Megan Kamerick: A nőknek kell a nőket képviselni a médiában

Hogyan mondjuk el a nők történeteit a médiában? Kérjünk meg nőket, hogy mondják el. A TEDxABQ rendezvényen Megan Kamerick megmutatja, hogy a hírcsatornák mennyire alulreprezentálják a nőket mint riportereket és mint forrásokat, és így nem a teljes történetet jelenítik meg. (A felvétel a TEDxABQ rendezvényen készült.)

Mint a legtöbb újságíró, én is idealista vagyok.

Imádok jó sztorikat felfedezni, főleg ismeretleneket.

Csak nem gondoltam volna, hogy 2011-ben

a nők még mindig ebbe a kategóriába fognak tartozni.

Az Újságírás és a Nők Szimpóziumának, a JAWS-nak az elnöke vagyok.

Ez itt Sharky, a cápa. (Nevetés)

10 éve csatlakoztam, mert női példaképekre volt szükségem

és frusztrált a nők elmaradott státusza

a szakmánkban, és hogy ez mit jelent az arculatunk számára

a médiában.

A világ népességének felét tesszük ki,

de csak 24 százaléka vagyunk az alanyoknak,

akiket idéznek a hírekben,

és csak 20 százaléka a szakértőknek akiket idéznek,

és most már, a mai technológiával

a nőknek a képből való teljes eltávolítása is lehetséges.

Itt ez a kép Barack Obama elnökről

és tanácsadóiról, ahogy követik Osama bin Laden megölését.

Láthatják Hillary Clintont a jobboldalon.

Most lássuk, hogy jelent meg a kép

egy brooklyni ortodox zsidó újságban.

Hilary teljesen eltűnt. (Nevetés)

Az újság elnézést kért, de azt mondta,

hogy soha nem közöl nőkről képeket.

Esetleg szexuálisan kihívóak lehetnek. (Nevetés)

Igen, ez egy szélsőséges eset, de a tény az,

hogy a nők csak 19 százalékban forrásai

politikai sztoriknak,

és csak 20 százalékban a gazdaságiaknak.

A hírek továbbra is olyan képet adnak, ahol a férfiak

felülmúlják a nőket szinte minden foglalkozási kategóriában

kettőt kivéve: a diákokat és a háztartásbelieket. (Nevetés)

Tehát mindannyian egy nagyon torz képet kapunk a valóságról.

A probléma természetesen az,

hogy nincs elég nő a hírstúdiókban.

A nők a hírek 37 százalékát tudósítják

a nyomtatott, TV és rádió közegben.

Még a nemi erőszakról szóló hírekben is

a férfiak kapják a nyomtatott felület és adásidő

túlnyomó részét.

Mint például:

most márciusban a New York Times leközölt egy hírt

James McKinleytől egy fiatal lányról, aki csoportos nemi erőszak áldozata lett,

11 évesen, egy kis texasi városban.

McKinley azt írja, hogy a közösség azon tanakodik,

"Hogy keveredtek a fiaink ebbe a szituációba?"

'Belekeveredni', mintha

elcsábították volna őket, hogy erőszakot kövessenek el.

Az első ember, akit McKinley idéz, azt mondja:

"Ezeknek a fiúknak ezzel kell együttélniük az életük végéig."

(A közönség reagál)

Nem hallunk sokat a 11 éves áldozatról,

kivéve hogy korához képest felnőtt ruhákban járt

és sminkelte magát.

A Times-ot elárasztották a kritikák.

Eleinte védte magát, és azt közölte: "Ezek nem a mi nézeteink.

Ezt találtuk a beszámolónkban."

Nos, mondok egy titkot, amit valószínűleg úgyis tudnak:

A történeteket szerkesztik.

Mint riporterek, mi kutatunk, mi készítünk interjúkat.

Megpróbálunk akkurátus képet adni a valóságról.

Ugyanakkor megvannak a saját tudatalatti előítéleteink is,

de a Times úgy festi le, mintha

mindenki ugyanúgy számolt volna be a hírről.

Ezzel én nem értek egyet.

Tehát 3 hét múlva, a Times visszatért a hírre.

Ezúttal a történet kapott még egy szerzőt McKinley mellett:

Erica Goode-ot.

