Hogyan állítunk emléket azoknak, akiknek a története kimaradt?

Az 1851-es alapítása óta a New York Times több ezer nekrológot publikált - államfőkét, hírességekét, még a zoknibábok feltalálójáét is. De e nekrológoknak csupán kis része örökíti meg nők és színesbőrű emberek életét. Megfontolt előadásában a Times szerkesztője, Amy Padnani megosztja velünk az "Akik kimaradtak" projekt történetét. A projekt igyekszik emléket állítani azoknak, akiknek halálát figyelmen kívül hagytuk, és megváltoztatni a társadalom álláspontját arról, hogy ki számít fontosnak.

Amy Padnaninak hívnak,

és a nekrológok egyik szerkesztője
vagyok a New York Timesnál.

Vagy, ahogy néhány barátom hív:
a halál hírnöke.

(Nevetés)

Gyakran meg szokták kérdezni tőlem:

"Nem lehangoló nekrológokon dolgozni,

és állandóan a halálon gondolkodni?"

De tudják, mit felelek nekik?

A nekrológok az életről,
és nem a halálról szólnak,

érdekesek, elmesélhetők.

Gyakran szólnak
soha nem hallott dolgokról.

Például épp a minap

a zoknibáb feltalálójának
nekrológján dolgoztunk.

(Nevetés)

Mindenki ismeri a zoknibábokat,

de elgondolkodtunk-e,
hogy ki készítette őket,

és milyen volt az élete?

A nekrológ az újságírás egyik jellegzetes műfaja.

Egy művészeti ág, ha úgy tetszik.

Lehetőség az írónak,
hogy egy személy élettörténetét

gyönyörű elbeszéléssé szője.

1851 óta

a New York Times
több ezer nekrológot publikált.

Államfőkét, hírességekét,

még a lépegető rugó,
a Slinky, névadójáét is.

Mindössze egy gond van.

Csupán kis részük állít emléket

nőknek és színesbőrűeknek.

Ez ösztönzött az "Akik kimaradtak"

sorozat elindítására,

amely a háttérbe szorult emberek
történeteit meséli el,

azokét, akiknek nem volt nekrológjuk.

Ezzel a lap kapott egy esélyt,
hogy áttekintse 168 évét,

és pótolja mulasztásait

azokkal szemben,
akik bármi okból kimaradtak.

Ez egy esély jóvá tenni a múlt hibáit,

és megváltoztatni a társadalom
álláspontját arról, ki számít fontosnak.

2017-ben merült fel bennem az ötlet,
amikor először a rovathoz kerültem.

A Black Lives Matter mozgalom
a forráspontján volt,

és a nemi egyenlőtlenségről szóló vita is
kezdett újra felbugyogni.

Akkor azon tűnődtem, hogy újságíróként
és színesbőrű nőként

miként tudnék hozzájárulni
a téma megtárgyalásához.

Emberek léptek elő az árnyékból,

hogy meséljenek az őket ért
igazságtalanságokról,

és átéreztem fájdalmukat.

Ezért feltűntek az olvasói levelekben
ismétlődő kérdések:

"Miért nincs több nekrológ

nőkről és színesbőrű emberekről?"

És arra gondoltam:
tényleg, miért is nincs?

Mivel új voltam,
megkérdeztem a kollégákat,

akik azt válaszolták:
"Akik mostanság halnak meg,

ahhoz a nemzedékhez tartoztak,
amikor nem szívesen látták

a nőket és a színesbőrűeket
a vitaasztalnál.

Talán egy-két generáció múlva

több nő és színesbőrű
nekrológját láthatjuk majd."

De ezt a választ egyáltalán
nem találtam kielégítőnek.

(Nevetés)

Szerettem volna tudni,
hogy hol vannak a nők, akik meghaltak?

(Nevetés)

Így elkezdtem tűnődni, hogy honnan is
értesülünk emberek halálhíréről?

Elsősorban az olvasók bejelentéseiből.

Ekkor arra gondoltam,

mi lenne, ha átnéznénk
a nemzetközi lapokat,

vagy átfésülnénk a közösségi médiát?

Ebben az időszakban

minden össze-vissza kavargott a fejemben,

és véletlenül ráakadtam
egy weboldalra Mary Outerbridge-ről.

Úgy tudni, ő honosította meg
a teniszt Amerikában, 1874-ben.

