Két kérdés, hogy kiderítsék, mi a szenvedélyük – és hogyan építsenek erre karriert

Mi a szenvedélyük? Noeline Kirabo, szociális vállalkozó a munkájáról számol be, amelynek keretében iskolából kimaradt fiataloknak segít Ugandában, hogy a szenvedélyüket hasznot hozó üzleti tevékenységgé alakítsák – és megosztja azt a két kérdést is, amelyet fel kell tenniük, ha önök is hasonlóképp tennének.

Ha a fizetésük elég, hogy fedezze
alapvető szükségleteiket, számláikat,

sőt marad némi pénzük is, hogy elköltsék,

mások azt feltételezik, hogy boldogok,

vagy ami még jobb, elégedettek.

Hihetetlennek tűnhet,
hogy egy nap azt mondják,

otthagyják ezt az állást,
hogy szenvedélyüknek éljenek.

Én is ezzel a dilemmával
néztem szembe hat éve.

Kényelmes állásom, kényelmes életem volt,

az emberek azt hitték, elégedett vagyok,

de nem voltam.

Egy részem többet akart.

Volt némi ellentmondás aközött,
amit napi szinten tettem,

és ami igazán érdekelt.

Így aztán úgy döntöttem,
kilépek és rájövök,

hogyan hozhatnám be ezt a szenvedélyt
a mindennapjaimba.

A helyzet az, rájönni, mi a szenvedélyünk,

nem is olyan egyszerű.

Még tehetős, tanult emberek is
nehezen tudják beazonosítani,

mi is a szenvedélyük.

Itt voltam harminc évesen,
és arról beszéltem,

hogy megtalálom a szenvedélyem,

és karriert építek rá.

Szó szerint megkaptam:

"Amíg nincs elég pénzed,
nem számít a szenvedély –

(Nevetés)

vagy legalábbis,
míg nem mehetsz nyugdíjba."

Mert úgy vélekednek, hogy magunkba nézni,

megtalálni a nekünk örömet adó,
a minket elégedetté tévő dolgokat

olyan luxus, amelyet csak a gazdagok
engedhetnek meg maguknak,

vagy olyan élvezet,
amely csak a nyugdíjasoknak jár.

Ez elgondolkodtatott:

a szenvedély tényleg csak a gazdagoké,

vagy olyan élmény,
amelyet csak a nyugdíjasok élhetnek át?

Sokan közülünk ott tartanak,

hogy az élet túlélési verseny.

Úgy kondicionáltak minket,
hogy túlélőkként lássuk magunkat,

akiknek minden tőlük telhetőt
meg kell tenniük a túlélésért.

Afrikában arra neveltek minket,
járjunk iskolába, magoljunk, menjünk át,

mert így reményünk lesz
munkát kapni utána.

Ha pedig kapunk, ragaszkodjunk hozzá,
nem számít, mennyire szívás az egész.

(Nevetés)

Míg nincs jobb lehetőségünk,
vagy nyugdíjba nem megyünk.

Mivel kimaradtam az iskolából,

tudtam, hogy semmire
sem vagyok jogosult.

Minden lehetőség kiváltság volt.

Így a kilépést fontolgatni

nagy kockázat volt.

Két lehetőségem volt,

amelyek a legnépszerűbbek Afrikában.

Jelentkezni valami szakiskolai oktatásra,
és végigcsinálni.

A másik, hogy beálljak akármilyen munkába,

nem számítanak a munkakörülmények,

és dolgozzak.

Valószínű emiatt esik
emberkereskedők áldozatául nálunk sok,

valami jobbra vágyó fiatal.

Az első lehetőséget választottam.

Megnéztem néhány szakiskolát,

remélve, hogy találok olyan tanfolyamot,
amely megfelel a személyiségemnek,

az álmaimnak és a törekvéseimnek.

Csalódottan tapasztaltam, hogy az olyan
fekete bárányoknak, mint én,

nincs helyük ezekben az intézményekben.

A világ számos táján
az oktatási rendszereket

bizonyos előre meghatározott
lehetőségek köré építik,

amelyeknek a fiatalok vagy megfelelnek,
vagy kirekesztődnek.

Az iskolaévek alatt arra neveltek,

hogy úgy gondolkodjak, mint mások,
és maradjak a kitaposott úton.

