Az Oscar-díj és a Bechdel-teszt

Egy pár év eltelt azóta, hogy a Bechdel-teszttel foglalkoztam, így úgy gondoltam, ideje rákukkantani Hollywoodra, hogy lássuk, feljődött-e a nők filmbeli reprezentáltsága. Ebben a részben a 2011-es legjobb filmnek járó Oscar-díjra jelölt filmeken megyünk végig, és a Bechdel-tesztet alkalmazzuk rájuk. Egy kis változatatást javaslok a tesztben és egy megoldást javaslok a Bechdel-teszt által feltárt probléma megoldására. Beszélek a teszt megfordításáról és a teszt egy változtáról, ami a színesbőrű szereplők jelenlétét vizsgálja a filmekben. Filmajánlók szórványosan az egész részben.

Az eredeti Bechdel-tesztről szóló részt itt találhatjátok: http://www.feministfrequency.com/2009/12/the-bechdel-test-for-women-in-movies

Egyéb információért, linkekért és szövegkönyvért látogassatok el ide: http://www.feministfrequency.com

Adományokért látogassatok ide: http://www.feministfrequency.com/donate

Eltelt egy pár év azóta, hogy legutóbb elővettem a Bechdel-tesztet,

így úgy gondoltam, hogy ideje újból rákukkantani Hollywoodra

hogy lássuk, mi vátozott a nők képernyőn való ábrázolásában.

Ennek egyik módja hogy leteszteljük azokat a filmeket, amelyeket a Legjobb Film kategóriájára jelöltek a 2011-es Oscar-díjosztáson,

hiszen a díjazott filmeket sokan a krémek krémjének tekintik.

Legalábbis a szakma szemében azok.

De még mielőtt nekikezdenénk, emlékeztetőnek itt a Bechdel-teszt meghatározása.

A Bechdel-teszt azt méri fel, mennyire relevánsak a nők a film cselekményében

és általánosságban véve a nők filmbeni jelenlétét vizsgálja.

Allison Bechdel 1985-ös képregénysorozatából, a Leszbik, akikkel vigyázni kell-ből híresült el.

A filmeknek három nagyon egyszerű elvárásnak kell megfelelniük ahhoz, hogy átmenjenek a teszten:

A filmben szerepelni kell két névvel rendelkező nőnek,

akik egymással beszédbe elegyednek,

valamiről, ami nem egy férfi.

Elég egyszerű, nem?

Mármint ennél lejjebb állítani a mércét már nem könnyű ahhoz,

hogy valami értelmes női jelenlétet kapjunk a filmekben.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy a teszt félig-meddig viccből készült,

hogy kigúnyolja azt a tényt, hogy nagyon kevés filmnek vannak jelentős női szereplői.

Az utóbbi években a teszt azért vált fontossá,

mert sikeresen hívja fel a figyelmet egy komoly és aktuális szórakoztatóipari problémára.

Ezt észbentartva lássuk a Legjobb Film díjára pályázó filmeket,

és hogy hogyan álják meg a helyüket a teszt folyamán.

Kezdjük az Utódokkal (Descendents).

Ez egy apáról szól, aki egy drámában összetartja családját.

Az anyát kiírják a filmből, gyakorlatilag még mielőtt az elkezdődne,

hogy svungot adjanak az apafigura fejlődéséhez.

Ez a film megfelel a tesztnek, mert a női szereplők egy párszor rövid beszédbe elegyednek,

beleértve az apa két lányát, Alexet és Scotty-t.

A Moneyball egy amerikai nagyligás baseball csapatról és annak menedzseréről szól.

Ez a film csúnyán elbukja a tesztet, hiszen nincs benne két női szereplő, akik beszédbe állhatnának egymással.

Ennek ellenére egy meglepően mulatságos és lenyűgöző film.

Az élet fája (Tree of Life) egy fiúról és családjáról szóló artfilm.

Azért bukja el a tesztet, mert az egyetlen jelenet ahol két nő társalog

a család fijának haláláról szól.

Bár igaz, hogy alapvetően kevés párbeszédet tartalmaz a film,

az apa és fia többször is beszélget.

