Főhajtás az ápolók előtt

Carolyn Jones öt éven keresztül készített riportokat, fotókat és felvételeket ápolókról Amerika-szerte, és olyan helyeket látogatott meg, ahol az ország legnagyobb közegészségügyi problémáival küzdenek. Beszédében személyes történeteket oszt meg az ápolók megingathatatlan elkötelezettségéről, és azokat a mindennapi hősöket dicséri, akik az egészségügy első soraiban harcolnak.

Betegként általában
megjegyezzük az orvosaink nevét,

viszont a nővérekét gyakran elfelejtjük.

Én emlékszem egyre.

Néhány éve emlőrákom volt,

és valahogy sikerült egész jól
átvészelnem a műtéteket

és a kezelés elejét.

El tudtam rejteni, hogy mi történik.

Igazából senkinek se kellett tudnia róla.

Elkísérhettem a lányom iskolába,

eljárhattam vacsorázni a férjemmel,

átverhettem az embereket.

Aztán beutaltak kemóra,

és ez megijesztett,

mert tudtam, hogy a testem minden egyes
haj- és szőrszála ki fog hullani

a kiírt kemoterápia fajtájából adódóan.

Többé már nem tehettem úgy,

mintha mi sem történt volna.

Féltem.

Tudtam, milyen, ha mindenki
kesztyűs kézzel bánik az emberrel,

és csak normálisnak akartam magam érezni.

Egy kanült ültettek a mellkasomba.

Elmentem az első kemoterápiára,

és érzelmi roncs voltam.

Joanne, az ápolónőm, belépett az ajtón,

nekem pedig minden porcikám azt súgta,
hogy keljek fel abból a székből,

és oldjak kereket.

De Joanne teljesen úgy kezelt,
mintha régi barátok lettünk volna.

Aztán megkérdezte:

"Hol csináltattad a melírt?"

(Nevetés)

Én pedig azt gondoltam: szórakozol velem?

Tényleg a hajamról akarsz beszélgetni,
amikor mindjárt kihullik az egész?

Elég mérges voltam,

és azt kérdeztem: "Tényleg? Haj?"

Ő pedig vállat vont, és azt válaszolta:

"Vissza fog nőni."

Abban a pillanatban kimondta azt,
ami felett én elsiklottam:

hogy egyszer az életem
újra visszatér a normális kerékvágásba.

Ő tényleg hitt benne.

Így hát, én is.

Amikor valaki a rákkal küzd,

a hajhullás miatt aggódni
először butaságnak tűnhet,

de nem csak arról van szó,
hogy az embert a kinézete zavarja.

Attól tart, hogy mindenki kivételes
tapintattal fog bánni vele.

Joanne hat hónap után először
éreztette velem, hogy normális vagyok.

Beszéltünk a pasiügyeiről,

beszéltünk a lakáskeresésről New Yorkban

és a kemoterápiára való reakciómról,

így ömlesztve.

Sokat tűnődtem rajta:

honnan tudta ennyire ösztönösen,
hogyan szóljon hozzám?

Joanne Staha
és az iránta érzett csodálatom

indított el az utamon az ápolók világába.

Néhány évvel később
felkértek egy projektre,

melynek célja az ápolók
munkájának elismertetése.

Joanne-nal kezdtem,

és több mint száz ápolóval
találkoztam országszerte.

Öt éven keresztül készítettem riportokat,
fotókat és felvételeket ápolókról

egy könyvhöz és egy dokumentumfilmhez.

Amerikát átszelő utat
terveztünk csapatommal,

amely olyan helyeket ejtett útba,

ahol országunk legnagyobb
közegészségügyi problémáival küzdenek:

elöregedés, háború, szegénység, börtön.

El is mentünk a helyekre,

ahol a legtöbb olyan beteget kezelik,

akik hasonló problémákkal küzdenek.

Majd megkértük a kórházakat
és az intézményeket,

hogy jelöljenek olyan ápolókat,
akik a legjobban képviselnék őket.

Az egyik első nővér, akivel találkoztam,
Bridget Kumbella volt.

Bridget Kamerunban született,

négy gyermek közül ő volt a legidősebb.

Édesapja munka közben leesett
a negyedik emeletről,

és komoly hátsérülést szenvedett.

Sokat beszélt neki arról, milyen,
amikor valaki ágyhoz van kötve,

de nem részesül megfelelő ápolásban.

Ez ösztönözte nővéri pályára Bridgetet.

Most Bronxban dolgozik,

és igazán sokféle beteggel törődik,

akik különböző helyzetűek

és eltérő vallásúak.

Annak szentelte a munkáját,

hogy megértse a kulturális különbségek
fontosságát az egészségügyben.

Mesélt nekem egy betegéről,
egy indián páciensről,

aki egy rakás tollat
akart bevinni az intenzívre.

Ő ebben talált spirituális megnyugvást.

Bridget kiállt mellette,

mert a betegek különböző vallásúak,

ebből kifolyólag eltérő tárgyak
hoznak nekik megnyugvást.

Legyen az egy megszentelt rózsafüzér
vagy egy szimbolikus toll,

mindet támogatni kell.

Ő Jason Short.

Jason otthoni betegápolással foglalkozik
az Appalache-hegységben,

és az édesapja által működtetett benzinkút
és szerelőműhely mellett nőtt fel.

Így autókat szerelt a közösségben,
ahol most ápolóként dolgozik.

Amikor főiskolára járt,

az ápolói munka egyáltalán
nem számított férfiasnak,

ezért évekig kerülte.

