Az olvasás gyógyereje

Az olvasás és írás olyan bátor tetté válhat, amellyel közelebb kerülhetünk egymáshoz és önmagunkhoz. Az író, Michelle Kuo megosztja, hogy a Mississippi diákok szövegértésre tanítása miként hozta felszínre az írott szó kapcsolatépítő erejét – ugyanakkor ennek az erőnek a korlátait is.

Arról fogok beszélni, hogy az olvasás
hogyan változtathat életünkön,

és e változás korlátairól.

Arról, hogy az olvasással hogyan
lehetünk képesek megalkotni

a mély emberi összetartozás közös világát.

Viszont annak az összetartozásnak
a tökéletlenségéről is.

Hogy az olvasás végül magányos,
idegenséggel teli folyamat marad.

A szerző, aki megváltoztatta életemet,

az afroamerikai regényíró,
James Baldwin volt.

Az 1980-as évek Western Michiganében,
fiatalabb koromban,

kevés ázsia-amerikai írót
érdekelt a társadalmi változás.

Ezért James Baldwinhoz nyúltam,

hogy kitöltsem ezt az űrt,
tudatában legyek a rasszoknak.

Mivel pedig én magam
nem voltam afroamerikai,

szavai felelősségérzetet
és bűntudatot keltettek bennem.

Főleg ezek a szavak:

"Vannak liberálisok, akikben minden
kellő jó szándék megvan,

de nincs valódi meggyőződésük.

Amikor szorul a hurok,
és elvárnánk tőlük, hogy kiálljanak,

valahogy eltűnnek."

Valahogy eltűnnek.

Ezeket a szavakat szó szerint vettem.

Hová tegyem magam?

A Mississippi-deltát választottam,

az Egyesült Államok egyik
legszegényebb régióját,

ezt a történelmi erők formálta helyet.

Az 1960-as években afroamerikaik
életüket kockáztatták az oktatásért,

a szavazati jog megszerzéséért.

Részese akartam lenni a változásnak,

hogy fiatal tinédzsereket
segíthessek a továbbtanulásban.

Amikor a Mississippi-deltához érkeztem,

még mindig szegény,

fajilag elkülönített,

és drasztikus változásokért
kiáltó hely volt.

Az iskolának, ahová kihelyeztek,

nem volt könyvtára, iskolai tanácsadója,

de rendőrbiztosa igen.

A tanárok fele csak helyettesített,

ha pedig a diákok verekedtek,

az iskola a megyei börtönbe küldte őket.

Ebben az iskolában ismertem meg Patrickot.

Tizenöt éves volt, kétszer bukott,
nyolcadikba járt.

Csendes, befelé forduló,

mindig mélyen a gondolataiba merülő.

Nem bírta nézni, ahogy mások verekednek.

Láttam egyszer, amint odaugrott
két egymásnak eső lányhoz,

akik aztán leverték a földre.

Particknak csak egy baja volt.

Nem járt iskolába.

Szerinte az iskola
túlságosan lehengerlő

az állandó verekedések
és a tanárok felmondása miatt.

Illetve anyjának két munkája volt,
akinek így nem volt kedve noszogatni.

Én pedig kitűztem célul,
hogy rábírom a bejárásra.

Mivel 22 voltam, eltökélt
és lelkes optimista, azt terveztem,

hogy egyszerűen beállítok hozzá

ezekkel a szavakkal: "Gyere az iskolába!"

Tervem pedig bejött.

Elkezdett bejárni, minden nap.

Az osztályomban pedig remekelt.

Verseket írt, könyveket olvasott.

Egy napot sem hagyott ki.

Nagyjából ez idő tájt,

amikor sikerült közelebb
kerülnöm Patrickhoz,

felvettek a Harward jogi karára.

Most pedig újra megkérdeztem
magamtól, hová tegyem magam,

hová tegyem magam fizikailag?

Azon gondolkodtam,

hogy a Mississippi-deltából,
akiknek pénze volt,

akinek lehetőségei voltak,

mind lelépett.

