Hogyan zsarolják ki a börtönökben a szegényekből a pénzüket?

Miért börtönözünk be valakit csak azért, mert szegény? Jelenleg félmillió amerikai ül börtönben csak azért, mert képtelen volt letenni az óvadékot, és még többen csupán azért, mert nem képesek kifizetni a néha csekély súlyú szabálysértésért vagy tilosban parkolásért kirótt pénzbüntetést. Salil Dudani elmeséli néhány ember történetét, akik megtapasztalhatták a Missouri államban lévő Ferguson város börtönviszonyait; és arra késztet bennünket, alaposan gondoljuk újra, miért büntetjük a szegényeket és a nincsteleneket.

2013 egy nyári reggelén

District of Columbia rendőrsége lefogott,
megmotozott és kihallgatott egy férfit,

mert gyanúsnak és veszélyesnek ítélte.

Való igaz, az őrizetbe vétel napján
nem így voltam öltözve,

de arról is van fényképem.

Tudom, ijesztő –
őrizzék meg nyugalmukat.

(Nevetés)

Abban az időben gyakornokoskodtam

Washington DC-ben
egy polgárjogi szervezetnél,

s munkámból adódóan
épp egy rendőrőrszobán jártam.

Elmenőben voltam.

Még a kocsimhoz sem értem,

amikor két rendőrkocsi elállta az utamat,

s egy rendőr mögém lépett.

Felszólított: álljak meg,
vegyem le a hátizsákom,

és tegyem a kezem
a mellettem álló rendőrkocsira.

Aztán tucatnyi rendőr vett körbe.

Mindnek pisztolya volt,

de némelyiknek puskája.

A rendőrök a zsákomban turkáltak.

Megmotoztak.

Lefényképeztek, ahogy a kocsin fekszem.

És nevetgéltek rajtam.

Miközben a rendőrautón feküdtem,

s igyekeztem nem tudomást
venni remegő lábamról,

igyekeztem rájönni, mit tegyek,

valami megdöbbentett.

Amikor magamra nézek e fényképen,

és le kellene írnom magam,

valami ilyesmit mondanék:

"19 éves, szemüveges,
világos pólót viselő indiai férfi."

De a rendőrök semmi ilyet nem említettek.

A rádiójukba folyton
csak így írtak le engem:

"Közel-keleti hátizsákos férfi,

közel-keleti hátizsákos férfi."

Így került be a rendőri jelentésekbe is.

Sosem hittem volna,
hogy kormányom e szavakkal ír le:

"rejtőzködő",

"aljas",

"terrorista".

Az őrizetbe vétel elhúzódott.

Robbanószer keresésére kiképzett
kutyákkal kutatták át a kocsimat.

A szövetségi szervektől tudakolták,
hogy rajta vagyok-e valamely listán.

Detektívek keresztkérdéseket tettek föl,

hogy ha nincs rejtegetni valóm,

miért nem egyeztem bele,
hogy átkutassák a kocsimat.

Láthatólag elégedetlenek voltak velem,

de éreztem, hogy másként
meg nem tudom, mi vár rám.

A motozó rendőr jól megnézte az őrszobát,

hogy fölfedezze a kamerát,

és megtudja, mit rögzíthettek
a történtekből a kamerák.

Ezalatt döbbentem rá,

mennyire a rendőrök kegyétől függök.

Gyerekkorunktól kezdve belénk ivódtak

a rendőrökkel, letartóztatásokkal
és bilincsekkel kapcsolatos beidegződések,

ezért könnyű elfelejteni,
milyen megaláztatás és erőszak éri azt,

akinek testét másvalaki uralja.

Tudom, hogy ez úgy hangzik,

mint akivel rosszul bántak
a bőrszíne miatt,

de nem hiszem,
hogy fehérként is lefogtak volna.

De ma teljesen más a témám.

Ügyem sokkal rosszabbul
is végződhetett volna,

ha nem volnék tehetős.

A rendőrök föltételezték,
hogy robbanószert akarok elhelyezni,

és ezt a lehetőséget
másfél órán keresztül vizsgálták.

De nem bilincseltek meg,

nem vágtak zárkába.

Ha Washington szegénynegyede
egyik színes bőrűje lettem volna,

s a rendőrök veszélyesnek tartottak volna,

minden másként alakul.

A mi rendszerünkben jobb
gazdagnak lenni, ha már az embert

az őrszoba fölrobbantásával gyanúsítják,

semmint szegénynek,

akit piszlicsáré ügyben gyanúsítanak.

Munkám során szerzett példát mondok.

Emberjogi szervezetben dolgozom DC-ben,

a "Törvény előtt mindenki egyenlő"
szervezetben.

Kérdésem önökhöz:

kit bírságoltak meg tilosban parkolásért?

Tegyék föl a kezüket!

Igen. Engem is.

Amikor a bírságot fizettem,

idegesített, bosszantott,

de kifizettem, és az élet ment tovább.

Gondolom, hogy többségünk
szintén kifizette a bírságot.