Rövid ideig teherautókat vezetett,

de az életútja mindig
az ápolás felé terelte.

Mivel az Appalache-hegységben dolgozik,

Jason olyan helyekre jár,
ahová mentőautó nem tudna eljutni.

Ezen a képen tönkrement út mellett áll.

A hegytetőn lévő bánya
elárasztotta az utat,

és az egyetlen mód, hogy Jason
eljusson a tüdőbeteg pácienséhez,

aki a fenti házban lakik,

hogy terepjárójával árral
szemben hajt át a patakon.

Aznap, amikor elkísértem,
leszakadt a kocsi első lökhárítója.

Másnap reggel felkelt,
az emelőre tette a kocsit,

megjavította a lökhárítót,

és elindult a következő betegéhez.

Láttam, hogy Jason hatalmas együttérzéssel

gondozta ezt a páciensét,

és újra letaglózott,
mennyire bensőséges az ápolók munkája.

Amikor megismertem
Brian McMilliont, még kezdő volt.

Nem sokkal azelőtt
tért vissza egy bevetésről,

és még nem szokott vissza
a San Diegó-i életébe.

A németországi ápolói
tapasztalatairól mesélt,

és arról, milyen ellátni a közvetlenül
a harctérről érkező katonákat.

Gyakran Brian volt az első,
akit először megláttak,

amikor kinyitották a szemüket a kórházban.

És amikor ránéztek az ágyon fekve,

végtagok nélkül,

elsőnek azt kérdezték:

"Mikor mehetek vissza?
Magukra hagytam a bajtársaimat."

Brian pedig azt válaszolta:

"Nem mész sehová.

Már eleget tettél, testvérem."

Brian nemcsak ápoló,
hanem harcedzett katona is.

Emiatt különlegesen alkalmas arra,

hogy azonosuljon a gondozott veteránokkal,
és segítse őket a gyógyulásban.

Ő Stephen nővér,

aki a Villa Loretto idősotthont
működteti Wisconsinban.

Az élet leforgásának minden állomását
végigkövethetjük az otthonában.

Kiskorában farmon szeretett volna élni,

így amikor lehetőség nyílik rá, hogy
állatokat fogadjon be helyi farmokról,

lelkesen hazaviszi őket.

Tavasszal pedig ezek az állatok
kicsinyeket hoznak világra.

Stephen nővér állatterápiára használja
a kiskacsákat, a gidákat és a bárányokat

a Villa Loretto lakói számára,

akik noha néha nem emlékeznek
a saját nevükre,

mégis örömöt lelnek benne,
ha kisbárányt tarthatnak a kezükben.

Amikor Stephen nővérnél jártam,

el kellett hagynunk a Villa Lorettót,

hogy leforgathassuk története egy részét.

Mielőtt elindultunk,

bement egy haldokló beteg szobájába.

Föléhajolt, és azt mondta neki:

"Mára el kell mennem itthonról,

de ha Jézus hív téged,

kövesd őt.

Menj haza Jézushoz!"

Ott álltam, és arra gondoltam:

ez volt életemben az első alkalom,

hogy láttam, miként lehet kimutatni
valakinek a feltétlen szeretünket azzal,

hogy útjára engedjük.

Nem kell annyira görcsösen ragaszkodni.

Több életet láttam a Villa Lorettóban,

mint bárhol máshol egész életemben.

Manapság bonyolult időket élünk,
ami az egészségügyi ellátást illeti.

Könnyű szem elől téveszteni,
hogy nemcsak az számít, mennyit élünk,

hanem az is, hogyan élünk.

Az életmentő technológiák fejlődésével

egyre nehezebb döntéseket
kell majd meghoznunk.

Ezek a technológiák
sokszor életeket mentenek,

de van, amikor csak meghosszabbítják
a fájdalmakat és a haláltusát.

Hogy kellene helyesen evezni
ezeken a vizeken?

Minden segítségre szükségünk lesz.

A nővéreknek különleges
kapcsolatuk van a betegekkel,

mert sok időt töltenek az ágyuk mellett.

Ez idő alatt bensőséges viszony alakul ki.

Idén nyáron, augusztus 9-én,

édesapám szívinfarktusban elhunyt.

Édesanyámat ez nagyon lesújtotta:

nem tudta elképzelni az életét nélküle.

Négy nappal később elesett,

eltörte a medencecsontját,

műtétre volt szüksége,

és az életéért kellett küzdenie.

Újra a másik oldalon,

az ápolást kapók oldalán találtam magam,

ezúttal az édesanyám miatt.

A testvéreimmel mellette
maradtunk az intenzíven

az elkövetkező három napban.

Ahogy próbáltuk meghozni
a helyes döntéseket,

és anyukám kívánságai szerint cselekedni,

azt vettük észre,
hogy a nővérek tanácsaira támaszkodunk.

Ők pedig ez alkalommal sem

hagytak cserben minket.

Hihetetlen módon megérezték,
hogyan kellett gondozni anyukámat

az élete utolsó négy napjában.

Megnyugvást hoztak neki,
és enyhítették a fájdalmait.

Arra biztattak minket a testvéremmel,
hogy adjunk rá egy szép hálóinget,

neki már rég nem számított,

de nekünk mégis sokat jelentett.

Tudták, mikor ébresszenek fel,
hogy ott lehessek az utolsó leheleténél.

És tudták, meddig hagyjanak vele egyedül,

miután meghalt.

Fogalmam sincs, honnan tudják az ilyesmit,

ezt viszont igen:

végtelenül hálás vagyok,
hogy újra utat mutattak nekem.

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)