A Szókratész-módszer mint legforradalmibb technika | Michael Strong | TEDxUFM

Saját értelmünkre támaszkodjunk, akkor is, ha ez ellenkezik a társadalmi előírásokkal, ettől jobb emberek leszünk és jobb állampolgárok.

Michael Strong kis, újító és jó színvonalú iskolák világszerte legtapasztaltabb alapítója. Közöttük van a Moreno Valley High School is, amelyik 36. az amerikai közoktatási intézmények rangsorában. Iskoláiban újításként bevezette a Szókratész-módszert: ez szövegalapú, értelmező beszélgetés, melynek célja a jobb pontozás elérése és értelmi fejlődés. Több száz iskolát és egyetemet tanulmányozott. Oktatási vállalkozóként kapcsolatba került John Mackey-jel, a Whole Foods Market cégvezetőjével. Együtt megalapították a Freedom Lights Our World (FLOW, Inc.) non-profit céget, hogy megoldásokat találjanak a világ problémáira. A FLOW-hoz tartozik: Tudatos kapitalizmus, Kereskedelmi béke, Drasztikus szociális vállalkozások, Startup Cities Institute. Michael szerzője a "Legjobb megoldás: hogyan oldhatják meg a vállalkozók és a Tudatos kapitalizmus a világ problémáit." című írásnak.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Lásd még: http://ted.com/tedx

Köszönöm.

Először felfrissítem ismereteiket

a megújult Szókratész-módszerről.

Az UFM keretén belül

alkalmazzuk a Szókratész-módszert:

csodálatosan eredményes,

de mintha félreértenék.

Szókratész nevéhez döntően a következő
jelzőket kapcsolják szerte a világban:

valami rég halott ősz,
márványarcú stb. görög.

Nehéz lelkesedni érte, mint kimagasló
technológiai vívmány megtestesítőjéért.

Ezért felfrissítem ismereteiket.

Azt szeretem legjobban,
és engem elbűvöl benne,

hogy kreatív, újító és vállalkozó.

Jogos a kérdés:

"Mi köze Szókratész módszerének

a kreativitáshoz, újításhoz
és vállalkozáshoz?”

Rövid történettel kezdem

Malcolm Gladwell Kivételesek c. könyvéből.

Elmeséli,

hogy egy koreai utasszállító repülőgép
sötétben viharba kerül

a Csendes-óceán szigete fele

a nyílt víz fölött félúton.

A másodpilóta hibát észlel,

és valami ilyesmit mond a pilótának:

"Uram, talán ellenőriznie
kellene a műszereket”,

ám az rá sem hederít, csak halad tovább.

Kis idő múlva a másodpilóta megismétli:

"Azon tűnődöm, hogy ellenőriznünk
kellene a műszereket.”

Ez megismétlődik még párszor.

Majd a gép hegyhez csapódik,
és mindenki meghal.

Szörnyű eset.

Gladwell itt elmeséli, hogy rádöbbent,

mennyire tekintélyelvű társadalmi
hierarchia van Dél-Koreában.

Ezért nem mert a másodpilóta

határozottan rászólni a pilótára: "Stop!

Nézzen a műszerekre! Vesztünkbe rohanunk!”

Csak ilyenformán: "Talán
meg kellene fontolja ezt.”

Sokszor megállok és elgondolkozom,

hogy érezhette magát a másodpilóta,
hiszen tudta, hogy meghal,

és azt is tudta, hogy mindenki
meghal a gépen,

mégsem volt benne elég bátorság,

hogy felülbírálja a pilóta döntését,
vagy egyáltalán megemlítse?

Számomra ez a legfurább belső érzés,

szinte elképzelhetetlen.

Jó vagy rossz, hogy elmondtam,

de Gladwell azért említi a tanulmányában,

hogy kifejtse,

Dél-Korea kimagaslóan
tekintélyelvű és hierarchikus.

De szorosan mögötte Guatemala következik.

Igaz vagy sem,

de ismerek sok amerikait,
akik Guatemalában megdöbbentek,

látva a hatóság iránti tiszteletet,

alázatos viselkedést,

mely jellemző és általános náluk.

Főleg ezért

minden elismerésem Giancarlónak,

az ún. előrelátó vezetésért,

hogy bevezette az UMF-ben
a Szókratész-módszert,

mert szerintem először van

szándékos, felszabadult, összehangolt,
koncentrált váltás

nagy, országos intézményben

általános normatív szabályokról,

az alázatos, hierarchikus
és tekintélyelvű vezetésről

az önmagunkért felelős gondolkozásra.

