A világ legfurcsább növényeinek kézzel készült illusztrációi

Nirupa Rao növénytani illusztrátor akvarellen örökíti meg a természet szépségét és hangulatát. Portfóliójával, amely lenyűgöző és tudományos szempontból is pontos illusztrációkat tartalmaz, fel szeretné éleszteni a környezethez való kötődésünk. Célja az is, hogy észrevegyük ezt a csodálatos birodalmat, amely ott van az orrunk előtt.

Van egy kihívásom az önök számára.

Legközelebb, amikor dugóban ülnek,

szánjanak rá egy percet,
és vegyék szemügyre a többi autót.

Hány márkát ismernének fel?

Nem vagyok nagy autórajongó,

de szerintem elég jól teljesítenék.

Ezután nézzenek az autókon túl

az utat szegélyező fákra.

Ezek közül hányat ismernének fel?

Nem olyan sokat, igaz?

Évről évre

egyre inkább eltávolodunk a természettől.

Annyira, hogy fel kell tennünk a kérdést:

Milyen kapcsolata lesz
a következő generációnak a természettel?

Ha a következő generáció nem fog
érzelmileg kapcsolódni a környezetéhez,

fognak-e vajon küzdeni,
hogy megmentsék,

amikor a leginkább szükségünk lesz rá?

Nirupa Raonak hívnak,
növénytani illusztrátor vagyok.

Ez röviden azt jelenti,
hogy növényeket festek,

leginkább akvarellel.

Úgy festek, hogy az
ne csak esztétikus legyen,

de tudományosan is helytálló.

Tisztában vagyok vele,
hogy szokatlan foglalkozás ez

egy 21. századi városi indiai számára.

Egyesek akár ódivatúnak is találhatják
a kamera korában.

De hadd meséljem el,
hogyan kezdődött ez az egész.

Pár éve találkoztam két kutatóval,

akik a Természetvédelmi
Alapítványnál dolgoznak:

Divya Mudappával
és T. R. Shankar Ramannal.

Érdekes módon,

épp csak elkezdtek állatokkal foglalkozni,

amikor rájöttek,

ha meg akarják védeni az állatokat,

akkor az élőhelyüket is meg kell védeniük,

vagyis a fákat, ahol élnek.

Így belekezdtek
egy esőerdőhelyreállítási programba,

melynek célja helyi fafajtákat ültetni,
amelyeken helyi madarak és állatok élnek.

Vizuálisan is meg akarták örökíteni őket,

de a fotósok, akikkel tárgyaltak,
tanácstalanok voltak.

Ezek a fák több mint 40 méter magasak.

Huszonhatszor magasabbak, mint én.

Ekkora óriásokat hogyan lehetne
egy képen megörökíteni?

Ezen kívül, a környező
növényzet is túl sűrű volt,

hogy egyetlen fát el lehessen különíteni.

Ezért eldöntöttük, hogy adunk egy esélyt
a jó öreg festészetnek.

Az igazat megvallva,

amikor én magam ott álltam,

akkor is nehéz volt az egész fát belátni.

Ezért először az alsó részét
tanulmányoztam,

majd felmásztam egy hegyre,
hogy megnézzem a lombkoronáját.

Ezután Divya segítségével

összeillesztettük ezeket a darabkákat,

hogy egész képet alkossanak.

Azok számára,
akik nem ismerik az őserdőket,

de sok kutató számára is,

ezek a képek biztosítják a lehetőséget,

hogy egészben lássák ezeket a fákat.

A régió harminc legikonikusabb faját
tudtuk dokumentálni

terméseivel, virágaival,
magvaival és levelivel együtt.

(Taps)

A folyamat segítségével

az őserdők megelevenedtek előttem.

Az összefolyó zöld masszából
különálló fajokká változtak,

melyeknek megvannak
a saját tulajdonságaik.

Szerintem nagyon sok ember pusztán
háttérképként tekint a növényekre.

Bizonyára unalmasnak tartja őket,
mert mozdulatlanok.

Rájöttem, az teszi igazán érdekessé őket,
hogy szilárdan állnak a földben;

nagyszerűen alkalmazkodnak

és reagálnak fenyegetésekre,
lehetőségekre, végtelen időtávlatokban –

még a fejünk is belesajdulna,
ha belegondolnánk.

Végig csak azon gondolkodtam,

mi lenne, ha elmesélhetném a történetüket,

ha megörökíthetném az összetettségüket?

Bizonyára mind másképp
tekintenénk a növényekre.

A családomban mindenki
csodálta a növényeket.

A nagybátyám, Cecil Saldanha atya
volt az első,

aki megörökítette
szülőföldünk, Karnataka flóráját

még a hatvanas években.

Édesanyám még mindig emlékszik rá,

ahogy kislányként végignézte,
ezt a vállalkozást.

Ennek következtében

a növények számomra is összefonódtak
kalandokkal, felfedezésekkel

és izgalmakkal.

