Városi építészet, amit a hegyek, felhők és vulkánok ihlettek

Ma Yanson építészként a természetből merít ihletett lélegzetelállító házaihoz, amelyek szakítanak a modern városok épületeinek dobozokra jellemző szimmetriáival. Szertelen és könnyed munkái - kezdve egy íves, táncoló felhőkarcoló-páron egészen egy hóval borított hegynek kinéző operaházig - jól mutatják a normákkal szembeszálló építészet szépségeit.

Építész vagyok.

Itt, a képen az a város látható,
ahonnan származom:

Peking, Kína.

A régi Peking olyan volt,
mint egy gyönyörű kert,

a természet is része volt.

Gyerekkoromban

ebben a tóban tanultam úszni,

iskola után meg hegyet másztam minden nap.

De ahogy idősebb lettem,

egyre több modern épület épült nálunk.

És mind ugyanúgy nézett ki.

Mint a gyufásdobozok.

Vajon a modern épületekre, városokra
miért jellemző ez a doboz-forma?

Ezen a képen két várost látunk.

A baloldali New York,

a jobb pedig Tiencsin, kínai város

épülőfélben.

Nagyon hasonlók a felhőkarcolóik.

Talán ugyanazokat az elveket is követik.

Tudják, verseny a népsűrűségért,

a több térért,

a gazdaságosságért.

Így a modern építészet

a tőke és a hatalom jelképévé válik.

A kínai városokban sok építkezés zajlik,

és tudják,

nem csupán a térért és a magasságért
folyó versenyről van szó,

de sokat tanulnak az észak-amerikai
városfejlesztési stratégiákból,

és rendre ezt ismétlik városról városra.

Nézzék ezt, erre mondjuk,
hogy ezer város, egyetlen arculat.

Kínában élő építészként

fel kell tegyem magamnak
a kérdést: mit tudok kezdeni ezzel?

Egyik nap sétáltam az utcán,

és láttam a halárusokat.

A halak egy szögletes tartályban voltak.

Ugyanez a kérdés merült fel bennem:

miért szögletes edényben vannak?

Szeretik a halak a szögletes tartályt?

(Nevetés)

Nyilvánvalóan nem.

Talán a szögletes tér,
a szögletes architektúra

olcsóbb, könnyebb kivitelezni.

Végzetem egy kis kutatómunkát,

fogtam egy kamerát, és próbáltam
megfigyelni a hal viselkedését

ebben a szögletes térben.

Úgy találtam, talán nem annyira boldog.

Nem a szögletes tér
a tökéletes otthon számára.

Elhatároztam, tervezek
egy új tartályt halak számára,

ami jobban megfelel a funkciónak,

sokkal változatosabb belső térrel.

Bonyolultabb belső tereket.

Azt hiszem, talán boldogabban
élnének ilyen térben,

de nem tudhatom,
mert nem állnak szóba velem.

(Nevetés)

De egy évvel később

lehetőséget kaptunk emberek számára
tervezni – ezt a valódi épületet.

Ez valójában két torony,

Mississaugában, Toronto
peremvárosában építettük fel őket.

Marilyn Monroe-tornyoknak
nevezik az emberek –

(Nevetés)

a görbületeik miatt.

Az volt a koncepció,
hogy építsünk egy tornyot,

legyen magas, lakások legyenek benne,
de ne doboz legyen.

Ezt inkább a természet ihlette,

a napsütés és a szél erejével.

Ahogy készek lettünk
az első torony tervével,

azt mondta a megrendelő:

"Nem kell, hogy megtervezzék a másodikat,

egyszerűen ismételjék meg
ugyanazt a tervet,

és duplán fizetünk."

De én azt mondtam:
"Nem állhat itt két Marlyn Monroe."

A természet sosem ismétli önmagát,

így van két épületünk,
amelyek együtt táncolhatnak.

Eltöprengtem ezen a kérdésen:

Vajon miért van az,
hogy egy modern városban

gyakran úgy gondolunk az épületekre,
mint valami gépekre vagy dobozokra?

Így itt az érdekelt, hogy régen miként
tekintettek az emberek a természetre.

Ezt a hagyományos kínai festményt nézve

azt találtam, hogy sokszor
drámai módon keveredett

a természet és az ember-alkotta
mesterséges környezet,

ilyen érzelemdús látványt nyújtva.

Tehát a kérdésem: van-e arra valami mód,
hogy egy modern városban

ne különítsük el egymástól
az épületeket és a természetet,

hanem inkább társítsuk össze őket?

Van egy másik projekt,
amit Kínában építettünk.

Ez egy elég nagy lakókomplexum.

Gyönyörű természeti környezetben fekszik.

Bevallom, amikor először
jártam a helyszínen,

túlságosan is szépnek találtam.

Kis híján úgy döntöttem,
hogy visszautasítom a projektet,

mert úgy éreztem,
merénylet itt bármit létrehozni.

Nem akartam merénylő lenni.

A következő gondolatom viszont az volt,

ha én nem csinálom meg,

akkor csak ideteszik
a szokásos városi tornyaikat.

És az nem lenne jó.

Úgy döntöttem, meg kell próbálnom.

Úgy csináltuk,

hogy a körvonalakat
az ott lévő hegyektől vettük,

vettük a vonalakat,
és átfogalmaztuk őket épületbe.

Tehát a tornyok formájukat
és geometriájukat

valójában a természetből veszik.

Így mindegyik épületnek más az alakja,

a mérete, a magassága.

És a természet kiterjesztésévé váltak,

ahol állnak.