Akik pedig ott maradtak,

azoknak nem volt esélyük lelépni.

Nem akartam az lenni, aki lelép.

Az akartam lenni, aki marad.

Másrészről egyedül voltam és kimerült.

Tehát meg kellett győzzem magam,

hogy elismert jogi diplomával
nagyobb fokú változást érhetnék el.

Szóval leléptem.

Három év múlva,

amikor már majdnem végeztem a jogi karon,

barátom felhívott és elmesélte,

hogy Patrick verekedés
közben megölt valakit.

A hír letarolt.

Egyik felem nem hitte el,

a másik viszont tudta, hogy igaz.

Odarepültem, hogy láthassam.

Meglátogattam a börtönben.

Igazat adott a hírnek,

hogy megölt valakit,

de nem akart róla többet beszélni.

Kérdeztem tőle, az iskolában mi történt,

elmondta, hogy kirúgták
abban az évben, amikor leléptem.

Majd elterelte a témát valami másra.

Lenézett és közölte velem,

hogy épp lánya született.

És úgy érezte, cserben hagyta őt.

Aztán ennyi; beszélgetésünk
siettetett és kínos volt.

Amikor kijöttem a börtönből,
egy hang megszólalt bennem:

"Gyere vissza,

ha most nem jössz, soha nem is fogsz."

Így ahogy végeztem jogon, visszamentem.

Visszamentem Patrickhoz,

hogy megnézzem,
segíthetem-e valahogy az ügyét.

Második találkozásunkkor úgy gondoltam,

közlöm vele remek ötletem:

"Patrick, írhatnál a lányodnak,

ezzel tudathatnád vele,
hogy nem felejtetted el.

Tollat és papírt adtam a kezébe,

majd írni kezdett.

De amint megláttam a visszaadott papírt

ledöbbentem.

Nem ismertem fel a kézírását,

egyszerű helyesírási hibákat vétett.

Mint tanár, azon gondolkoztam,

hogy tudtam, a tanuló
nagyon rövid idő alatt

drámai fejlődésen mehet keresztül,

de azt nem hittem volna,
hogy ugyanúgy vissza is eshet.

Amit pedig még jobban fájó volt látni,

hogy mindezt a lányának írta.

Ez állt levelében:

"Sajnálom, amit elkövettem,
Sajnálom, hogy nem vagyok melletted."

Úgy érezte, ez minden amit közölne vele.

Majd azon töprengtem,
mivel bírhatnám rá, hogy itt nincs vége,

beszélhetne arról a feléről,
aminek nem kell bocsánatot kérni.

Azt akartam, hogy érezze,

vannak olyan értékei,
amelyeket megoszthat lányával.

A következő hét hónap minden napján

könyvekkel megrakodva látogattam meg.

Vászontáskámból kis könyvtár lett.

Volt benne James Baldwin,

Walt Whitman és C.S. Lewis.

Voltak ismeretterjesztők
fákról, madarakról,

és ami végül kedvence lett, a szótár.

Voltak napok,

amikor órákig csendben
olvastunk egymás mellett.

Voltak olyanok is,

hogy együtt olvastunk, verseket.

Haikuval kezdtünk,
rengeteget olvastunk belőlük,

mesterkélten egyszerű remekművek.

Kérdezgettem tőle,
"Melyik a kedvenc haikud?"

Néhányuk egészen vicces.

Itt van egy Isszától:

"Ne ijedj meg, pók!
Ritkán állok neki a takarításnak."

Vagy ez: "Átszundikáltam a fél napot,
de senki meg nem büntetett."

Ez a gyöngyszem pedig
az első hóesésről szól:

"Őzek lenyalják az első havat
egymásnak bundájáról."

Valami rejtelmet és gyönyörűséget kelt

már a versek puszta kinézete is.

Az üres tér, csakolyan fontos,
mint maguk a szavak.

W.S Mervintől azt a verset olvastuk,

amelyet azután írt, hogy kertben
dolgozó feleségét figyelte,

miközben ráébred, hogy hátralévő
életük együtt fogják tölteni.