Akár működik, akár nem,

szerintem értelmes és csodálatos kísérlet,

és ezt minél hamarabb
ismertetni szerettem volna.

Most térjünk át valami másra.

Menjünk vissza az ókori Görögországba,

még Szókratésznél is
régebbre, Antigonéhoz.

Híres görög színdarab,
Szophoklész külön legenda.

A darabban

Antigoné nagybátyja, Kreon

és bátyja, Polüneikész háborúban vannak,

ahol Polüneikészt megölik.

Polüneikész holtan fekszik a csatatéren.

Kreon azt hiszi, elárulta őt,

ezért kihirdeti, hogy Polüneikész testét

hagyják az enyészetnek
és keselyűk zsákmányának.

Ronda jelenet,

Antigonénak ez nem tetszik.

Antigoné azt mondja, hogy isteni törvény,
hogy el kell temetni a holtakat.

Szent törvény, hogy a holtakat
el kell temetni.

De Kreon hajthatatlan: "Elárult engem.

Hohó, nem temetjük el, maradjon
a keselyű zsákmányaként.”

Görög darabokban a kórus sokszor
átbeszéli és mérlegeli az eseményeket.

A kórus az Antigonéban is többször említi:

"Tisztelni kell Kreón királyunkat,

de isteni törvény írja elő,
hogy a holtakat el kell temetni.

Mit tegyünk?"

Példának hoztam fel e régi konfliktust

melyet az egyéniség történelmének nevezek,

a tudatra ébredés történelmének,

a független gondolkodás
nagyon kezdetleges formájának.

Julian Jaynes pszichológus írta

"A tudat eredete a kétkamrás
elme hanyatlásában" c. könyvét.

Julian Jaynesnek lehet vagy sem igaza,

mégis nagyszerű történet,
tehát én elfogadom:

a jobb agyféltekét szintetizáló,
kreatív agynak tartjuk.

Ezzel álmodunk,

Jaynes szerint a jobb agyfélteke
az isten és a társadalom hangja.

Ez a hang irányítja tetteinket.

A bal agyfélteke analitikus, stratégiai.

Matek és logikus beszéd,
érvelés stb. központja.

Jaynes szerint

addig nem voltunk igazán tudatos lények,

míg nem alakult ki idegi összeköttetés
a két agyfélteke között,

sokkal intenzívebb együttműködésre
volt szükség hozzá.

Az Antigonéhoz hasonló konfliktusban,

ahol az isteni törvény, Kreón,
isteni törvény, Kreón között

cikázott hirtelen ide-oda,
és döntésre kellett jusson.

Valóban fontos példának tartom,

a magunkért való kiállás eredetének.

A görög kórus nem végzett
igazán eredményes munkát,

de pár száz évvel később

Szókratész módszeresen
tett fel kérdéseket,

hogy önmagukról gondolkozzanak.

Természetesen halálra ítélték
az ifjúság megrontásáért,

mert azt tanította nekik,
hogy ne higgyenek a városállam,

Athén város isteneiben.

Tehát valami megváltozott ott.

Azt is mondhatjuk,

hogy az athéniek csak ostobák voltak,
hogy halálra ítélték Szókratészt,

vagy lehet, nagyon
alaptörvényekkel dolgozunk,

ha azt feszegetjük,
hogy leváljunk a hatalomról.

Vegyünk át egy másik jellemzőt.

A Harvardon vagyunk, az 50-es években.

Szociálpszichológia tesztet végeztek.

Több vonalat rajzoltak nekik,

kb. négy-öt egyforma hosszú vonal volt,

majd egy sokkal rövidebbet.

A kísérletben kb. tízen vettek részt:

kilencen beavatottak,

és egy kísérleti alany.

A kísérletben mindenkitől megkérdezték:

"Egyforma hosszúak vagy sem a vonalak?”

Mind a kilenc, aki jól tudta,
hogy nem így van, azt állította:

"Igen, mind pontosan egyforma hosszúak.”

Mire az utolsóra került a sor,
azt sem tudta: "Mi van?”

Kiderült, hogy a megkérdezett
utolsók kétharmada állította:

"Igen, mind egyforma hosszúak.”

Ismét, hasonlóan a koreai másodpilótához:

mit gondol az emberek kétharmada?

Kell tudják, hogy nem egyforma hosszúak.

Vagy tényleg elhiszik,
hogy egyforma hosszúak?

Mi történik itt?