Tudják, az emberek azt képzelik,

hogy általában számítógéppel tervezzük meg

az ilyen épületeket,

de én valójába rengeteg
vázlatot készítek kézzel,

mert szeretem a szabadkézi
vázlat esetlegességét.

Ezek olyan érzelmeket hordoznak,

amilyet nem lehet számítógéppel elérni.

Architektúra, ember és természet
tudnak együtt létezni,

ezen a fotón harmonikus
köztük a kapcsolat.

Ez a fickó a képen
egyike a csapat építészeinek.

Szerintem élvezi épp
a csodálatos természeti környezetet,

és átéli újra, hogy nem tartozik
a merénylők közé

(Nevetés)

végül is.

Vissza a városhoz,

Pekingben felkértek, hogy tervezzük meg
ezeket a városi tornyokat.

Ezt a modellt készítettem.

Ez egy épület makettja,

olyan, mint egy minihegy minidombokkal.

Ezt a makettet odatettem az asztalomra,
és babusgattam minden nap.

Évekkel később építettük meg.

Láthatják, hogy a szabadkézi vázlat

hogyan változik át valódi épületté.

És szinte ugyanúgy néznek ki.

Olyan, mint egy fekete hegy.

És itt van az épület
elhelyezkedése a városban.

Egy gyönyörű park peremén van.

Más, nagyon más, mint a környező épületek,

mert a többi épület
falat próbál húzni a természet köré,

mi meg azt próbáljuk itt elérni,

hogy az épület maga is
a természet részévé váljon,

így ki tudjuk terjeszteni a természetet
a parktól a városba.

Ez volt tehát az elképzelés.

Egy kínai művészetkritikus
készítette ezt a festményt.

A mi épületünket is rátette a képre.

Látnak itt egy apró, fekete hegyet?

Nagyon jól beleillik a festménybe.

Viszont itt, a valóságban

tervünk ellen az a kifogás merült fel,

hogy annyira más, mint a környezete.

Arra kértek, módosítsak a terven,

vagy a színt, vagy a formát,

hogy jobban illeszkedjék
az épület környezetéhez.

Azt kérdeztem,

miért illeszkedik vajon jobban
a természetes környezetéhez

mint a valósághoz, az építetthez?

Talán valami baj van a valósággal.

Valami baj van a környezettel.

Kína legészakibb részében is

felépítettünk egy operaházat.

Ez az operaház a folyó mellett van,

egy vizes élőhelyen.

Ezért úgy döntöttünk, hogy az épületet
a környező táj részévé tesszük,

és beleolvasztjuk a horizontba.

Az épület szó szerint úgy néz ki,
mint egy havas hegy.

Sétálni lehet az épületen.

Napközben, vagy amikor nincs előadás,

jönnek a kirándulók, élvezik a kilátást,

és a parkból folytathatják útjukat

fel, az épületre.

Amikor felérnek a tetőre,

van ott egy amfiteátrum,
ami kihasít egy darabot az égből.

Aki ott énekel, az égbe száll a hangja.

Az operaház belsejében

van ez az előtér, sok természetes fénnyel.

A látogató egyszerre élvezheti
a belső és külső tér látványát,

gyönyörködhet a környezetben.

Több hegyet is építettem,

itt pedig próbálok
megmutatni egy épületet,

ami szerintem olyan, mint valami felhő.

Ez itt a narratív művészetek múzeuma,

Los Angeles városában épül.

A múzeumot George Lucas hozta létre,

a Csillagok háborújá-nak alkotója.

De miért pont egy felhőre
hasonlít egy épület?

Mert úgy gondolom, azt képzelem,
hogy egy felhő olyan titokzatos.

Maga a természet.

Szürreális, amikor egy természeti
elem érkezik a városba.

Felkelti a kíváncsiságunkat,

szeretnénk felfedezni.

Így érkezett ez az épület a földre.

Azzal, hogy felemeltük a múzeumot,

a talaj fölött lebegtetjük,

szabaddá tehetjük a tájkép egy részét
és az épület alatti részt.

És ugyanakkor

létrehozzuk ezt a tetőkertet
az épület felett,

ahová fel lehet menni,
és élvezni a kilátást.

Ez a múzeum 2022-re lesz kész,

jöjjenek el mindannyian
megnézni, ha elkészül!

A hegyek és a felhők után

most vulkánokat építünk,

ezúttal újra Kínában.

Ez valójában egy hatalmas sportpark,

benne négy stadionnal,

ebből az egyik
egy 40 ezres futballstadion.

Tehát ez hatalmas projekt.

Látják ezen a fényképen,

hogy alig lehet megmondani, hol az épület,
és mi az, ami már a táj.

Az épület tehát a táj részévé válik.

Szinte egy táj-alkotássá válik,

ahol az emberek
az épületet körülsétálhatják,

felmászhatnak rá

a vulkánparkban túrázva.

És ez a vázlat megmutatja,
mit rejt az egyik vulkán.

Ez itt történetesen egy uszoda

felülről jövő természetes fénnyel.

Tehát próbálunk olyan környezetet alkotni,

ami valójában egybemossa

az építészet és a természet határait.

Tehát mára az építészet már nem
egyszerűen teret teremt az élethez,

hanem reflektál a minket
körülvevő természetre,

ahogy lelkünkre és szellemünkre is.

Így építészként nem hiszem,

hogy a jövőben azokat a lélektelen
gyufásdobozokat kéne másolgatnunk.

Arra keresem a lehetőséget,

hogy olyan jövőt teremtsünk,

ahol összhangban van ember és természet.

Nagyon köszönöm.

(Taps)