A Hugo egy kacifántos történet egy elárvult fiúról, aki az apja által hátrahagyott rejtélyt próbálja megoldani.

Bár a film két megnevezett női figurája szóba áll egymással,

beszélgetésük mindig egy férfival kapcsolatos.

Ezalól ez az 5 mp-es jelenet a kivétel, ami néhányak szemében elégséges ahhoz, hogy átcsússzon ez a film.

Isabelle: Színésznő voltál? Igazi filmszínésznő, ez borzasztóan romantikus, anyu.

Anya: Nem úgy volt az, nem voltunk olyan filmcsillagok, mint manapság vannak.

Na most ha a moziban leejted a mentolos cukorkádat, és mire felkapod

már el is mulasztottad az egyetlen női párbeszédet az egész filmben,

akkor nyilván hiba van a kréta körül.

Rém hangosan és irtó közel (Extremely Loud and Incredibly Close) szintén elbukja a tesztet.

A film egy fiút követ, aki apja szeptember 11-i elvesztésének traumáját dolgozza fel.

A nők egymással mindig csak a fiúról beszélnek.

Woody Allen stílusának megfelelően, az Éjfél Párizsban (Midnight in Paris) egy önmagát kereső férfiről szól.

És bár van egy pár nő a filmben,

nemigen beszélnek másról mint a férfiakról, és a férfiak hatásáról az életükben.

Néhány kritikus szerint egy Inez és anyja közti jelenet mentőövül szolgálhat:

Helen: Idesüss, Inez. Ezek tündériek lennének a malibui tengerparti bungallóba, nem?

Inez: Oh.

Helen: Combien monsieur?

Boltos: Dix-huit mille.

Helen: Merci.

Inez: Mennyibe kerül?

Helen: Bagó 18.000 dollárért.

Gil: 18.000 dollárt ezért?!

Helen: Ja, várj, euróban van...

De mint észrevehető, Owen Wilszon figurája és a boltos is szerepelnek ebben a jelenetben.

Én azt mondanám, ez a jelenet is elbukta.

Erre az "egy mondat" kérdésre még később visszatérek.

Ami viszont még bosszantóbb ebben a filmben,

az az, hogy az egyik legfontosabb történelmi alak, akivel Gil kapcsolatba kerül a filmben, az Gertrud Stein.

Azoknak, akiknek nem ismerős a név, elmondom,

hogy Stein az amerikai történelem egyik leghíresebb irója és leszbikusa, és

Woody Allennek volt képe úgy alakítani a dolgokat, hogy egyetlen nővel sem beszél a film során.

A Hadak Útján (War Horse) egy fiúról és a lováról szól.

Bukta.

Lépjünk tovább.

A Segítség (The Help) egy nőközpontú történet nagy női szereplőgárdával.

Kétség kívül megfelel a teszt elvárásainak.

Míg a film rendkívül problematikusan ábrázolja az amerikai rassziymust,

Viola Davis és Octavia Spencer karakterformálása nagyszerű és megindító.

Végül itt van a Némafilmes (The Artist), ami szó mi szó, egy némafilm.

Így felmerülhet a kérdés, hogy hogyan alkalmazhatjuk a Bechdel-tesztet, ha a filmben nincs beszéd.

Klasszikus némafilmekben a szereplők kommunikálnak egymással, például

feliratok

tátogás

arckifejezések, gesztusok és pantomím segítségével.

Így a Némafilmes esetében elfogadok minden olyan nemverbás kommunikációt két nő közt,

amely cselekményformáló, de nincs köze a férfiakhoz.

És csodával haáros módon... még így is megbukik.

Úgy tűnik, hogy a kilenc 2011-es jelölt közül csak kettő felel meg a Bechdel-teszt elvárásainak,

és még két film határeset, egy-egy megnyilvánulás miatt.

Megjegyzendő az is, hogy a jelöltek közül csupán egyetlen film nőközpontú.

Visszatérve Hugora és az Éjfél Párizsban-ra,

a Bechdel-tesztet körülvevő elemzések és viták gyakran piti szőrszálhasogatásba fajulnak azt illetőleg,

hogy egyetlen nyúlfarknyi parbeszéd miatt megfelelhet-e egy film.

