Mit tanulhatunk a gyerekektől a segítségkérésről?

Segítségre van szükségünk? Kérjünk segítséget! Az egykori óvónő, YeYoon Kim gyerekektől tanulta meg, hogy segítséget kérni nemcsak bátor dolog, de rengeteg erőt is adhat. Élete egyik legnehezebb pillanata döbbentette rá, hogy milyen boldoggá tehet, ha a nehéz időkben bizalommal fordulunk a szeretteinkhez, és mindenkit arra biztat, hogy gyakrabban merjünk segítséget kérni.

Mit tanulhatunk a gyerekektől,
hogy jobb emberek legyünk?

Kitartóan hűségesek a barátaikhoz,

Megvédenek, ha kell, bocsánatot kérnek,

és könnyen megbocsátanak.

De egykori óvónőként –

a szívem mélyén mindig óvónő maradok –

hadd osszam meg önökkel,

mit tanultam tőlük a segítségkérésről.

Szeretem, hogy mi, emberek

más-más helyzetben és környezetben
eltérően viselkedünk.

Ezek az aranyos,
bájos arcú ötéves gyerekek,

akiket olyan jó reggelente megölelni,

és akik szinte versengenek a dicséretért,

annyira érdekesek.

Az első csoportom
egy előkészítő osztály volt.

Tíz tanítványom volt,

mind izgalmas, különleges személyiség.

De az egyik kisfiút sosem felejtem el.

Nevezzük most Samnek.

Sam nem úgy viselkedett,
mint egy átlagos ötéves.

Roppant önálló volt.

Nemcsak a saját cipőfűzőjét
tudta megkötni,

hanem a többi gyerekét is.

Sosem vitte haza piszkosan a termoszát,

mert ebéd után mindig kimosta.

Ha valamiért át kellett öltöznie,

mindig egyedül oldotta meg.

Nem nagyon kért segítséget,

de minden csoporttársa
hozzá fordult segítségért.

Segített nekik például

megenni a kimcsit, ha túl csípős volt.

Ritkán mutatta ki az érzelmeit,

általában közömbösnek tűnt.

Amikor reggelente megöleltük,

a szemét forgatta,

és elégedetlen arcot vágott,

de mégis mindig elvárta a reggeli ölelést.

Olyan okos és megbízható volt,

hogy néha én is elfelejtettem,
hogy csak ötéves.

Kezdő óvónőként

sokat figyeltem,

hogy bánnak a gyerekekkel
a tapasztaltabb kollégáim.

Különös dolgot vettem észre.

Amikor a gyerekek elesnek,

nem azonnal sírják el magukat.

Zavarodottan felállnak,

mintha azon gondolkodnának:

„Mi történt velem?

Elég nagy a baj, hogy sírjak?

Fáj? Mi történik?”

A gyerekek nem sírnak,
amíg felnőtt szemébe nem néznek:

akiben megbíznak,
akiről tudják, hogy segíthet nekik.

Amikor a tekintetük találkozik,
csak akkor fakadnak könnyekre.

Amikor ezt észrevettem,
alig vártam, hogy velem is megtörténjen,

mert nekem ez azt jelentené,
hogy elnyertem egy gyerek bizalmát,

és biztos benne, hogy tudok neki segíteni.

Hős vagyok a szemében.

Hetekig figyeltem,

ahogy a gyerekek
sírva szaladnak a kollégáimhoz,

és irigyeltem őket.

Ó, milyen irigy voltam!

Persze nem akartam,
hogy a gyerekek elessenek,

de vágytam a megerősítésre,

hogy igen, elnyertem egy gyerek bizalmát,
éntőlem vár segítséget.

Egyszer csak megtörtént.

Gyönyörű nap volt.

Szünet közben történt
a fedett játszótéren.

A gyerekek játszottak,

én éppen ragasztottam valamit –

az óvónők mindig ragasztanak valamit –

a szomszéd szobában.

És akkor hallottam a kiabálást:
"Óvónéni, Sam elesett!"

Kimentem, hogy megnézzem,

mi történt Sammel,

és ott volt, zavartan állt,

mintha éppen számolni próbálna.

Rám pillantott.

egymás szemébe néztünk,

és akkor megtörtént.

Az alsó ajka remegni kezdett,

a kis szemei könnyezni kezdtek.

Sírva fakadt, és felém szaladt.

Fantasztikus volt!

Sosem felejtem el azt a pillanatot.

Engedte, hogy megöleljem és megnyugtassam,

és kiderült, hogy igen,
a saját lábában botlott meg,

a padlón kívül nem volt
kit felelősségre vonni.

Ellenőriztem, nem sérült-e meg,

de egyetlen karcolás se volt rajta.

Abban a pillanatban, érdekes módon,

nem éreztem, hogy én segítek Samnek,

inkább ő ajándékozott meg.

Lehetőséget kaptam, hogy segítsek neki.

Ez nagyon furcsa dolog,
nehezen tudom szavakba önteni.

Kiszolgáltatott volt,

és hozzám fordult segítségért,
mintha tényleg tehetnék valamit,

így azt gondolhatják,
ez hatalmat ad a kezembe,

de abban a percben

az ellenkezőjét éreztem.