Amikor kiléptem, lehetőségek tárháza
nyílt meg előttem.

Tudtam, bármi lehetek, bármit tanulhatok,

így kihasználtam az ingyenes kurzusokat.

Így raktam össze az önéletrajzom,
így helyezkedtem el,

s dolgoztam nyolc évig.

Nyolc év után

azt mondtam, többről kell szóljon az élet,

mint a mindennapos rutinok.

Így 2014-ben Kyusa néven
alapítottam egy szervezetet,

ahol iskolából kimaradt fiatalokkal
azon dolgozunk,

hogy szenvedélyüket hasznot hozó,
bővíthető és fenntartható

üzleti tevékenységbe fektessük.

Na most, ha szenvedélyről beszélünk,

az egyik alapvető kérdés, amit az emberek
feltesznek: "Mi a szenvedély?

Hogyan találhatok egyáltalán rá?"

A legegyszerűbb megfogalmazás,

hogy a szenvedély
az élettapasztalatok gyűjteménye,

amely mély elégedettséget okoz.

Hogy rájöjjenek, mi a szenvedélyük,
magukba kell nézzenek.

Két elgondolkodtató kérdést
teszünk ezért fel.

Az első:

"Ha a világ minden pénze
és ideje az öné lenne,

mivel ütné el az idejét?"

Egyszerű kérdésnek tűnik,

de sok embernek nehézséget
okoz megválaszolni,

mert sosem gondolkodtak még el erről.

A második kérdés:

"Mi teszi önt boldoggá,

mi tölti el mély megelégedéssel?"

Nos, azt gondolhatnánk, mind tudjuk,
mi tesz bennünket boldoggá,

de érdekes, hogy sok embernek
fogalma sincs,

mi teszi őket boldoggá,

mert túlságosan leköti őket
a mindennapi rutin,

sosem álltak meg, hogy magukba nézzenek.

Így aztán ha meghatározzuk a dolgokat,
amik megelégedéssel töltenek el,

amelyek nagy örömet okoznak,

e gondolatok indítanak el minket
a szenvedélyünkhöz vezető úton.

Ha az járna a fejükben,

hogyan válaszolnák meg
e két kérdést, kérem,

hogy később gondolkodjanak el
erről a két kérdésről.

Ugyanakkor tisztában vagyok vele,

hogy a szenvedély önmagában
nem garantálja a sikert az életben.

Megjegyezném,

hogy nem minden szenvedélyre
lehet karriert építeni.

Ahhoz, hogy a szenvedélyünkre
karriert építsünk,

megfelelő képességek,
felkészülés és pozicionálás szükséges.

Így ha azt kérjük a fiataloktól,
nézzenek magukba,

azt is megkérdezzük,
milyen képességeik vannak,

mihez van tehetségük,
milyen tapasztalatokkal bírnak,

amelyek segíthetnek
betölteni egy piaci rést.

Ennél többet is teszünk:
figyeljük a piaci trendeket,

mert nem számít,
mennyire szeretik és élvezik:

ha senki nem kér belőle,
vagy nem akar fizetni érte,

nem lehet rá karriert építeni.

Akkor az csak egy hobbi.

A harmadik dolog, amit megnézünk:
hogyan pozicionálják magukat?

Kit céloznak meg?
Kik a potenciális vevőik?

Miért akarnának pont tőlük venni?

E három dolog kombinációja segít,
hogy a szenvedélyükből

üzleti tevékenységet hozzanak létre.

E fiatalemberek közül sokan
virágzó üzleti tevékenységgé

vagy társadalmi vállalkozássá
alakították ötleteiket

és a bennük égő vágyakat,

és nemcsak munkahelyeket teremtenek,

hanem társadalmi problémákat oldanak meg.

Két példát fogok megosztani önökkel.

Az egyik Esther.

Két éve találkoztam vele.

Két éve maradt ki az iskolából,

és ez nagyon megviselte.

Komoly depresszióba esett,

néhányszor öngyilkosságot is megkísérelt.

A barátai és a családja tehetetlen volt.

Egyszerűen imádkoztak érte.

Amikor Estherrel találkoztam,
és beszélgetni kezdtünk,

egy egyszerű kérdést tettem fel neki.

Azt mondtam: "Ha a világ minden ideje
és pénze a tiéd volna,

mit tennél?"

