Segíthet a hínár a globális felmelegedés megzabolázásában?

Itt az idő a bolygószintű fellépésre a klímaváltozás elleni harcban – Tim Flannery környezetvédő úgy gondolja, a hínár segíthet. Karakán beszédében beszámol a hínár rendkívüli szén-dioxid-megkötő képességéről, és elmagyarázza, hogyan segíthetnének a hatalmas méretekben telepített, óceánt borító hínártelepek megkötni az általunk a légkörbe bocsátott szén-dioxidot. Tudjon meg többet erről a lehetséges bolygómentő megoldásról – és a megvalósításához szükséges munkáról.

Ó, sok van belőle!

Ez hínár.

Meglehetősen szerény jószág,

de néhány igen figyelemreméltó
tulajdonsággal rendelkezik.

Először is igen gyorsan nő.

Úgyhogy a szén, amelyet tartalmaz,

csupán néhány héttel ezelőtt

még szén-dioxidként lebegett a légkörben,

a klímaváltozás káros
következményeinek előidézőjeként.

Pillanatnyilag biztonságosan
tárolódik a hínárban,

de amikor a hínár elrothad –

és a szagából ítélve
ez az idő már nincs messze –

amikor elrothad, a szén-dioxid
visszakerül a légkörbe.

Hát nem volna fantasztikus,
ha módot találnánk rá,

hogy hosszú ideig elzárva tartsuk
ezt a szén-dioxidot,

jelentősen hozzájárulva a klímaváltozás
problémájának megoldásához?

A kivonásról beszélek most.

Ez most a klímakihívás másik felévé vált.

Mégpedig azért,
mert olyan sokáig késlekedtünk

a klímaváltozás megfékezését illetően,

hogy már két nagyon nehéz
és bonyolult dolgot kell tennünk azonnal.

Csökkentenünk kell a kibocsátásunkat,
tisztább energiaellátást kell elérnünk,

ugyanakkor jelentős mennyiségben kell

szén-dioxidot kivonnunk a légkörből.

Ha nem tesszük, a kibocsátott szén-dioxid
nagyjából 25%-a ott marad,

emberi léptékkel örökre.

Vagyis cselekednünk kell.

Ez valóban a klímakrízis
kezelésének új szakasza,

amely szemléletváltozást igényel.

A karbonkibocsátás
ellensúlyozásának gondolata

már nem elegendő a modern korban.

Amikor ellensúlyozunk
valamit, ezt mondjuk:

"Megengedünk magunknak valamennyi
üvegházhatású gáz kibocsátását a légkörbe,

de aztán ellensúlyozzuk ezt
a kivonásával."

Annak az elgondolásnak
nincs többé értelme,

hogy egyszerre kell
csökkenteni a kibocsátást,

és kivonni a szén-dioxidot.

A kivonás fogalma alatt

hatalmas mennyiségű
üvegházhatású gáz, főképp szén-dioxid

körforgásból való kivonását értjük.

Ahhoz, hogy ezt megtehessük,
szükségünk van a szénár bevezetésére.

Jelentős díjra van szükségünk,
amit azért szolgálatért fizetünk majd,

melynek hasznából
mindannyian részesülni fogjuk.

Ez idáig szinte semmilyen
előrehaladást sem értünk el

a klímakihívás második felében.

Nincs az emberek
gondolkodásának előterében.

És, tudják, meg kell, hogy említsem,
időnként hallom, ahogy az emberek mondják:

"Elvesztettem a reményt, hogy bármit is
tehetnénk a klímaváltozás ügyében."

Nézzék, nekem is voltak
álmatlan éjszakáim, elmondhatom.

De ma itt vagyok e szerény növénynek,
a hínárnak a nagyköveteként.

Azt hiszem, magában hordja a lehetőséget,

hogy a klímaváltozás kihívásának
megoldásában és jövőnkben

nagy szerepet játsszon.

A tudósok azt mondják nekünk,
hogy nagyjából a következő 80 évben,

e század végéig

évente három százalékkal
kell csökkentenünk

az üvegházhatású gázkibocsátásunkat,

és minden évben három gigatonna CO₂-ot
kell kivonnunk a légkörből.