"Ne fossz meg a visszatérés gondolatától

hogy ha akarunk itt leszünk és tavasz lesz

Tovább öregségünk már nem öregszik

Az elnyűtt gyász lefoszlik
mint a korai felhő

amelyet apránként vet le magáról a reggel"

A kérdésemre, hogy melyik
a kedvenc sora, ezt válaszolta:

"Tovább öregségünk már nem öregszik."

Azt mondta, olyan helyet
idéz fel benne, ahol megáll az idő,

ahol az idő többé nem számít.

Kérdésemre pedig, hogy tud-e ilyen helyet,

ahol örökké tart minden,

azt válaszolta: "Anyám."

Amikor valakivel együtt olvasunk verset,

a vers jelentése megváltozik.

Személyessé válik mindkét fél számára.

Aztán könyveket olvastunk, rengeteget,

olvastuk Frederick Douglass,

amerikai rabszolga emlékiratát,
aki magát írásra, olvasásra tanította,

és aki műveltségével
váltotta ki szabadságát.

Frederick Douglass számomra
mindig is hős volt,

életútjára úgy tekintettem,
mint ami felemel és reményt ad.

De a könyv egyfajta szorongást
keltett Patrickban.

Megragadt benne Douglasnak
az az elbeszélése,

amikor karácsonykor
a rabszolgákat ginnel kínálja uruk,

így mutatva rá, hogy a szabadsággal
nem tudnak megbirkózni.

Merthogy a rabszolgák
dülöngélnének a földeken.

Patricknak ez ismerős volt.

Mondta, hogy a börtönben
egyesek, akár a rabszolgák,

nem mernek belegondolni helyzetükbe,

túl fájdalmas volna nekik.

Túl fájdalmas a múltra gondolni,

arra, hogy mi minden van még hátra.

Kedvenc sora ez volt:

"Történjen bármi, akármi,
szabadulj a gondolattól!

Helyzetem örökös gondolata volt
minden gyötrődésem forrása."

Patrick szerint Douglass bátor volt,
hogy tovább írt, gondolkodott.

De Patrick sose gondolná,
hogy ő olyan volt nekem, mint Douglass.

Hogyan folytatta az olvasást,
még ha az szorongást is keltett.

Előttem végzett a könyvvel,

amit egy lámpa nélküli
beton lépcsőházban olvasott.

Aztán folytatta egyik kedvenc könyvemmel,

a "Gilead"-dal, Marilynne Robinsontól,

amely egy elnyújtott levél,
amit az apa a fiának szánt.

Imádta ezt a pár sort:

"Részben azért írom ezt neked,

hogy elmondjam, ha azon tűnődsz,
életedben mit követtél el ...

Isten áldása voltál számomra,

csoda, valamivel több mint csoda."

A nyelvében volt valami,
a szeretet, a vágyakozás, a szólam,

amitől fellobbant az írás utáni vágya.

Rengeteg füzetet írt tele

lányához szóló levelekkel.

Ezekben a szép, kusza levelekben

elképzelte kettőjüket,
amint eveznek a Mississippi folyón,

amint ketten rábukkannak

egy kristálytiszta hegyi patakra.

Miközben figyeltem, ahogy ír,

azon gondolkoztam,

és most mindenkitől megkérdezném,

mennyien írtak levelet olyan valakihez,
akit úgy éreztek, cserbenhagytak?

Sokkal könnyebb
csakúgy félretenni őket.

De Patrick mindennap
jelentkezett lánya előtt,

mint aki felelősséggel tartozik érte,

minden szavával magához szorítva őt.

Szeretnék életemben én is

hasonló kockázatot vállalni.

Mert az ilyen kockázat
kimutatja a szív erejét.

De mielőtt folytatnánk,
feltennék egy zavarba ejtő kérdést.

Hogy jövök én elmondani mindezt
Patrick történetében?

Ő volt, aki együtt élt a fájdalommal,

míg én az életemben
sohasem éheztem.

Rengeteget gondolkoztam ezen,

de amit mondani akarok,
hogy ez nem csak Patrickról szól.