Ami felszínre került, az egy fiatal lány mélyen szomorú, borzalmas története

és a családjáé a szegénység csapdájában.

Többször, több férfi erőszakolta meg.

Egy okos, lezser lány volt.

Gyorsan érett, testileg,

de az ágya még mindig tele volt plüss állatokkal.

Ez egy nagyon más kép.

Talán Ms. Goode hozzáadása

tette ezt a történetet teljesebbé.

A Global Media Monitoring Project úgy találta,

hogy a női riporterek hírei hajlamosak

jobban ellenszegülni a sztereotípiáknak, mint a férfi riportereké.

A KUNM-en itt Albuquerque-ben Elaine Baumgartel

kutatást végzett arról, hogy a média hogyan

mutatja be a nők elleni erőszakot.

Azt találta, hogy sok történet

hajlamos az áldozatot hibáztatni és leértékelni az életét.

Szenzációhajhászok, és nem szolgáltatnak háttér adatokat.

A diplomamunkájaként készített egy háromrészes sorozatot

11 nő meggyilkolásáról,

akiket eltemetve találtak a West Mesában, Albuquerque-ben.

Megpróbált szembemenni a mintákkal és sztereotípiákkal

a munkájában, és megpróbálta bemutatni a kihívásokat,

amikkel az újságírók szembenéznek, a külső forrásoktól,

a saját belső előítéleteiktől, a kulturális normáktól,

és együtt dolgozott egy szerkesztővel a Nemzeti Rádiónál,

hogy megpróbálja országosan leadni a riportját.

Nem volt biztos benne, mi történt volna,

ha ez a szerkesztő nem nő.

Kétszer olyan valószínű, hogy egy történet a hírekben

nőket mutat be áldozatként, mint férfiakat,

és a nőket többször határozzák meg

a testrészeik szerint.

Wired magazin, 2010 novembere.

Jó, ez a szám a mellszövet kutatásról szólt.

Tudom, hogy most nem figyelnek, úgyhogy inkább leveszem. (Nevetés)

Szemeket ide fel! (Nevetés)

Szóval -- (Taps)

Ez a helyzet.

A Wired szinte soha sem tesz nőket a címlapra.

Volt néhány látványos címlap.

Pam az Office-ból.

Manga lányok.

Egy csábos modell szintetikus gyémántokkal borítva.

Cindy Royal, a Texas State University professzora azt írta

a blogjában: "Mit gondoljanak a fiatal nők, mint a diákjaim,

a technológiában elfoglalt helyükről, miközben a Wired magazint olvassák?"

Chris Anderson, a Wired főszerkesztője megvédte a választását,

mondván, nincsen elég befolyásos nő

a technológiában, hogy eladjon egy számot a címlappal.

Ez részben igaz. Nincs sok befolyásos nő

a technológiában.

Ez a problémám ezzel a kijelentéssel.

A média mondja meg minden nap, hogy mi a fontos,

azáltal, hogy milyen történeteket választanak és hol közlik őket.

Ez az "agenda-setting", a napirend irányítása.

Hányan ismerték a Facebook vagy a Google alapítóit,

mielőtt az arcuk megjelent a magazinok címlapján?

A címlapok tették őket felismerhetővé.

A Fast Company Magazine magáévá tette ezt az elképzelést.

Ez a 2010 november 15-ei címlapjuk.

Ez a szám a legkiemelkedőbb és legbefolyásosabb nőkről szól

a technológiában.

Robert Safian főszerkesztő elmondta a Poynter intézetnek:

"A Silicon Valley nagyon fehér és nagyon hím,

de a Fast Company szerint nem így fog kinézni

az üzletág jövője, és megpróbál arról képet adni,

hogy merre tart a globalizált világ."

Úgy tűnik a Wired is tanult ebből.

Ez az áprilisi számuk. (Nevetés)

Ez Limor Fried az Adafruit Industries alapítója

a 'Rosie a szegecselő' pózban.

Sokat segítene, ha több nő töltene be vezető szerepet

a médiában. Egy nem régi globális felmérés szerint

a médiában a felsővezetői állások 73 százalékát

még mindig férfiak foglalják el.