Ezek a számok olyan nagyok,
hogy összezavarnak bennünket.

De a tudósok szerint ezt kell tennünk.

Igazán utálom ezt a grafikont mutogatni,

de sajnálom, meg kell tennem.

Ez igen ékesszólóan mutatja be

személyes kudarcomat

a klímaváltozás elleni
erőfeszítések terén,

és valójában egyetemes bukásunkat is
a klímaváltozás kezelésében.

Láthatják az üvegházhatású gázok

és a felmelegedés pályaívét.

Láthatnak minden nagy tudományos
bejelentést, amit tettünk,

elmondva, mekkora veszéllyel nézünk szembe
a globális felmelegedés kapcsán.

Láthatják a politikai találkozókat.

Egyik sem változtatta meg a pályaívet.

Emiatt van szükségünk szemléletváltásra,

új megközelítésre.

Mégis, mit tehetünk az üvegházhatású gázok
nagymértékű csökkentéséért?

Tényleg csak két módja van,

és én nagyon komolyan foglalkoztam
a kivonás problémájával.

És hogy előre beharangozzam...

azt mondanám, ez fog végül
kihúzni minket a csávából.

Bizony, ez az egyik legjobb választás,

de van sok más lehetőség is.

Kémiai és biológiai lehetőségek.

Tehát kétfajta megközelítés van,
hogy elvégezzük a feladatot.

A biológiai utak fantasztikusak,

mert forrásuk, a napenergia

valóban ingyenes.

A napenergiát használjuk
a növényi fotoszintézishez,

a szén-dioxid lebontásához,
és a szén megkötéséhez.

Vannak kémiai utak is.

Baljóslatúan hangzanak, de valójában
egyáltalán nem rosszak.

A nehézség, ami felmerül
velük kapcsolatban, hogy fizetnünk kell

az elvégzéséhez vagy a lehetővé tételéhez

szükséges energiáért.

A közvetlenül a levegőből való kivonás
remek példája a kémiai útnak,

és az emberek már ma is használják
a CO₂ légkörből való kivonására

és bioüzemanyag
valamint műanyag előállítására.

Jelentős haladást értünk el,

de sok évtized szükséges még ahhoz,

hogy ezek a kémiai megoldások
évente egy gigatonna CO₂-ot vonjanak ki.

Úgy gondolom, a biológiai utak

több reménnyel kecsegtetnek
bennünket rövid távon.

Vélhetőleg hallottak már
az erdősítésről, fák ültetéséről

a klímaválság megoldásaként.

Tudják, jogos a kérdés:

Megtaláljuk a kiutat
ebből a problémából fák ültetésével?

Számos ok miatt kételkedem ebben.

Az egyik a feladat nagysága.

Minden fa magként kezdi, apróságként,

és sok évtized, mire elérik

teljes szénmegkötő képességüket.

Másodszor,

A földfelszínt szemügyre véve láthatják,
milyen súlyos mértékben zsákmányoljuk ki.

Ebből szerezzük az élelmünket,
erdei termékeinket,

sérül a biológiai sokféleség,
a vízkészlet és minden egyéb.

Ha azt várjuk, hogy találunk elég helyet
a probléma megoldásához,

azt gondolom, meglehetősen
nagy nehézségekbe fogunk ütközni.

De ha a nyílt tengert nézzük,

látunk egy megoldást,
ahol már van egy létező iparág,

és ahol tisztább út mutatkozik.

Az óceánok bolygónk felszínének
nagyjából 70%-át teszik ki.

Igen nagy szerepet játszanak
éghajlati változásainkban,

és ha több hínárt termelnénk bennük,

éghajlat-változtató termény
fejlesztésére használhatnánk őket.

Nagyon sokféle hínár van,

a hínárok genetikai
sokszínűsége hihetetlen,

és nagyon ősiek;

néhány közülük elsőként kifejlődött
többsejtű organizmus.

Az emberek már használnak
különféle hínárokat

bizonyos célokra,

mint amilyen az igen magas minőségű
gyógyszerészeti termékek fejlesztése.