Rólunk is,

a köztünk lévő egyenlőtlenségről.

A jólét világágról,

amiből Patrick, szülei és nagyszülei

ki lettek zárva.

Ebben a történetben
a jólét világát képviselem.

Ebben a történetben
nem elrejteni akarom magam.

Elrejteni a hatalmat, amim van.

Ebben a történetben
ezt a hatalmat akarom bemutatni,

majd megkérdezni,

hogyan mossuk el
a köztünk lévő különbségeket?

Az olvasással halványíthatjuk.

Békés univerzumában
közösen osztozhatunk,

egyenlő mértékben.

Talán most azon tűnődnek,
hogyan alakult Patrick sorsa.

Az olvasás megmentette életét?

Igen is, meg nem is.

Amikor Patrick kijött a börtönből,

gyötrelmes út állt előtte.

A munkáltatók előélete miatt
visszautasították,

legjobb barátja, anyja 43 évesen

szív- és cukorbetegségben meghaltak.

Étel és fedél nélkül volt.

Mondanak mindenfélét az olvasásról,
amit én túlzásnak érzek.

Attól még, hogy művelt volt
még diszkriminálták.

Attól még anyja ugyanúgy haldoklott.

Akkor mégis mire jó az olvasás?

Befejezésképp álljon itt néhány válasz.

Az olvasás belső életét

rejtéllyel, képzelőerővel

szépséggel töltötte el.

Az olvasásban örömet adó képekre talált:

hegy, óceán, szarvas, fagy.

Szavakban érződő szabad természetet.

Az olvasás nyelvet adott
cserébe azért, amit elvesztett.

Mekkora értékkel bírnak a költő,
Derek Walcott sorai?

Patrick megtanulta ezt a verset.

"Napok, amiket megtartottam,

napok, amiket elvesztettem,

napok, amik mint a lányaim, kinőttek

menedéket adó karjaim közül."

Az olvasás bátorságra nevelte.

Emlékezzünk rá, hogy tovább olvasta
Frederick Douglasst,

még ha az fájdalmas is volt.

Tudatos maradt, még ha az
szenvedéssel is járt.

Az olvasás egyfajta gondolkodás.

Olvasni nehéz, mert gondolkodnunk kell.

Patrick a gondolkodást választotta
a nem gondolkodás helyett.

Végül az olvasással elsajátított nyelven
a lányához szólhatott.

Az olvasás írásra ösztönözte.

Az olvasás és írás közti kapcsolat
nagyon erőteljes.

Amikor elkezdett olvasni,

új szavakat fedezett fel,

amikkel képes volt
kettőjüket együtt elképzelni,

olyan szavakat,

amikkel ki tudta fejezni szeretetét.

Az olvasás a mi kapcsolatunkat
is megváltoztatta.

Közelebb kerültünk egymáshoz,

hogy eltávolodjunk saját nézőpontunktól.

Az olvasással egy egyenlőtlen kapcsolat

ideiglenesen egyenlővé vált.

Ha valakit olvasóként ismerünk meg,

először látjuk,

frissen, újonnan.

Semmiképp sem mondható meg,
melyik lesz a kedvenc idézete.

Milyen emlékei
és egyéni kínlódásai vannak.

A végsőkig elzárt
belső életével állunk szemben.

Majd azon tűnődünk,
"Vajon az én belső életem mi adja?

Mi van bennem, amit érdemes lenne
megosztanom másokkal?"

Zárásképpen

Patricknak lányához írott leveleinek
egyik kedvenc sorát idézném:

"A folyót néhány helyen homály fedi,

de a fák résein
keresztülszűrődik a fény ...

Néhány ágon tömkeleg eper csüng.

Karjaid kinyújtod, hogy magadhoz
végy néhány szemet."

Ezt abból a gyönyörű levélből, ahol írja,

"Hunyd le a szemed és figyeld,
amint csengenek a szavak.

Ezt a verset fejből tudom,

és szeretném, hogy ha te is tudnád."

Nagyon köszönöm mindenkinek.

(Taps)