Elcsodálkoztam, hogy az egyik
legnépszerűbb sportágat

egy nőnek köszönheti Amerika.

Tud bárki is erről?

És volt nekrológja
a New York Timesban?

Figyelem, spoiler-veszély!
A válasz: nem.

(Nevetés)

Akkor kíváncsi lettem,
ki maradt még ki?

Ezért az archívum mélyébe vetettem magam.

Még több meglepetés ért.

Ida B. Wells, az úttörő újságíró,

aki a lincselés ellen küzdött.

Sylvia Plath, a zseniális költő.

Ada Lovelace, a matematikus,

akit az első programozónak tartanak.

Visszamentem a csoportomhoz,

és felvetettem az ötletet,
hogy mondjuk el a történetüket most.

Sokáig tartott,
mire megkaptuk a támogatást.

Tudják, aggódtak, hogy a lap

rossz színben fog feltűnni,

mivel nem jól csinálták az első körben.

Meg egy kicsit furcsa volt,
hogy a múltba tekintünk vissza,

és nem napjaink híreiről számolunk be.

De azt mondtam: "Emberek,
szerintem ez megéri."

Amikor a csapatom
meglátta az értéket benne,

mindannyian belementek.

Így egy tucat író
és szerkesztő közreműködésével

2018. március 8-án
elindítottuk a projektet

tizenöt figyelemre méltó nő történetével.

Habár tudtam, hogy a csapatom
jelentős munkát végez,

nem számítottam erre
az erőteljes reakcióra.

Több száz emailt kaptam.

Mind olyan emberektől,

akik hálásak voltak, hogy hangot
adtunk ezeknek a nőknek.

Olvasóktól, akik saját bevallásuk szerint

sírtak munkába menet,
miközben olvasták a történeteket,

mivel először életükben
érezték úgy, hogy számítanak.

És kollégáktól,

akik soha nem merték remélni,

hogy egy színesbőrű nőnek
megengednek ilyet

a New York Timesnál.

Körülbelül négyezer
további javaslatot kaptam

az olvasóktól.

Sok közülük a kedvenc történeteim közé
tartozik a projektben.

Gatewood Nagyi a mindenkori kedvencem.

(Nevetés)

30 évnyi kapcsolati erőszakot élt túl,
ugyanis a férje verte.

Egy nap a felismerhetetlenségig megverte,

még egy seprűnyelet is eltört a fején,

mire ő egy marék lisztet
dobott a férje arcába.

De a rendőrség őt tartóztatta le,
nem pedig a férjét.

Mikor a polgármester meglátta a börtönben,
befogadta az otthonába,

amíg újra talpra nem állt.

Egy nap meglátott egy cikket
a National Geographicben arról,

hogy soha egy nő sem ment végig

az Appalachian Trail
gyalogtúra-ösvény teljes hosszán.

Mire azt mondta: "Tudjátok, mit?
Én megcsinálom."

Újságírók fülébe is eljutott
az erdőben túrázó nagyi híre.

A célnál megkérdezték tőle,

hogy élte túl a durva viszonyokat.

Fogalmuk sem volt róla,
hogy miket élt túl azelőtt.

Tehát az "Akik kimaradtak"
nagy népszerűségre tett szert.

Sorozat is készül belőle a Netflixen.

(Nevetés)

(Taps)

Alig várom már, hogy lássam életre kelni.

Körülbelül 25 kiadó
lépett kapcsolatba velem,

hogy könyv formában
is kiadják a történeteket.

Mindez mutatja, hogy a projekt
mennyire időszerű és szükséges.

Emlékeztető is egyben, hogy a lapok

dokumentálják a világ eseményeit
minden egyes nap,

és tennünk kell azért,
hogy ne hagyjunk ki kulcsembereket.

Ezért van az, hogy a múltba való
visszatekintés fontossága mellett

gyötör a kérdés,

mi lesz a jövőbeli nekrológokkal

hogyan tegyük azokat is sokszínűvé?

Az volt eredetileg a problémám, igaz?

Hogy ezt a kérdést megválaszoljam,
információgyűjtésbe kezdtem.

A New York Times épületének
alagsor alatti szintjére látogattam,

az archívumba.

Mi csak hullaháznak hívjuk.

(Nevetés)

És segítséget kértem a levéltárostól.