De használhatjuk őket fürdéshez is,

állítólag jót tesz a bőrünknek;

ezt nem igazolhatom, de kipróbálhatják.

A hínártermesztésben az a nagyszerű,
hogy elterjeszthető.

Ha a világ óceánjainak kilenc százalékát

hínártelepekkel borítanánk be,

ugyanannyi üvegházhatású gázt
tudnánk kivonni minden évben,

mint amennyit kibocsátunk.

50 gigatonnánál is többet.

Amikor először olvastam erről,
azt gondoltam, ez fantasztikus,

de gondoltam, jobb, ha kiszámolom,
mekkora ez a terület.

Kiderült, hogy Ausztrália
négy és félszerese,

ez az a hely, ahol élek.

És milyen közel vagyunk
ehhez pillanatnyilag?

Hány óceáni hínártelepünk van?

Semennyi.

De vannak azért mintatelepeink,
és ez némi reményre ad okot.

Ez a kis rajz itt egy hínártelepről,
amit jelenleg hoznak létre,

valami érdekeset árul el a hínárról:

Láthatják, hogy a hínár az állványon

25 méter mélyen is nő az óceánban.

Ez nagyon különbözik attól,
amit a szárazföldön megfigyelhetünk.

Ennek az az oka, hogy a hínárok
nem hasonlatosak a fákhoz,

nincsenek a mi szempontunkból
lényegtelen részeik,

mint törzs és kéreg, gyökerek és ágak.

A növény egésze
meglehetősen fotoszintetikus,

úgyhogy elképesztően gyorsan növekszik.

A hínár napi egy métert is nőhet.

De hogyan különíthetjük el a szenet?

Ez is nagyon különbözik
a szárazföldi módszertől.

Csupán arra van szükségünk,
hogy levágjuk a hínárt –

és az lesüllyedjen az óceán mélyére.

Amint egy kilométer mélyre kerül,

a hínárban lévő szén eredményesen kikerül
a légköri rendszerből –

évszázadokra, vagy akár ezer évre is.

Viszont ha erdőt telepítünk,

aggódhatunk például az erdőtüzek
és a kártevők miatt,

melyek szabadon bocsátják
a szenet a légkörbe.

A kulcs ezekhez a farmokhoz azonban,

hogy kis csövek hatoljanak a mélységbe.

Tudják, a nyílt óceán tulajdonképpen
hatalmas sivatag biológiai értelemben.

Nincs benne régen felhasznált tápanyag.

De 500 méterrel lejjebb

hideg, tápanyagban igen gazdag víz van.

Már kevés tiszta, megújuló energiával is

felhozhatjuk azt a vizet,

és használhatjuk a benne lévő ásványokat
a hínárok táplálására.

Szóval azt gondolom,
tényleg sok előnye van.

Átalakítja a biológiai sivatagot,

a nyílt óceánt,

egy hasznot hajtó
és talán bolygómentő területté.

Mi lehet ebben rossz?

Nos, ilyen léptékben minden,
amiről beszélünk,

bolygószintű beavatkozást igényel.

Nagyon óvatosnak kell lennünk.

Azt gondolom, hogy a lebomló hínárhalmok

jelentik a legkevesebb veszélyt.

Előre nem látható dolgok történnek majd,

ezek egyike, ami valóban aggaszt engem,
amikor erről beszélünk,

az a biológiai sokféleség
alakulása az óceán legmélyén.

Ha gigatonnasszámra helyezünk el
hínárt az óceán mélyén,

hatással leszünk az ottani élővilágra.

Jó hír, hogy tudjuk,

már most is sok hínár kerül oda,

viharokat követően
vagy tengeri árkokon át.

Tehát nem új folyamatról beszélünk itt,

csak egy természetes folyamat fokozásáról.

És miközben csináljuk, tanulunk belőle.

Úgy értem, ezeknek a hínárfarmoknak
talán mobilnak kéne lenniük,

eloszlatva a hínárt
az óceán hatalmas területein,

ahelyett, hogy egy helyen
halmoznák fel azt.