De mi történne,
ha nincs miből kifizetni,

és még a családnak sem telik rá?

Először is, a törvény szerint
senkit sem lehet

sem letartóztatni, sem bebörtönözni

csupán azért, mert nem tud fizetni.

Ez sértené a szövetségi törvényt.

Mégis, a helyi hatóságok
az egész országban így járnak el

a szegényekkel szemben.

Sok pert visz a "Törvény előtt
mindenki egyenlő" szervezet

e modern adósbörtön-ügyekben.

Az egyik per Missouri állam
Ferguson városa ellen folyik.

Ferguson város neve hallatán

sokuknak a rendőrségi erőszak jut eszébe.

De ma másról lesz szó:

a rendőrség és az állampolgárok
közötti viszonyról.

Ferguson évente fejenként

több mint két letartóztatási
parancsot ad ki,

zömmel pénzbírság meg nem fizetése miatt.

Képzelem, mit éreznék, ha amikor
csak elhagyom az otthonom,

azt kockáztatnám, hogy a rendőr
ellenőrzi a rendszámom,

s meglátva a letartóztatási parancsot

elkap, mint ott Washingtonban,

és bebörtönöz.

Rosszul érezném magam.

Sok embert ismerek Fergusonban,
aki ezt megtapasztalta,

és hallhattam néhányuk történetét is.

A fergusoni börtönben

minden cellában emeletes ágy és vécé van,

de minden cellába négy rab kerül.

Azaz, kettőnek jut ágy,
de kettőnek csak a padló,

egyiküknek a soha nem takarított,

koszos vécé melletti hely jut.

A cellát sem takarítják,

ezért a falon és a padlón
mindenütt vér- és váladékfoltok.

Nincs ivóvíz,

csak ami a vécé csapjából folyik ki.

A szennyes víznek
a látványa is undorító,

az étel mindig gyér,

zuhanyozni sem lehet,

a menstruáló nők nem jutnak
higiéniai eszközökhöz.

Orvosi ellátás nincs.

Amikor az egyik nőt erről kérdeztem,

nevetve azt mondta:

"Nem, nem, az őröktől
az egyetlen segítség a szexuális."

Az őrök bevágják oda az adósokat,
és figyelmeztetik őket:

"Ki nem engedünk innen,
amíg ki nem fizeted az adósságod."

Ha valamelyik családtag

fizetni tud,

talán kiengedik az illetőt.

Ha összejön a pénz, kiengedik.

De ha nem, napokig, hetekig benn marad,

és az őrség alkudozni fog a rabokkal

az elengedés áráról minden áldott nap.

Addig tartják benn őket,
amíg a börtön meg nem telik,

mert akkor jöhetnek az újak.

Az őrök úgy vannak vele:

"Nem valószínű, hogy ezek tejelnek,

talán az újak pénzesebbek."

A régieket kiengedik, az újakat lecsukják,
s a gépezet forog tovább.

Találkoztam egy gyógyszertári kéregetésért

kilenc éve lecsukottal.

Nem telt neki a bírságra
és a perköltségre.

Fiatalon csak azért
élt túl egy lakástüzet,

mert kiugrott a ház harmadik szintjéről.

De esés közben megsérült az agya,

több testrésze, beleértve a lábát.

Munkaképtelen,

rokkantsági járadékból él.

Amikor nála jártam,

semmi értékeset sem láttam a lakásában,
még ételt sem a hűtőben.

Éhezik.

Nincs semmi értékes a lakásában
egy kis kartonlapon kívül,

amelyre gyerekei nevét írta föl.

Nagyon vigyáz rá; boldogan mutatta.

Mivel nincstelen, nem tud fizetni.

Az utóbbi kilenc évben
13-szor tartóztatták le,

és összesen 130 napig ült
az egyszeri kéregetés miatt.

Egyszer egyfolytában 45 napig ült.

Képzeljék el, mit jelent bezárva lenni

június végéig az imént lefestett helyen.

Mesélt a fergusoni börtönben látott
öngyilkossági kísérletekről,

például, hogy valaki módot talált rá,

hogy fölakassza magát

a cellatársaknak elérhetetlen helyre,

így azok csak őrségért tudtak kiabálni,

hogy vágják le a szerencsétlent.

Az őrség több mint öt perc alatt ért oda,

s mire odaértek,
az ember eszméletlen volt.

Ápolókat hívtak, akik a cellában
annyit mondtak:

"Megmarad",

és otthagyták a padlón.

Sok hasonló történetet hallottam,
de nem lepődtem meg rajtuk,

mert börtöneinkben az elhalálozások
fő oka az öngyilkosság.

Ezt az is okozza, hogy nem törődnek
a rabok lelki egészségével.

Ismerek egy háromgyerekes egyedülálló
anyát, aki hét dollárt keres óránként.

Élelmiszerjegyeken élnek.

Kb. 10 éve közlekedési szabálysértések

és kis értékű lopás miatt megbírságolták,

de nem tudta befizetni az összeget.