A "New York Times nekrológjainak mutatója"
című kötethez irányított.

Ezt azután átadtam a New York-i
Genealógiai Társaságnak,

akik digitalizálták.

Majd egy programozó írt egy programot,
ami átvizsgálta a főcímeket

a nemre utaló "Mr.," Mrs.," "Lady," "Sir,"
kifejezések után kutatva.

Megállapítottuk, hogy 1851 és 2017 közt

a gyászjelentések mindössze
15-20%-a szólt nőkről.

Ez után – közösen a programozóval –
kidolgoztunk egy eszközt

a sokszínűség vizsgálatára.

Igaz, hogy nagyon száraz
neve van, de irtó hasznos.

Csoportosítja a nekrológokat
havi szinten a nemek szerint.

Ha ez nem tűnik olyan nagy dolognak,

korábban így számoltam
össze, strigulázva.

(Nevetés)

Megkértem a programozót,
írjon bele egy célt,

ami akkor 30% volt.

Abban reménykedtem,
hogy a projekt 2018-as márciusi elindításától

2019. márciusáig

a nők gyászjelentéseinek
aránya eléri a 30%-ot.

168 év alatt sosem értük el ezt a számot,
és örömmel jelentem be,

hogy most sikerült:
31%-ot értünk el.

(Taps)

Ez nagyszerű, de nem elég.

Ezután 35%-ra törekszünk, majd 40%-ra,

amíg el nem érjük az egyenlő arányt.

Azután szeretném,
ha a programozó megalkotna

egy hasonló eszközt a színesbőrűek
nekrológjainak a mérésére.

Azt akartam, hogy az "Akik kimaradtak"

foglalkozzon a színesbőrűekkel is.

Ez végül sikerült egy különkiadásban

a Fekete Történelmi Hónap alkalmából,

amiben egy tucat fekete férfi és nő
történetét mondtuk el.

Ez a tapasztalat
nagy hatást gyakorolt ránk.

Ezeknek az emberek nagy része rabszolga,

vagy rabszolgák leszármazottja volt.

Sokuknak ki kellett találni egy múltat,

hogy előrejuthassanak az életben.

Volt egy bizonyos visszatérő mintázata

küzdelmüknek.

Például, Elizabeth Jenningsnek

harcolnia kellett a jogáért,

hogy New York elkülönített
villamosain utazhasson,

száz évvel Rosa Parks buszos harca előtt.

Egy emlékeztető,
hogy milyen messziről jöttünk,

és még mennyit kell tennünk.

A projekt más mellőzött
emberekkel is foglalkozott.

Nemrég megjelentettük Alan Turing,
számítógépes programozó nekrológját.

Ha hiszik, ha nem,
soha nem volt nekrológja,

noha a németek üzeneteinek

dekódolásával hozzájárult

a II. világháború befejezéséhez.

Ehelyett szexuális beállítottsága
miatt bűnözőnek tekintették,

és vegyi kasztrációt kényszerítettek rá.

A nagyszerű dolgok,
mint ez a projekt nem jönnek könnyen.

Sok akadályba ütköztem,

miközben próbáltam meggyőzni az embereket,
hogy megérte elindítani.

Voltak pillanatok,
amikor önbizalomhiány kínzott.

Azon tűnődtem, hogy megőrültem-e,

egyedül vagyok-e,
és hogy feladjam-e.

Amikor láttam a reakciót a projektre,

tudtam, hogy nem vagyok egyedül.

Rengeteg ember van,
aki osztozik az érzéseimben.

Szóval, nem sokan
gondolkodnak el egy nekrológon.

De aki mégis, az rájön,
egy ember életének bizonysága.

Az utolsó alkalom elmondani,
hogy mit adott a világnak.

Egyúttal példaként szolgál arra,
hogy a társadalom kit tekintett fontosnak.

Száz év múlva

kiderülhet belőle,
milyen is volt a mi időnk.

Újságíróként szerencsés vagyok,

hogy az elbeszélés e módjával

megváltoztathatom a narratívát.

Rá tudtam venni egy nagymúltú intézményt,

hogy megkérdőjelezze
a saját korábbi gyakorlatát.

Remélem, hogy folytathatom ezt a munkát,

és apránként felhívhatom
a társadalom figyelmét,

hogy senkit ne hagyjunk figyelmen kívül.

Köszönöm.

(Taps)