A keresési eredmények hátterében lévő erkölcsi elfogultság

A keresőmotorok olyan információs forrásokká váltak, amelyekben leginkább bízunk, és az igazság döntőbíráinak tekintjük őket. De hozzájuthatunk-e valaha elfogulatlan keresési eredményekhez? Andreas Ekström svéd szerző és újságíró úgy érvel, hogy ez filozófiai szempontból lehetetlen. Gondolatébresztő előadásában arra int bennünket, hogy fűzzük szorosabbá a technológia és a humanitás közötti kötelékeket, és felhívja a figyelmünket: minden algoritmus hátterében személyes meggyőződések állnak, amelyeket semmilyen program sem tehet semmissé.

Amikor iskolákban diákokkal beszélgetek,

mindig ugyanazt kérdem tőlük:

Miért gugliztok?

Miért a Google-t választjátok
keresőmotornak?

Elég furcsa, hogy mindig
ugyanazt a 3 választ hallom.

Az első: "Mert működik."

Remek válasz; én is ezért guglizom.

A második, van aki így felel:

"Nem ismerek másokat."

Ez már nem olyan pompás válasz,
s azt szoktam felelni rá:

"Írd be a Google-ba a 'keresőmotor'-t,

és egy csomó más érdekeset is találhatsz.

Végül, de nem utoljára, a harmadik.

Az egyik diák jelentkezik, és így szól:

"A Google mindig a legjobb,
tárgyilagos keresési eredményt adja."

Biztos benne, hogy mindig a legjobb,
elfogulatlan eredményt kapja.

Humán területről jövök,

noha digitálisan humán területről,

de ebbe beleborzongok.

Még akkor is, ha tudom, hogy a bizalom,
a tárgyilagos eredmény

a Google iránti közös szerelmünk
és elismerésünk alapja.

Ki fogom mutatni, hogy ez filozófiailag
miért csaknem lehetetlen.

Először kifejtem, csak futólag,
mi az összes keresőkérdés alapelve,

amelyről hajlamosak vagyunk elfeledkezni.

Amikor a Google-nak föladunk valamit,

kérdezzük meg magunktól:
"Egyedi tényt keresek?"

Mi Franciaország fővárosa?

Mik a vízmolekulák építőkövei?

Ragyogó — akkor guglizhatunk.

Nincs tudós, aki bebizonyíthatná,

hogy a helyes válasz: London és H30.

Ezekben a dolgokban
nincs nagy összeesküvés.

Az egész világon elfogadják,

hogy mi a válasz
az egyedi tényeket illetően.

De ha egy kicsit bonyolítjuk a kérdést,
és ilyesmit kérdezünk:

Miért az izraeli-palesztin ellentét?

Most már nem egyedi tényt keresünk,

hanem tudást,

amely valahogy bonyolultabb és kényesebb.

Hogy tudáshoz jussunk,

10-20 vagy 100 tényt kell
táblázatba foglalnunk,

nyugtáznunk őket, és kijelenteni:
"Igen, ez mind igaz."

De mert vagyok, aki vagyok,

ifjú vagy öreg, fekete vagy fehér,
meleg vagy sem,

másként értékelem őket.

S azt mondom: "Ez igaz,

de emez fontosabb nekem, mint az."

Itt válik az ügy érdekessé,

mert itt mutatkozik meg emberi mivoltunk.

Ennél a pontnál kezdünk vitázni,
társadalmat létrehozni.

S hogy valamire jussunk,
meg kell szűrnünk a tényeket

barátokon, szomszédokon,
szülőkön és gyerekeken,

munkatársakon és újságokon keresztül,

hogy véglegesen megalapozzuk a tudásunkat,

ezzel pedig a keresőmotor
nem tud megbirkózni.

Egy példát ígértem,
hogy megmutassam, miért nehéz

eljutni a valódi, tiszta
és objektív tudáshoz,

ami a gondolkodást táplálja.

Végzek egy pár egyszerű keresést.

Kezdjük ezzel: "Michelle Obama",

az USA First Ladyje.

Képekre kattinthatunk.

Elég jól működik, láthatják.

Többé-kevésbé tökéletes eredmény.

Ő van a képen, nem az elnök.

Hogy működik?

Nagyon egyszerűen.

Ennek elérésére a Google sok ügyes,
de egyszerű fogást alkalmaz:

leginkább két dolgot figyelnek.

Az első: mi a képaláírás
az egyes weboldalakon?

A "Michelle Obama"?

Akkor elég jó az esélyünk,
hogy ő van a képen.

A második: a Google megnézi a képfájlt,

milyen fájlnévvel
töltötték fel a weboldalra.

A fájlnév "MichelleObama.jpeg"?

Akkor nagyon valószínű, hogy nem
Clint Eastwood van a képen.

Ha ez a kettő megvan, akkor megvan
a keresés eredménye. Majdnem.

2009-ben Michelle Obama
egy rasszista kampány áldozata volt,

amelyben keresési eredményekkel
akarták őt gyalázni.

Az interneten egy képet terjesztettek,

amelyen az arcát majompofává torzították.

A képet mindenhol leközölték.

