A pingpong és a győzelem rejtélye

Angliában töltött gyermekkora során Pico Iyernek azt tanították, hogy a játék célja a győzelem. Mostanra, mintegy 50 évvel később, megértette, hogy a versengés "sokkal inkább a szeretet megnyilvánulása". Ebben az elbűvölő és kifinomultan mélyen szántó beszédben elmeséli, mire ébresztették rá rendszeres pingpongmeccsei Japánban a győzelem rejtélyével kapcsolatban, és rávilágít, miért jelenthet egyet a legnagyobb diadallal, ha nem tudni, ki győzött.

Japánban minden második este

kilépek a lakásomból,

15 percen át sétálok egy dombra felfelé,

aztán megérkezem a helyi fitneszklubba,

ahol három pingpongasztalt
állítottak fel egy stúdióban.

Szűkös a hely,

ezért minden asztalnál

egy páros tenyerest gyakorol,

egy másik fonákot,

a labdák pedig néha-néha
összeütköznek a levegőben,

és mindenki azt mondja: "Hűha!"

Később sorsolással partnert választunk,
és páros játszmába kezdünk.

De őszintén szólva nem tudnám
megmondani, ki a győztes,

mert ötpercenként partnert cserélünk.

Mindenki nagyon igyekszik

pontot szerezni,

de senki nem tartja számon,
ki nyeri a játszmákat.

Őszintén mondhatom,

egyórányi heves erőfeszítés után

a legnagyobb diadallal ér fel,

hogy nem tudjuk, ki győzött.

Japánban azt mondják,

náluk alakult ki
a versengés nélküli versenyszellem.

Köztudott, hogy a geopolitika követésének
legjobb módja pingpongmeccseket nézni.

(Nevetés)

A világ két legnagyobb hatalma
egymás ádáz ellensége volt,

mígnem 1972-ben
egy amerikai pingpongcsapat

engedélyt kapott arra,
hogy a kommunista Kínába látogasson.

Amint a korábbi ellenfelek

összegyűltek néhány zöld asztalka körül,

mindkét oldal elkönyvelhetett
egy-egy győzelmet,

és nagy kő gördült le
az egész világ szívéről.

Kína vezetője, Mao Ce-tung

egy egész kézikönyvet írt a pingpongról,

és a sportot "spirituális
atomfegyver"-nek nevezte.

Azt mondják, az USA
asztalitenisz-szövetségének

egyetlen tiszteletbeli örökös tagja

az akkori elnök, Richard Nixon,

aki a pingpongdiplomácia
révén segített kialakítani

ezt a mindenki számára előnyös helyzetet.

De a pattogó fehér labda

már jóval korábban is

fontos szerepet játszott
a világtörténelemben.

A "pingpong" szó úgy hangzik,
mintha a "jin-jang" távoli rokona lenne,

valami keleti dolog,

de vélhetően valójában a brit
társadalmi elit találta fel a játékot

a viktoriánus korban,

amikor vacsora után borosdugókat kezdtek
ütögetni könyvekből emelt falak felett.

(Nevetés)

Nem túlzok.

(Nevetés)

Az első világháború végére

a korábbi Osztrák-Magyar Monarchiából
származó játékosok uralták a sportot:

az első kilenc világbajnoki
cím közül nyolcat

Magyarország hódított el.

A kelet-európaiak olyan ügyesen
ütöttek vissza mindent,

amit feléjük ütöttek,

hogy kis híján az egész
sportág megfeneklett miattuk.

Az 1936-os prágai világbajnokság
egyik mérkőzésén

az első labdamenet állítólag
2 órán és 12 percen át tartott.

Az első labdamenet!

Hosszabb volt, mint egy Mad Max-film.

Az egyik játékos szerint a bírónak
megfájdult a nyaka, ezért visszalépett,

mielőtt a labdamenet véget ért volna.

(Nevetés)

Ez a játékos elkezdte
bal kézzel visszaütni a labdát

és sakklépéseket diktálni
az ütések között.