Lehetséges, hogy el kell
szenesítenünk a hínárt,

egyfajta semleges, ásványokkal teli
bioszenet hozva létre,

mielőtt a mélységbe küldjük.

Nem tudjuk meg,
csak ha elkezdjük a folyamatot,

és tanulunk a cselekvés közben.

Megmutatom önöknek
a korunkbeli hínártelepeket.

Nagy üzlet –

éves szinten 6 milliárd dolláros iparág.

Ezek dél-koreai hínárfarmok –

láthatjuk az űrből is, hatalmasak.

Ezek egyre inkább nem csupán hínártelepek,

az emberek ezeken a helyeken
ún. permakultúrát folytatnak.

Az óceán-permakultúrában

halakat, kagylókat tenyésztenek
a hínár termesztése mellett.

Ez azért működik olyan jól,

mivel a hínár a tengervizet
kevésbé savassá teszi,

s ezzel ideális környezetet teremt
a tengeri fehérje előállításához.

Ha a világ óceánjainak kilenc százalékát

óceán-permakultúrával borítanánk,

elegendő fehérjét termelhetnénk
hal- és kagylófélék formájában ahhoz,

hogy tízmilliárd embert lássunk el

200 kg, jó minőségű fehérjével évente.

Vagyis ez egy széles körű megoldás,

egyszerre kezelhetjük a klímaváltozás,
a világszintű éhezés

és az óceánok savasodásának problémáját.

Mindennek gazdasági megvalósítása
nagy kihívást jelent,

sok-sok milliárd dollárt kell befektetnünk

ezekbe a megoldásokba,

és évtizedekbe telik,
amíg elérjük a gigatonnás léptéket.

Az ok, amiért meg vagyok győződve arról,
hogy mindez megtörténik,

az, hogy ha nem vonjuk ki
a gázt a légkörből,

egyre több hátrányos
következménnyel szembesülünk.

Városaink víz alá kerülnek,

nem lesz mit ennünk,

mindenfelé polgári zavargások törnek ki.

Szóval bárki, akinek van megoldása
erre a problémára,

értékes vagyon birtokában van.

És mint említettem,

az óceán-permakultúra erősen ott tart,
hogy gazdaságilag fenntarthatóvá váljon.

Tudják, a következő 30 évben

széndioxid-kibocsátó gazdaságból

széndioxid-felhasználó
gazdasággá kell válnunk.

Ez nem tűnik hosszú időnek.

De az üvegházhatású gázok felét

az elmúlt 30 évben juttattuk a légkörbe.

Az érvem,

hogy ha be tudtuk juttatni a gázt
az elmúlt 30 évben,

akkor ki is tudjuk vonni azt
a következő 30 évben.

És ha kételkednének abban,
mit lehet tenni 30 év alatt,

csak pörgessék vissza elméjüket
egy évszázaddal, 1919-be,

és hasonlítsák össze 1950-nel.

1919-ben itt Edinburghban

vászon és fa duplaszárnyú
repülőgépeket láthattak volna,

30 évvel később pedig
sugárhajtású repülőgépeket.

1919-ben az utcákon
lovakkal közlekedtek,

1950-ben motorokkal.

1919-ben puskaporunk volt,

1950-ben nukleáris energiánk.

Sokra vagyunk képesek rövid idő alatt is.

De mindez attól függ, hiszünk-e abban,
hogy találunk megoldást.

Szeretnék összehozni mindenféle embert,

aki tudással rendelkezik ezen a területen.

Mérnököket, akik tudják, hogyan építsenek
nyílttengeri létesítményeket,

hínártermelőket, befektetőket,

kormányhivatalnokokat,

hozzáértő embereket.

És feltérképezni,

hogyan juthatunk el a már létező
évi hatmilliárd dolláros

part menti hínáripartól

ehhez az új formájú iparhoz,
amelyben olyan sok lehetőség rejlik,

de ami hatalmas befektetést igényel.

Nem szoktam fogadni, tudják,

de ha fogadnék,

én mondom önöknek, a pénzemet erre tenném,

a hínárra fogadnék.

Ez az aduász.

Köszönöm.

(Taps)