Igazán nem érdemes fennakadni olyan apróságokon,

mint hogy egy 10 mp-es jelenet vajon "egymással való beszélgetésnek" számít-e.

Ha ez a feltétel ennyire vitás,

az hitelesen mutatja, hogy az adott filmben problémás a nők jelenléte.

A Bechdel-teszt szellemében

szeretnék tiszteletteljesen egy kis kiegészítést adni a teszthez:

Egy filmben két megnevezett nőnek kell beszélgetnie

60 mp-nél hosszabb ideig, és nem egy férfiról.

Ez az új 60 másodperces szabály viégosabbá teszi a tesztet,

és feloldja az egy-két soros beszélgetések fölött zajló vitákat.

Emellett, ha két nő több mint 60 másodpercig beszélget,

egy kicsivel több esélye van annak, hogy a párbeszédnek köze van a cselekményhez.

Talán.

Mármint, még mindig csak egytlen percről beszélünk egy 90 vagy 100 perces filmben. Még így is nagyon alacsony mérce.

Bár a kiegészített tesztnek megfelelő filmekben nincsenek feltétlenül kiemelkedő női szereplők,

nehezebbé tenné, hogy olyan filmek átcsússzanak rajta, amelyek csak névleg felelnek meg az elvárásoknak.

Ennek megfelelően, ha megnezzük a 2010-es Legjobb Film díjára jelölt filmeket,

a tízből hat megfelel az elvárásoknak.

Viszont ha az új 60 másodperces szabályt használjuk, akkor a fele ezeknek elvérzik.

A három 2010-es film, amely megfelel a tesztnek, azaz nők 1 percnél tovább beszélgetnek valamiről, ami nem egy férfi,

mind nőközpontú film.

És ha még nem láttátok a Hallgatás törvényét (Winter's Bone), akkor sürgősen nézzétek meg.

A gyönyörű kameramunka és a nagyszerű alakítások mellett

ajánlom figyelmetekbe azért, ahogy kifinomultan megjeleníti a nemeket és a szegénységet Amerika vidékies részein.

Érdekes módon, bár A félszemű (True Grit) egy nőközpontú történet,

amely Mattie Ross kalandjait követi, ahogy a férfiak világában próbál érvényesülni,

ha a 60 másodperces szabályt használjuk, a film nem felel meg a teszt elvárásainak.

Igazából az egész filmben az egyedüli nő, akivel Mattie beszélget, az Mrs. Floyd, a csaposnő.

Ezek az alkalmi párbeszédek mindent összeadva is 1 perc alatt maradnak.

Az ilyen típusú filmek, amelyben a főhősnő egy szinte kizárólagosan férfiaklakta világban mozog,

a Törpilla-elvet juttatja eszünkbe, amelyről már beszéltem korábban a "Metaforikus eszközök és a nők" videósorozatomban.

Csak emlékeztetőül mondom, ez a teszt nem minősíti a filmet,

nem ez dönti el, hogy a film feminista nézőpontú avagy sem, és még azt sem mutatja meg, hogy egy film nőközpontú-e.

Néhány kimondottan szörnyű film csillagos ötösre vizsgázhat,

beleeértve olyanokat is, amelyek kimondottan szokványos és/vagy szexista módon ábrázolja a nőket.

Ezzel egyidejűleg nagyon jó filmek, amelyeket melegen ajánlanék, elbukják a tesztet.

A Bechdel-teszt arra a legalkalmasabb, hogy Hollywoodot mint intézményt vizsgálja.

A közönségfilmek tetszőleges halmazára alkalmazhato,

mint például a Golden Globe jelöltjeire, vagy egy adott év legnagyobb bevételű filmjeire.

Ez a teszt segít kimutatni a cselekményben fontos és jelentős női szereplők hiányát,

mint az egész filmiparban megmutatkozó jelenséget.

Éz a probléma nem csupán egyetlen film, rendező, vagy műfaj sajátja.

Hébe-hóba láthatunk olyan filmet, mint a Koszorúslányok (Bridesmaids),

melyben a női kapcsolatokat realisztikusan ábrázolják, nem pedig "nyálas csajmozisan".