Gondolkodás nélkül, azonnal
fény gyúlt a szemében,

és mesélni kezdett,

hogyan akarja megváltoztatni
a fiatalok életét.

Vissza akarta adni a reményt
és méltóságot más kamaszoknak úgy,

hogy segít nekik tájékozódni
és döntést hozni az életről.

Biztos voltam benne, hogy a benne égő vágy

kiolthatatlan.

Így Estherrel elkezdtünk
keretet adni a vágyának.

Ma társadalmi vállalkozása
van a falujában, amely a droghasználatról,

a szellemi és reprodukciós egészségről
ad tájékoztatást,

és segíti az iskolából kimaradtakat,
hogy szakmát szerezzenek,

azzal pedig megélhetésre tegyenek szert.

Esther idén lett 20 éves,

és az elmúlt két évben évenkénti
összejövetelt szervezett kamaszoknak,

amelyen több mint 500-an vettek részt.

(Taps)

Fiatalok, akik együtt dolgozhatnak
különböző projekteken,

kapcsolatokat építhetnek,

szakemberekkel találkozhatnak, amire amúgy
nem lenne esélyük, és ez még fontosabb.

Mindezt egy olyan lány szervezte,
aki azt hitte, nincs helye a világban,

hogy végzettség nélkül
sosem fog elérni semmit.

Ám befelé tekintve,
felfedve a benne égő vágyat,

majd keretet adva neki

olyan modellt hoztunk létre,
amely nemcsak az ő életén változtatott,

hanem több száz fiatal ember életén
változtat minden évben.

A másik példám Musa.

Musa született művésztehetség.

Az a fajta, aki ránéz egy mintára,
és könnyedén lemásolja.

Keresi a lehetőséget,
hogy kiaknázza ezt a képességét.

Amikor találkoztam Musával,
kézműves dolgokat készített –

táskákat, öveket, pénztárcákat –,

ám inkább csak részmunkaidőben.

Néha, ha igazán le volt égve,
és gyorsan pénzre volt szüksége,

előállt valami új tervvel, és eladta.

Ám sosem gondolt arra,
hogy ebből éljen meg.

Elkezdtünk Musával foglalkozni,

átalakítani a gondolkodásmódját,
hogy hobbi helyett üzletben gondolkodjék,

és újragondolja, hogyan tudna
eladható termékeket készíteni,

sőt bővíteni az üzletét.

Musa a legcsodálatosabb táskákat készíti,
amiket volt szerencsém látni,

és az elmúlt évben
a vállalkozása gyarapodott.

Sok helyütt felfigyeltek rá.

Jelenleg a fejlett országokba
történő exportálást tervezgeti.

Musa azt hitte,

mint más, iskolából kimaradó,

hogy iskolai végzettség nélkül
semmit nem érhet el.

Úgy hitte, hogy adottsága semmiség,

egyszerűen, mert nem volt
végzettséget igazoló papírja.

Ám azzal, hogy magába nézett,
hogy rájöttünk, amije van, mekkora kincs,

és támogattuk,
hogy üzletet csináljon belőle,

nemcsak él, de jól is boldogul.

Az a helyzet, hogy magunkba
nézni ijesztő lehet,

főleg, ha valaki először csinál ilyesmit.

Az igazság az,
hogy addig nem élünk igazán,

míg meg nem ismerjük,
és nem kezdjük el követni az álmainkat.

A lehetőségek kiaknázásához
magunkba kell nézzünk, hogy rájöjjünk,

mely dolgok töltenek el megelégedéssel,

mely dolgok okoznak örömet,

majd építsük bele a mindennapjainkba.

Ha így teszünk, munka helyett
elkezdünk élni.

Az élettel pedig az a helyzet, hogy sosem
kell nyugdíjba mennünk vagy felmondanunk.

(Nevetés)

(Taps)

Ha a lehetőségek
kiaknázásáról gondolkodnak

fiataljaink, gyerekeink kapcsán,

ne a kitekintésre tanítsák őket,

hanem arra, hogy magukba nézzenek,

valósítsák meg önmagukat, tegyék
ezt mindennapi tevékenységük részévé.

Ha munka helyett élni kezdenek,

ha szenvedélyük lesz a karrierjük,

nemcsak kiemelkednek,

hanem megállíthatatlanok lesznek.

Köszönöm.

(Taps)