Azóta ugyanezen ügyek miatt
kb. tízszer ült,

de skizofréniás és bipoláris depressziós.

Naponta kellene gyógyszert szednie.

A fergusoni börtönben
a nő nem jut gyógyszerhez,

mint ahogy mások sem.

Elmondta, mivel jár két hét a rács mögött,

miközben embereket, árnyakat
és hangokat hallucinál,

gyógyszerért könyörög, amitől ez elmúlna,

de senki sem vet rá ügyet.

Esete nem rendkívüli.

A bebörtönzött nők
30%-ának az övéhez hasonló

lelki bajai vannak,

de hat közül csak egy kap orvosi kezelést.

Hallottam történeteket
a fergusoni ocsmány pincebörtönről,

amelyben az adósokat őrzik.

Amikor eljött az idő,
hogy saját szememmel

győződjem meg az állapotokról,

nem tudtam, mire számítsak,

de a látottakra biztosan nem.

Szokásos kormányzati épület,

postának vagy iskolának látszik.

Erről az jutott eszembe,
hogy e törvénytelen zsarolások

nem suttyomban folynak,

hanem állami emberek
teljesen nyíltan űzik őket.

Ez állami gyakorlat.

Erről az jutott eszembe,
hogy a szegények bebörtönzése

az adósok börtönén túlmenően

jogrendszerünkben föltűnő
és központi szerepet játszik.

Itt az óvadékokra gondolok.

Rendszerünkben az előzetes fogva tartás

nem attól függ, hogy valaki veszélyes-e,

vagy mekkora a szökés kockázata.

Attól függ, hogy valaki
le tudja-e tenni az óvadékot.

Bill Cosby az egymillió dolláros
óvadékáról azonnal

megírta a csekket, és egy pillanatot
sem töltött börtönben.

De Sandra Bland börtönben hunyt el,

mert családja képtelen volt
500 dollárt összeszedni.

Az USA-ban félmilliónyi Sandra Bland él,

félmilliónyian ülnek csak azért,

mert nem képesek letenni az óvadékot.

Azt akarják velünk elhitetni,
hogy a börtönökben bűnözők ülnek,

de a statisztika szerint ez nem így van:

öt közül hárman
előzetes letartóztatásban vannak.

Nem ítélték el őket bűncselekményért,

sem csekély szabálysértésért.

Itt, San Franciscóban,

a San Franciscó-i börtönben a rabok 85%-a

előzetes letartóztatásban van.

Eszerint San Francisco évente

kb. 80 millió dollárt költ

előzetes letartóztatásokra.

Az amiatt bebörtönzöttek közül,
akik nem tudták letenni az óvadékot,

sokakat apró-cseprő
szabálysértéssel vádolnak.

Az előzetes letartóztatás
időtartama hosszabb,

mint a várható büntetésé.

Így csak akkor szabadulhatnak,

ha beismerő vallomást tesznek.

Választhatnak:

ott rekednek azon a borzalmas helyen,

családjuktól és hozzátartozóiktól távol,

és valószínűleg elvesztik állásukat,

aztán kínlódhatnak az anyagiakkal,

vagy a szabadulásért jobb beismerni,
amit a nyomozó akar?

Előzetesben vannak, de nem bűnözők.

De a beismerés után azokká válnak,

míg egy jómódú soha nem kerül
ilyen helyzetbe,

mert helyette kifizetik az óvadékot.

Lehet, hogy önök most úgy vélik:

"A fickónak lelkesítenie kell,
hát teszi a dolgát...

(Nevetés)

Ez nyomasztó, kérem vissza a pénzem."

(Nevetés)

De valójában

a bebörtönzésről szólni kevésbé
nyomasztó, mint az ellenkezője,

mert ha nem beszélünk e gondokról,

és nem változtatjuk meg
róluk a nézetünket,

végül a börtönök
szegényekkel lesznek tele,

akiknek nem ott a helyük.

Engem ez nyomaszt.

De engem az lelkesít,
hogy e történetek arra ösztökélnek:

másként is gondolkodhatunk
a bebörtönzésről.

Nem steril fogalmakban,
mint "tömeges bebörtönzés"

vagy "csekély súlyú
szabálysértés büntetése",

hanem humánus módon.

Amikor emberi lényeket
napokra, hetekre, hónapokra,

sőt, évekre rács mögé zárunk,

mit teszünk elméjükkel és testükkel?

Milyen körülmények
esetén kell ezt tennünk?

De ha a teremben ülő
pár száz ember nekifog,

már más fényben láthatjuk a bebörtönzést,

aztán eltörölhetjük azt a rendszert,
amelyről beszéltem.

Ezzel a gondolattal búcsúzom:

ha valamit alapvetően
meg akarunk változtatni,

nem csak reformálni az óvadékról
s bírságról szóló szabályozást...

A helyébe kerülő bármely új szabályozás

ne büntesse e módszerekkel
a szegényeket és nincsteleneket!

Az ilyen változások

mindannyiunk szemléletének
megváltoztatását igénylik.

Köszönöm.

(Taps)