Egyharmaduk, dicséretes módon,
kijelenti, hogy nem egyforma hosszúak.

Ők azok, akik általában erőszakosan
rászólnak másokra:

"Nem látjátok, ti barmok?
Különböznek. Tudjátok. Ébredés!”

Drámai különbség van:

egyfelől megfelelni a csoportnak,

alárendelni magunkat a felettes hatalomnak
vagy a csoportnak körülöttünk,

alárendelni magunkat a csoportnak
vagy kiállni magunkért.

Egyfelől divatos kiállni magunkért,

úgy értem, mindenkinek
az a véleménye, hogy kiáll magáért.

Senki nem vallja be: "Nem gondolkozom.

Hagyom, hogy más tegye helyettem.”

Soha. Nem lehet ezt hallani.

De a valóságban,

úgy gondolom, sokkal nehezebb
kiállni magunkért,

akkor szembesülünk,

és biológiailag mélyen belénk van kódolva

a hatalomnak való engedelmesség,

legyen az a társadalom egésze
vagy az életünkben szereplő hatalom,

mint főnök vagy szülő, vallás
vagy egyetemi tanár

vagy a média vagy akármi más.

Sokkal küzdelmesebb megérteni önmagunkat,

azt, hogy kik vagyunk,
mi a szerepünk a világon,

és megtalálni, hogy amiben hiszünk
az valóban igaz, jó és szép,

mint azt legtöbben gondolják.

Mikor Szókratész-kérdéseket
tettem fel az osztályomban,

egyszerűen Szókratész-szemináriumnak
neveztem

a hagyomány szerint,

majd Szókratész-módszernek neveztem,

mert arra hasonlított,

ahogy ismétléssel tanulunk,
úgy leszünk jobb borászok,

vagy gyakorlással tanulunk meg hegedülni,

a gyakorlás Arisztotelész
szerint ismétlést jelent,

újra és újra megtenni,
míg tökéletesek nem leszünk benne.

Vannak hagyományok és vágyak,

hogy mit kell tennünk,
hogy tökéletesítsük a gyakorlást.

Mi magunk gondolkozunk, vagy hagyunk
másokat gondolkozni helyettünk,

vagy gondolkozunk magunkért,

ez élethosszig tartó gyakorlat,

hogy felelősséget vállaljak
a fejlődésemért,

gondolataimért, elveimért,

és ezeknek a gondolatoknak
a terjesztéséért a nagyvilágban.

Már rég gyakorlom,

mégis folyton hajlamos vagyok
olyan lenni, mint mindenki más.

Állandóan hajlamos vagyok
alárendelni magam.

Ezért érzem mindegyre magam
a koreai másodpilóta helyében

vagy a harvardi utolsó alany helyében.

Tudják, teljesen tudatában vagyok ennek.

Mit jelent a világ ellen lenni?

Érezni azt a hatalmas nyomást,

hogy hasonlítsak másokra.

Kis példával bemutatom:

Bután hangozhat,

de így lehet gyakorlatilag
tesztelni a módszert:

mindenféle buta módon.

Volt egy időszak az életemben,
amikor tai csit gyakoroltam.

Ha jó lennék, most is gyakorolnám,
de nem vagyok tökéletes.

Egyszer hosszabb átszállási időm volt

Dallasban a repülőtéren,

és az volt az érzésem,
hogy minden összezavarodott,

és arra gondoltam: "Valóban
lenyugodhatok tai csi gyakorlattal."

Ismerik Dallast, tele van cowboyokkal,
cowboykalappal és cowboycsizmával.

Rendben, így teszek.

Tai csit kezdtem gyakorolni.

Kezdetben úgy tűnt:

"Mindenki engem bámul,
mit teszek? Különc vagyok?”

De mikor belejöttem, kezdtem lenyugodni.

Arra gondoltam:
"Azt kell tegyem, ami jó nekem,

ha megnyugtat, és hatékonyabbá tesz,

mire odaérek a megbeszélésre az út végén.

Ezt kell gyakoroljam,

miért ne hagyná a dallasi cowboy,
hogy tai csit gyakoroljak, igaz?”

Ez volt egyik érdekes tapasztalatom,

és egyszer az életben,

próbálják azt tenni, amihez kedvük van,

bármi történik is éppen a nagyvilágban.

Ahogy tudatosodik bennünk,

hogy külső hatalomnak engedelmeskedünk,

ahhoz képest, amikor ellenállunk neki,

egyre érzékenyebben ismerjük fel,

hogy mennyire nyom el minket a társadalom,

és nem vagyunk valódi önmagunk.