Rögtön tudtam, hogy nem elég,
ha csak rózsákat és napraforgókat festek.

Olyan növényeket akartam megfesteni,

amelyekkel a bácsikám
és más botanikusok foglalkoztak.

Elkezdtem egy könyvön dolgozni
a National Geographic támogatásával,

és a legkülönösebb fellelhető
növényeket festettem le

a világ egyik legszínesebb régiójában,

az indiai Nyugati-Ghátokban.

(Taps)

Nézzék meg ezt a csodálatos,
ékszerszerű harmatfüvet.

Olyan területeken nő,
ahol a talaj tápanyagban szegény,

így kénytelen kiegészíteni az étrendjét.

Nyálkamirigyeivel rovarokat csal oda,
majd elkapja és lenyeli azokat.

A rovarokat az édes nedv vonzza.

De amint hozzáérnek,

beleragadnak, és végük is.

Feltűnhet önöknek,

hogy a harmatfű, nagyon okosan,
vékony száron, magasan tartja a virágját,

magasan halálos levelei felett.

Így a beporzókat nem bántja.

Mélyebben a dzsungelben

felfedezhetik a fojtófügét.

Olyan helyeken nő, ahol kevés a napfény,

és szoros a verseny érte.

Stratégiájával mindenkit leelőz,
és az élre tör.

Madarak szórják szét a magvait,

és az ott élő fák tetejére ejtik őket.

A kis mag ott kezd el gyökeret ereszteni.

A hajtásai az égbe szöknek,

a gyökerei pedig lenőnek egészen a földig.

Közben pedig megfojtják a gazdatestet.

Ha a gazdatest elpusztul és elkorhad,

a fojtogató – ágak és gyökerek
üreges hálójaként –

akkor is életben marad.

Ha még ez sem nyűgözte le önöket,

hadd mutassam be a kedvencem:

a neelakurinjit.

Összes virága egyszerre virágzik,

kék szőnyegként borítva be
egész hegyoldalakat.

Az ún. csoportos virágzás
a beporzási stratégiája.

Ebbe a látványos eseménybe
fekteti be az összes energiáját,

hogy odacsalogassa a beporzókat.

Ez persze könnyen megy,

hiszen a neelakurinji
mérföldekről észrevehető.

Most jön a titok:

csak 12 évente virágzik.

(Taps)

Magszórás után nem sokkal

elpusztulnak a virágok,

és 12 évig elő se kerülnek.

Mi így mondjuk el
a Nyugati-Ghátok történetét –

a növényeken
és az ökoszisztémájukon keresztül,

ahogy különféleképp hatnak egymásra

élőhelyük egyéb élőlényeivel.

Lenyűgöző, nem?

A dolgok azonban olyan irányba tartanak,

hogy nem lehetünk benne biztosak,

hogy a neelakurinji
12 év múlva is virágozni fog.

Minél távolabb kerülünk a természettől,

annál kevésbé látjuk meg,
mi történik vele,

és milyen hatással
vannak rá a cselekedeteink.

Ez a növényvakság,

vagyis hogy a körülöttünk levő növényeket
egyre kevésbé tartjuk élőlényeknek.

A két kutató, akik megalkották
ezt a kifejezést,

Elisabeth Schussler és James Wandersee,

elismerik, hogy a növényeknél
hiányoznak bizonyos külső jegyek.

Nincs arcuk,

nem mozognak,

így nem tekintünk rájuk fenyegetésként.

Ahogy egyre több információ árad ránk,

egyre kevésbé vesszük észre a növényeket,

egyszerűen kiszűrjük azt az információt,
amelyet lényegtelennek gondolunk.

De gondoljuk ezt át!

Valóban lényegtelenek a növények?

Csak a természet kellékei lennének?

Vagy inkább alapvető építőelemek,

amelyre az élet épül,

ökoszisztémánk alappillérei,

amelyek nélkül
nem is lehetne élet a Földön?

A "Wild Shaale" program képeivel
szeretném zárni beszédemet.

A szó kannada nyelven
annyit tesz, erdei iskola.

Krithi Karanth természetvédő vezeti.

Csapata felhasználta a képeimet,

és oktató jellegű játékokat készítettek
vidéki gyerekeknek,

akik boldogok voltak, hogy olyan
növényeket látnak, amelyeket ismernek:

fákat, amelyeken majmok játszanak,

virágokat, melyeket
a szüreti fesztiválon használnak,

gyümölcsöket, amelyekkel hajat mosnak.

Ha megünneplik ezeket az ismerős dolgokat,

az szeretetté változik,

ez pedig átalakul védelmezésbe.

Itt az ideje, hogy kinyissuk a szemünk,
és meglássuk a világot körülöttünk,

meglássuk ezt a csodálatos birodalmat,
amely ott van az orrunk előtt.

Legközelebb, amikor dugóban ülnek,

már tudják, mit tegyenek.

(Taps)