Ez kb. olyan gyakran történik, mint ahogy női rendezőt jelölnek Oscar-díjra.

A Bechdel-teszttel kapcsolatban gyakran megkérdeznek, hogy mi van akkor, ha azt megfordítjuk.

Azt kérdezik, hogy miért nincs arra is egy teszt, hogy felmérjük, hogy a filmekben két férfi milyen gyakran beszélget valamiről, ami nem egy nő.

A válasz egyszerű. Ez a teszt arra való, hogy kimutasson egy problémát,

és a férfiak mozibeli beszélgetéseiből nincs hiány.

A Bechdel-teszt azért hasznos, mert rámutathat egy intézményesített problémára,

de mivel a férfiak alulreprezentáltsága nem probléma a mozivilágban,

a tesztet megfordítani felesleges.

A nők viszont nem az egyetlen perifériára szorított csoport Hollywoodban.

A Bechdel-tesztnek van viszont olyan változata,

amely a fehértől eltérő bőrszínű szereplők filmbeli jelenlétét vizsgálja nagyon hasznosan.

Az Alaya Dawn Johnson az általa módosított teszttel arra keresi a választ,

hogy a filmben van-e legalább két színesbőrű szereplő, akik egymással nem a fehérekről beszélgetnek.

Az ennek a tesztnek megfelelő filmek száma elenyésző,

még az olyan filmeknél is rezeg a léc, mint a Segítség, amelyben több névvel rendelkező színesbőrű nő is kiemelt szerephez jut,

mert a szereplők mindig a fehér szereplőkkel vagy a fehér szereplőkről beszélgetnek.

A tesztnek ezen változata arra mutat rá, hogy Hollywood a mai napig visszautasítja

az olyan közönségfilmek készítését, amelyek a színesbőrű szereplők életéről szólnak --

kivéve, ha egy megértő fehér szereplőt is megcsillanthatnak.

Martha Southgate szavaival élve:

"A Segítségben és egyéb népszerű polgárjogi harcokkal foglalkozó művekben

kimondatlanul is benne van, hogy a fehér szereplők fontosak, sőt akár elengedhetetlenek ebben a feketék felszabadításáról szóló történetben."

Ezt észben tartva és ahogyan azt George Takei Facebook oldalán is láttam,

talán ez egy kissé találóbb filmcím a Segítségnek: "A fehérek megoldják a rasszizmus problémáját"

Szóval hiába megnyugtató érzés azt hinni, hogy a fontos női szereplők száma növekvőben van Hollywoodban,

mert az igazság az, hogy nincsen.

A legtöbb stúdióvezető, író, rendező és legnagyobb döntéshozó férfi,

és olyan történeteket mesélnek el, amelyekhez viszonyulni tudnak.

Nem meglepő módon ez ahhoz vezet, hogy a legtöbb mozifilm a férfiakról szól és az ő történeteiket meséli el.

Így míg érthető módon az egyes filmeket, mint a Moneyballt is, a férfiak uralják, férfiközpontúak,

és nem szerepeltetnek, nem szerepeltethetnek női főszereplőket,

a probléma abban rejlik, hogy a hollywoodi filmek túlnyomó többségét a férfiak uralják.

Elszomorítóan nyilvánvaló, hogy Hollywood nem helyezi előtérbe a női szerepeket,

és nem érdeke női történeteket megfilmesíteni.

A megoldás az, ha a filmkészítők és a forgatókönyvírók több filmet szentelnek a nőknek és a nők életének.

Ezt a problémát csak így lehet megoldani.

Több ezer érdekfeszítő, fontos és bátor női történet vár arra,

hogy megfilmesítsék.

Ha majd ugyanannyi nőközpontú történet lesz, mint amennyi férfiközpontú,

akkor nem lesz szükség a Bechdel-tesztre.

De sajnos úgy tűnik, hogy az még odébb van.

A Feminist Frequency videókban soha nincs hirdetés, így a nézők segítségére támaszkodik.

Kérlek, látogass el a feministfrequency.com/donate oldalra.