De ez valami sokkal összetettebbről is szól:

a saját tudatalatti előítéleteink és vak pontjaink.

Shankar Vedantam "A rejtett agy:

Hogyan választ a tudatalattink elnököt,

befolyásolja a piacokat, indít háborúkat, és menti meg az életünket" szerzője.

Azt mondta a Nemzeti Rádió

korábbi ombudsmanjának, aki arról készített riportot,

hogy hogyan szerepelnek a nők a Nemzeti Rádió riportjaiban,

hogy a tudatalatti előítéletek az életünk nagy részében jelen vannak.

Nagyon nehéz kibogozni ezeket a szálakat.

De volt egy javaslata.

Korábban két szerkesztőnek dolgozott,

akik azt mondták, minden történetnek legyen legalább egy női forrása.

Először ellenkezett, de végül örömmel

teljesítette az utasítást, mert jobbak lettek a történetei,

és könnyebb lett a munkája.

Nos, nem tudom, hogy az egyik szerkesztő nő volt-e,

de ez jelentheti a legnagyobb különbséget.

A Dallas Morning News egy Pulitzer díjat nyert 1994-ben

egy sorozatért, amit a nőkről készítettek a világ körül,

és az egyik riporter azt mondta nekem, meggyőződése,

hogy soha sem jött volna össze, ha nincs

egy női külföldi segéd-szerkesztőjük,

nem tudták volna megszerezni ezeket a történeteket

női riporterek nélkül a helyszínen,

főleg a női genitális csonkításról.

A férfiakat egyszerűen nem engednék be egy ilyen helyzetben.

Ezt fontos figyelembe venni,

mert a külpolitikánk nagy része foglalkozik

olyan országokkal, ahol a nők helyzete problémás,

mint például Afganisztán.

Azt hozták fel érvként a kivonulás ellen,

hogy a nők sorsa meghatározó fontosságú.

Biztos vagyok benne, hogy egy férfi riporter tud találni nőket Kabulban,

akik beszélnek vele. Nem vagyok ilyen biztos a vidéki, tradicionális területekről,

ahol a nők valószínűleg nem beszélhetnek idegen férfiakkal.

Fontos erről beszélnünk,

Lara Logan esetének fényében.

Ő volt a CBS News riportere,

akit brutális szexuális támadás ért Egyiptomban, a Tahrir téren

közvetlenül azután, hogy ez a kép készült.

Szinte azonnal hozzászóltak a tévés személyiségek,

őt hibáztatva, és olyanokat mondtak, hogy, tudod,

talán nem kéne nőket küldeni tudósítani ilyen helyekre.

Sohasem hallottam, hogy valaki ezt mondta volna Anderson Cooperről

és a csapatáról, akiket ugyanannak a hírnek a tudósítása közben támadtak meg.

Az egyik módja, hogy a nőket vezető pozícióba juttassuk,

hogy más nők mentorálják őket.

Az igazgatóságunk egyik tagja szerkesztő egy nagy

globális média cégnél, de soha nem gondolt erre,

mint lehetséges karrierre, amíg nem találkozott női példáképekkel a JAWS-ban.

De ez nem csak szuper-újságírók vagy az én szervezetem

feladata. Mindannyiuknak érdeke egy erős,

színes média.

Elemezzék a híreket, és szólaljanak fel, amikor lyukak vannak

egy riportban, ahogy a New York Times olvasói tették.

Javasoljanak női forrásokat riportereknek és szerkesztőknek.

Ne felejtsék, a valóság teljes képe

függhet tőle.

Egy videóval búcsúzom, amit először 2007-ben láttam,

amikor diák voltam Londonban.

A Guardian napilapnak készült.

Sokkal azelőtt volt, hogy arra gondoltam volna,

hogy újságíró leszek, de nagyon érdekelt,

hogy hogyan tanuljuk meg látni a világunkat.

Narrátor: Egy esemény egy nézőpontból

egy bizonyos benyomást kelt.

Egy másik nézőpontból

egy egészen más benyomást kelt.

De csak amikor a teljes képet látjuk,

érthetjük meg igazán, mi történik.

"The Guardian"

Azt hiszem, egyet fognak érteni,

hogy mind jobban járunk, ha a teljes képet látjuk.