Nagyon-nagyon céltudatosan terjesztették,

hogy az eredményekben megjelenjen.

Elintézték, hogy a képaláírás
"Michelle Obama" legyen,

s azt is, hogy "MichelleObama.jpeg"
vagy hasonló névvel töltsék fel.

Értik, miért: hogy manipulálják
a kereséseket

Működött is.

Amikor 2009-ben Michelle Obama
képét gugliztuk,

az első eredmények között
az a torz majomkép jelent meg.

Az eredmények tisztítják magukat,

s ez benne a szép,

mert a Google óránként,
naponta méri a fontosságot.

De ezúttal a Google tovább lépett,

és megállapította: "Ez rasszista ügy,
nem jó keresési eredmény.

Azért manuálisan megtisztítjuk.

Programot kell írnunk,
és az egészet meg kell javítanunk."

Így is tettek.

Nem hiszem, hogy a jelen lévők azt
gondolnák, hogy ez helytelen lett volna.

Én sem.

De egy pár év múlva

a világ legtöbbet guglizott Anderse,

Anders Behring Breivik,

elkövette, amit elkövetett.

2011. július 22-e

a norvég történelem iszonyatos napja.

Ez a terrorista férfi fölrobbantott
egy csomó kormányépületet,

járótávolságra tőlünk,
itt a norvégiai Oslóban,

azután elment az Utøya szigetre,

és lelőtt egy csomó gyereket.

Közel 80-an haltak meg aznap.

Sokak szerint ez a rémtett
két lépésből állt:

Breivik fölrobbantotta az épületeket,
és lelőtte a gyerekeket.

Nem így van.

Három lépésből.

Fölrobbantotta a házakat,
lelőtte a gyerekeket,

aztán leült, és várta,
hogy a világ őt guglizza.

Mindhárom lépést
egyformán jól előkészítette.

Ha volt valaki, aki ezt rögvest fölfogta,

az egy svéd webfejlesztő volt,

egy stockholmi keresőmotor-szakértő,
Nikke Lindqvist.

A fiú benne van a politikában,

rögtön megjelent a közösségi médiában,
a blogján és a Facebookon.

Mindenkihez szólt:

"Most Breivik arra vágyik,

hogy irányítsa a képe megjelenését.

Nézzük meg, eltorzíthatjuk-e.

Nézzük, hogy a civilizált világ képes-e
tiltakozni a tette ellen úgy,

hogy a keresési eredményein
keresztül a becsületébe gázol."

Hogyan?

Nikke azt mondta minden olvasójának:

"Menjetek fel az internetre,

keressetek kutyaszaros képeket —,

keressetek kutyaszaros képeket —,

tegyétek közzé őket
a honlapotokon és blogotokon,

feltétlenül írjátok a kép alá
a terrorista nevét,

a képnek adjátok a
"Breivik.jpeg" fájlnevet.

Tanítsuk meg a Google-t,
hogy ilyen a terrorista pofája."

A dolog bevált.

Két évvel a Michelle Obama elleni
kampány után

az Anders Behring Breivik elleni
manipulációs kampány működött.

Ha Breivik képére keresnek rá
Svédországból július 22-e után,

az eredmények tömve lesznek
kutyaszaros képekkel,

a tiltakozás apró jeleként.

Furcsa módon, a Google
nem emelt ezúttal kifogást.

Nem avatkoztak közbe,
és nem tisztították meg a kereséseket.

A millió dolláros kérdés jön:

van-e különbség a két esemény között?

Van-e különbség a Michelle Obama

és a Breivikkel történtek között?

Természetesen nincs.

Teljesen egyformák,

ám a Google az egyik esetben közbelépett,
de a másikban nem.

Miért?

Mert Michelle Obama
tiszteletre méltó személy,

míg Anders Behring Breivik aljas gazember.

Mi történik?

A személyt értékeljük,

és csak egy valódi tekintély létezik,

aki megmondja: ki kicsoda.

"Magát szeretjük, magát meg nem.

Magában hiszünk, de magában nem.

Igaza van, nincs igaza.
Maga igaz ember, maga hamis.

Maga Obama, maga pedig Breivik."

Ha jól látom, ez a hatalom.

Arra kérem önöket, tartsák észben,
hogy minden algoritmus mögött

mindig ott egy ember,

aki telve van személyes meggyőződéssel,

s nincs program, amely azt
semmissé tehetné.

Mondandóm nemcsak a Google-ra vonatkozik,

hanem mindenkire a világon,
aki programokban hisz.

El kell dönteniük,
mi a személyes elfogultságuk.

Meg kell érteniük, hogy emberek,

és ennek megfelelő felelősséget viselnek.

Ezt azért hangsúlyozom,
mert meggyőződésem:

ott tartunk, hogy szükségszerű

szorosabbra fűzni

a humanitás és a technológia kötelékét.

Szorosabbra, mint eddig bármikor.

Ha más nem is, de ez figyelmeztessen
bennünket,

hogy az elfogulatlanul tiszta
keresési eredmények

csodásan csábító elve
csak mítosz, — és az is marad.

Köszönöm a figyelmet.

(Taps)