(Nevetés)

Természetesen a közönség
soraiból sokan távoztak,

hiszen az az egy labdamenet
talán 12 000 ütésen át tartott.

Akkor és ott, a Nemzetközi
Asztalitenisz Szövetségnek

sürgős ülést kellett összehívnia,

a szabályokat pedig
hamarosan megváltoztatták,

hogy egyetlen játszma se
tarthasson tovább 20 percnél.

(Nevetés)

Tizenhat évvel később
belépett a képbe Japán,

amikor egy Szató Hirodzsi nevű,
alig ismert órakészítő

felbukkant Bombay-ben
az 1952-es világbajnokságon.

Szató nem volt nagy termetű,
nem tartották sokra,

pápaszemet viselt,

de az ütője nem szemcsés felületű volt,

mint más ütők,

hanem vastag, szivacsos
gumiréteg borította.

Ennek a hangtompítós
titkos fegyvernek köszönhetően

az alig ismert Szató aranyérmet szerzett.

Egymillió ember vonult Tokió utcáira

köszönteni őt hazatérésekor,

és megkezdődött Japán
háború utáni újjáéledése.

Azonban, amit rendszeres játszmáim
során Japánban megtanultam,

azt sokkal inkább nevezhetnénk úgy,
hogy a belső világunk uralásának sportja,

más néven maga az élet.

A klubban sosem játszunk egyesben,

csak párosban,

és mivel, ahogy mondtam,
ötpercenként partnert cserélünk,

ha valaki esetleg veszít is,

nagy eséllyel győz majd hat perc múlva.

Ezenfelül két szettet játszunk,

tehát gyakran egyáltalán nincs vesztes.

Pingpongdiplomácia.

Gyakran eszembe jut,
hogy kisfiúként Angliában

azt tanították nekem,
hogy a játék célja a győzelem.

De úgy vélem, Japánban
a játék célja elérni,

hogy körülöttünk minél több
ember érezze magát győztesnek.

Tehát nem száguldozunk ide-oda egyénileg,

hanem egy kiegyensúlyozott,
szabályos kórus tagjai vagyunk.

A klubunkban a legjobb játékosok
minden tudásukat bevetik,

hogy a 9-1-es vezetést
9-9-es állássá alakítsák,

mert akkor mindenki
élénken részt vesz a játékban.

A barátom, aki magas, ívelt labdákat üt,

amelyeket a kisebb termetű játékosok
nem érnek el, hiába kapkodnak utánuk...

Nos, ő sok pontot szerez, de azt hiszem,
vesztesként gondolnak rá.

Japánban a pingpongmeccs
a szeretet megnyilvánulásának egy formája.

Megtanulunk valakivel játszani,

ahelyett, hogy ellene játszanánk.

Be kell vallanom,

először úgy láttam, hogy ez
kiöli a szórakozást a sportból.

Nem tudtam ujjongani, ha váratlanul
legyőztük a legjobb játékosokat,

mert hat perccel később,
egy új partnerrel,

ismét hátrányban voltam.

Viszont sosem éreztem magam
vigasztalhatatlannak sem.

Amikor elrepültem Japánból,
és újra egyesben kezdtem játszani

a régi angol ellenfelemmel,

arra lettem figyelmes, hogy minden
vereség után reményvesztett voltam.

De a győzelmek után sem tudtam aludni,

mert tudtam, hogy innen

csak lefelé vezet az út.

Ha Japánban próbálnék üzletet kötni,

ez rengeteg feszültséghez vezetne.

Japánban, más országokkal ellentétben,

ha a csapatok négy óra után is
egyenlő pontokkal állnak,

a baseballmeccs döntetlennel ér véget,

és mivel a csapatokat győzelmi arány
szerint rangsorolják a tabellán,

egy sok döntetlent játszó csapat
megelőzhet egy másikat,

amely több győzelmet ér el.