Rajtunk múlik, hogy szeretnénk-e
önmagunk lenni vagy sem.

Lehet, nem akarunk önmagunk lenni,
szeretünk a társadalom lenni.

Ismétlem, nem azt jelenti,
hogy teljesen nevetségesek legyünk.

Kedvenc szövegem, amivel indítom
a Szókratész-módszert osztályomban:

Kant Válasz a kérdésre:
mi a felvilágosodás? c. műve.

Alapjában arra biztat,

hogy merjünk saját
értelmünkre támaszkodni,

aki nem gondolkodik önállóan,
az lusta vagy gyáva.

Szeretném ezt bemutatni
tanulócsoportoknak,

mert senki nem akar
lusta vagy gyáva lenni.

Ez szembesülést jelent a dolgokkal.

Néha azt mondják erre:

"Miért kell ezzel foglalkozzunk?

Más is megteheti helyettünk.

Miért nem magyarázza
inkább el, mit jelent?”

"Rendben – válaszolom, – boldogan
elmagyarázom Kant mondanivalóját,

de akkor legyen jogom azt is
megmondani, hogyan öltözzenek,

miben higgyenek,
milyen politikai nézetük legyen.

Ha nem vállalnak felelősséget,
hogy önállóan gondolkodjanak,

akkor át kellene vállaljam az összes
gondolkozást önök helyett.”

Természetesen: "Nem, nem nem.

Akarom tudni, mit veszek fel stb.
és saját politikai nézetem van.”

Beszélgetni kezdünk,

miközben valóban mérlegelik, kik ők maguk,

mit gondolnak magukról, és mit nem.

De egyáltalán nem magyarázom el
Kant jelentését.

Tipikusan úgy irányítom
a Szókratész-beszélgetéseket,

hogy diákjaimnak nem adok
támpontot az elképzeléseimről.

Néha a diákok megkérdezik:
"Milyen választ vár?”

„Semmilyent – mondom, – azt akarom,
hogy saját értelmükre támaszkodjanak,

mérlegeljék a tényeket,

azt mondják, amit a tényekből
leszűrnek, őszintén,

és utána beszéljünk arról,
hogy viszonyulnak a valósághoz,

és itt beszélünk a szövegben
található tényekről,

és más diákok viszonyáról
a szövegben található tényekhez.

Utána összehasonlítjuk őket.

Az őszinte együttműködés,
becsületes beszélgetés eredményeként

hiszem, hogy hitelesebb és pontosabb

valóság, jó és szép fogalom bontakozik ki

a szöveg pontosabb megértéséből.

Ez kissé színpadiasnak hangzik,

de kiderült,

hogy mikor őszintén közelítünk
az eseményekhez,

és őszintén lépünk kapcsolatba egymással,

tapasztalatom szerint

akkor sokkal alaposabban
sikerül megismerjük a valóságot.

Számomra a szöveg megértése a valóság
mikrokozmoszának felfogását jelenti.

Másoknak is tanulniuk kell, folyton,

hogy merjék kimondani a véleményüket.

Néha így gondolkoznak:
“Ő okos, én buta vagyok.

Hallgassunk az okos szóra.”

Valóban, ha tanárként
nem magyarázom el a szöveget,

gyakran okosabbnak tűnő
társukhoz fordulnak.

Mit is mond erről az okosabb?
Valójában miről is van szó?

A beszélgetések során

sokszor rájövünk,

hogy az okosabbnak tűnő sem tudja.

Vannak még hiányosságok.

Azt a tapasztalatot próbálom megosztani

újra és újra a diákokkal,

hogy valójában,

bármennyire okos, tapasztalt
vagy megfontolt valaki,

nem láthatja a teljes valóságot.

A valóság végtelenül összetett,

és mivel ennyire összetett,

mindenkinek kötelessége megismerni,

hogyan fejezzük ki pontosan
kapcsolatunkat a valósághoz,

és ismertesse ezt a világgal.

Ha nem tudatjuk a világgal
a mi szemszögünkből a valóságot,

akkor ez annak felel meg, mintha hagynánk
becsapódni a repülőket a hegybe.

Ez ismét komoly kijelentés,

de én valóban hiszem,

hogy boldogabb, békésebb, virágzóbb,
egészségesebb lesz a világ,

ha megtanuljuk őszintén és tiszteletteljes
módon kifejezni saját valóságunkat

másokkal szemben.

