagy közvetve

mindannyian megfizetjük az árát

a városaink utcáin történő
lövöldözéseknek és gyilkosságoknak.

Ezért kell új utakat találni arra,
hogy több embert bevonjunk,

hogy osztálytól, bőrszíntől függetlenül
csatlakozzanak ehhez a küzdelemhez.

Mert ezek a stratégiák
nem igényelnek hatalmas erőforrást,

nincs szükség rá,
hogy sok új szövetségest megnyerjünk,

épp csak néhányat kell.

És csak azért kellenek,
hogy hangosak legyenek.

Ha megbírkózunk ezekkel a feladatokkal,

elterjesztjük e megoldásokat ott,
ahol szüksége van a környéknek rájuk,

életek ezreit menthetjük meg.

Ha most, azonnal
alkalmaznánk a stratégiát,

amiről beszéltem,
a negyven legerőszakosabb városban,

12 ezer életet menthetnénk meg

az elkövetkezendő nyolc évben.

Mennyibe kerülne ez?

Évi 100 millióba.

Talán soknak tűnik,

de valójában
az éves szövetségi költségvetés

egy százalékának
egy százalékánál is kevesebb.

A Hadügyminisztérium nagyjából ennyit költ

egyetlen F-35-ös harci repülőre.

Egy analógiával élve
ugyanaz a kezelés szükséges,

ha egy fiatalt golyó ér,

mint amikor egy közösséget
lyuggatnak szitává,

vagy egy nemzetben
vannak ilyen közösségek.

Mindegyik esetben az első és legfontosabb:

megállítani a vérzést.

Tudom, hogy ez működhet.

Tudom, mert láttam.

Láttam már lövöldözőket letenni a puskát,

és arra tenni fel életüket,
hogy másokat is erre bírjanak.

Átmentem lövöldözésekről
valaha hírhedt lakótelepeken,

és láttam, hogy gyerekek
játszanak az utcán.

Leültem rendőrökkel
és közösségek tagjaival,

akik korábban utálták egymást,
de ma együtt dolgoznak.

És láttam legkülönfélébb embereket,

olyanokat, mint önök is,

akik végül rászánták magukat,
hogy részt vegyenek a küzdelemben.

Ezért tudom, hogy közösen

véget tudunk és fogunk vetni
ennek az értelmetlen mészárlásnak.

Köszönöm.

(Taps)