Az egyik első amerikai,
akit Japánba vittek

egy profi japán baseballcsapatot vezetni,

Bobby Valentine volt 1995-ben,

aki egy meglehetősen középszerű kerettel

lenyűgöző módon második helyen végzett,

aztán azonnal kirúgták.

Miért?

"Nos – mondta a csapat szóvivője –,

mert túlságosan
a győzelemre összpontosított."

(Nevetés)

Japán hivatalos arca olyannak tűnhet,

mint az a bizonyos labdamenet,
amely 2 órán és 12 percen át tartott,

a vereség elkerülésére törekvő játék pedig

kiölheti a fantáziát, a bátorságot
és az izgalmat a dolgokból.

Ugyanakkor Japánban a pingpongozás

emlékeztetett arra,
miért élvezetesebb kórusban énekelni,

mint szólóban.

Egy kórusban csak annyi a dolgunk, hogy a
saját kis részünket tökéletesen adjuk elő,

hogy átéléssel énekeljük ki
a ránk eső hangokat,

ezáltal hozzájárulva
egy csodás harmónia létrejöttéhez,

ami sokkal többet jelent,
mint az egyes részeinek összege.

Igen, minden kórusnak
szüksége van karmesterre,

de úgy gondolom, a kórus felszabadít a
gyermeki "vagy-vagy" világértelmezés alól.

Ráébreszt, hogy a győzelem
ellentéte nem a vereség,

hanem az, ha nem látjuk az összképet.

Ahogy élem az életem,

rémülten tapasztalom,
hogy egyetlen esemény fontossága

csak évekkel a történtek
után ítélhető meg pontosan.

Egyszer egy tűzvészben
elveszítettem mindenemet,

mindent, amim volt.

De idővel ráébredtem, hogy ez
a látszólagos veszteség tette lehetővé,

hogy nyugodtabban éljek a világban,

hogy jegyzetek nélkül írjak,

hogy elköltözzek Japánba,

és hogy belső békére leljek
a pingpongasztalnál állva.

Ellenben egyszer rábukkantam
a tökéletes munkára,

és rádöbbentem,
hogy a látszólagos boldogság

nagyobb akadálya lehet a valódi örömnek,

mint a boldogtalanság.

Japánban a páros játék
megszabadít a szorongástól,

és az este végén azt látom,

hogy mindenki nagyjából
ugyanolyan boldogan távozik.

Minden ilyen este emlékeztet arra,

hogy az előrelépés hiánya
csak annyira egyenlő a lemaradással,

mint amennyire a lelkesedés
hiánya egyenlő a halállal.

Rájöttem, miért kínálnak

állítólag pingpongdiplomákat
a kínai egyetemeken,

és miért segít a pingpong
a kutatók szerint

az enyhe pszichés rendellenességgel

vagy autizmussal élőkön.

De amikor a 2020-as
tokiói olimpiát nézem majd,

nagyon is tudatában leszek,

hogy hosszú ideig
nem lehet majd eldönteni,

ki győzött és ki veszített.

Emlékeznek még a labdamenetre,
amelyet említettem,

amely állítólag 2 órán
és 12 percen át tartott?

Nos, hat évvel később, annak
a mérkőzésnek az egyik résztvevője

megjárta az auschwitzi és dachaui
koncentrációs táborokat is.

De túlélte.

Miért?

Egyszerűen azért,
mert a gázkamra egyik őre

felismerte őt abból az időszakból,
amikor pingpongozott.

Vajon ő volt annak a legendás
mérkőzésnek a győztese?

Nem számított igazán.

Ahogy elmondtam, sok néző távozott
még az első labdamenet vége előtt.

Egyedül az mentette meg,

hogy részt vett a mérkőzésen.

Japán minden este azt tanítja nekem,

hogy egy játszma
megnyerésének legjobb módja,

ha soha, de soha nem gondolunk az állásra.

Köszönöm.

(Taps)