Ezt figyelembe véve,

szeretnék mesélni felszabadulási
lehetőségekről, melyeket követtem.

Mikor először megyek be egy osztályba,

és kérdéseket teszek fel,
anélkül hogy megadnám a választ,

a diákok idegesek és mérgesek lesznek:

"Ne már, kötelessége elmondani, mi ez.

Mi meg kell tanuljuk, és felmondjuk önnek.

Mi ez az őrült játék,
hogy nem mond semmit?

Nem tanít minket, felelőtlen,
csak pazarolja az időnket."

Albert Loanról itt az UFM-ben
ismert pár kiemelkedő anekdota,

mikor a kezdetekkor annyira
haragudtak rá a diákok,

mert nem adott válaszokat,

hogy majdnem tüntettek
ellene, és hasonló dolgok.

Ez igaz volt diákokra
és még a tanárokra is az UFM-en.

Albert hitt magában,
bevetette lehetőségeit,

lassan-lassan rávezette

a legmakacsabb diákjait is,
a legcsökönyösebb tanárokat is,

hogy valójában értékes és fontos
olyan helyzetet teremteni,

amikor a vezető a diákokra
hárítja a felelősséget,

találjanak önállóan megoldást.

Annak ellenére, hogy első látásra ez
felelősségátruházásnak tűnik Alberttől,

tőlem vagy bárkitől,
aki tanítja a módszert,

fokozatosan felismerték,
hogy mekkora ajándék

önálló döntési helyzetbe kerülni.

Ezt világátalakító ötlettel
szeretném összekapcsolni.

Az UFM ilyen ötletre alakult,

hiszek benne,

valami olyan, mint számomra a tai csi
gyakorlat volt a dallasi reptéren:

egyszerű, de megvalósítható,

Muso is hitte, hogy az UFM alapgondolata

képes bőséget hozni
és megszünteti a szegénységet.

Szerintem Muso zseniális volt,

és volt értelme létrehozni
az egész intézményt.

Még mondok példákat:

Ismerik Steve Jobst,

elképesztő, az Apple
a legértékesebb cég a világon,

pár hete lekörözte az Exxont,

valóban csodálatos.

Steve Jobs hippi gyerek
volt a 70-es években,

szakszerűen kitették
a cégből a 80-as években,

teljesen elveszettnek látszott.

A 90-es évek végén úgy látszott,
hogy az Apple csődbe megy.

Most több szempontból
a legsikeresebb cég a világon.

Steve Jobsnak volt egy ütős ötlete,
amelyhez ragaszkodott.

Hitt az ötletében, és volt
bátorsága megvalósítani,

és teljesen megváltoztatta vele a világot.

Visszatérve Giancarlóhoz,

ő hozott minket ide, Bertet és engem is,

és támogatta a Szókratész-programot,

olyan kultúrában, amelyik ellene volt.

Ez a kultúra inkább elégedett volt
a hierarchiával és a hatalomelvűséggel,

mint az ötletek megbeszélésével

és szabad kimondásával.

Giancarlo merészen előrelátó volt,
mikor bevezette.

Ha az UFM így folytatja,

esélye van a világon először

átváltani a hatalmi kultúráról,

lehet, a világon legerősebb
hatalmi felállásból,

áttérni lendületesre,

a Szilícium-völgy értelmi megfelelőjére,

ahol kreatívak, újítók és vállalkozók

felvállalják saját ötleteiket,
és megvalósítják őket.

Végül szeretnék visszatérni
a belső érzéshez:

milyen érzés,

mikor mindenki állítja, hogy a vonalak
egyformák, de tudjuk, hogy nem?

Milyen érzés másodpilótának lenni, tudva,
hogy repülője hamarosan lezuhan?

Milyen érzés itt ülni, tudni,
hogy valami nincs rendben,

de nem szólni a világnak róla?

Állítom, hogy mi vagyunk
a legforradalmibb technológia.

Minden alkalommal, amikor őszintén,
tisztességesen kifejtjük véleményünk

a valóságról, jóról és szépről, akármiről,

legyen bármilyen egyszerű, nem számít,
mennyire alapvető témában,

de őszintén beszámolunk a világnak

az elképzelésünkről,

nem a hatalmi és társadalmi
elvárások szerint,

hanem a belső felvilágosult
énünknek megfelelően,

akkor az a valóságot tükrözi,

s mi vagyunk a világot megváltoztató
legforradalmibb technika.

Annyira nagyszerűek vagyunk, mint az iPad,

vagy még annál is jobbak.

Köszönöm.

(Taps)