Valójában nála volt a kontroll.

A segítségnyújtás kiváltság:

ajándék, hogy tehetünk valamit másokért,

főleg akkor,
ha kiszolgáltatott helyzetben vannak.

Mindazzal, amit az óvodában,

az óvónői munka során tanultam,

továbbléptem az életben.

Kilenc évvel később

egy projektmenedzsment
egyesülethez kerültem,

időm zömében önkéntesekkel foglalkoztam.

Önkéntesekkel dolgozni csodálatos,

de van néhány dolog,
amit jó lett volna előre tudnom,

pl. hogyan kell határokat szabni.

Nagyon könnyű belesétálni

a „mert önkéntesek” csapdába.

Éjjeli telefonhívások?

Igen, hiszen önkéntesek,
napközben dolgoznak.

Üzleti utak majdnem mindig hétvégén?

Igen, mert önkéntesek,
hétköznap dolgoznak.

Nem akarok dicsekedni,

de egész jó voltam a munkámban.

Kiváló kapcsolatokat építettem.

Ha valaki segítséget kért tőlem,

azonnal tudtam, hogy megbízik bennem,

Szerettem a munkám.

Amikor az év végi megbeszéléseken
szóba került,

hogy milyenek szeretnénk lenni jövőre,

mindig a hasznos, és segítőkész
volt a válaszom.

A probléma az volt,
hogy nem csak segítettem.

Egyre több feladatot vállaltam,

folyamatosan dolgoztam,

mindig jó munkát akartam végezni.

Hamarosan a munkahelyi teljesítményem
alapján ítéltem meg magam,

ez pedig a katasztrófa felé vezető út.

De ne aggódjanak,
voltak jó megküzdési stratégiáim:

a tagadás,

még több munka,

és az alkohol.

Sok alkohol.

Úgy szerettem volna

hasznos, önálló és kiváló Sam lenni,

hogy elfelejtettem,
hogyan kell segítséget kérni.

Csak kérnem kellett volna,

és ha igazán hittem abban,
hogy ajándék a segítségkérés,

gyakrabban kellett volna megtennem.

Nem mindig azt tesszük, amit papolunk,

és két évvel ezelőtt

az élet durván emlékeztetett erre.

A kiégtem elég enyhe kifejezés volna.

De az alkohol miatt mindenki azt hitte,

hogy remekül érzem magam.

De egy nap,

ahogy Sam a játszótéren,

én is elbotlottam a saját lábamban.

Elájultam,

törött üvegcseréppel elvágtam a lábam,

a szemem feldagadt a sírástól,

a hangom rekedt volt,
biztos jajgattam a fájdalomtól.

Nem tudom, pontosan mi történt,

de emlékszem, hogy zavart,
szomorú és riadt voltam.

Még csak tíz perce ismernek,

de valószínűleg már tudják,
hogy az tényleg nem én voltam,

tehát, amikor magamhoz tértem,
és láttam, mi történt,

megdöbbentem.

Nem tudom másképp mondani:
segítségre volt szükségem,

Terapeutára is szükségem lett volna,

de barátra is, aki átsegít a helyzeten.

Életem egyik legsötétebb pillanata volt,

és még akkor is

a probléma megoldásán pörgött az agyam.

Mit kezdjek ezzel?

Ha nem teszek valamit,
még nagyobb csőd leszek.

Ha nem tudom megoldani,
kudarcot vallottam.

Ilyen gondolataim voltak,

de meg sem fordult a fejemben,
hogy segítséget kérhetnék.

Sokan voltak körülöttem,
akik szerettek, és segítettek volna,

de nem vettem észre őket.

Egészen addig, amig egy jóbarátom
szó szerint rá nem kényszerített,

hogy segítséget kérjek.

"Meg tudod tenni?"

"Nem."

"Tudok segíteni?"

"Igen."

"Engeded, hogy segítsek?"

"Igen."

"Szólhatok másoknak is,
akik szeretnek és törődnek veled?"

"Igen."

Felnőttként újra az óvónőm szemébe néztem.

És akkor,

amint kimondtam, hogy igen, segíthetsz,

máris reménykedni kezdtem,

és erősebbnek éreztem magam.

Gondoltak már arra,

milyen furcsa,

hogy gyerekként
olyan könnyen kérünk segítséget,

felnőttként mégis azt várják tőlünk,
hogy egyedül csináljunk mindent,

és úgy hozzászokunk,

hogy elfelejtjük,
milyen jó segítséget kérni?

Sokat tanultam ebből az esetből.

Mindig szívesen segítek,
szeretek másokért tenni.

Miért ne akarnának ők is segíteni nekem?

Ennél is fontosabb:

miért ne akarnám,

hogy mások is érezzék
a segítségnyújtás örömét?

Mind olyanok akarunk lenni, mint Sam:

erősek, függetlenek és önállók,

de nem mindig kell ilyennek lennünk.

Kérjünk gyakrabban segítséget,

mert Samnek segíteni kiváltság és ajándék.

Köszönöm!