Hogy válok a zenétől jobb idegtudóssá? | Indre Viskontas | TEDxSanFrancisco

Dr. Viskontas egyszerre idegtudós és szopránénekesnő. Előadásában föltárja, hogyan és miért vállal úttörő szerepet az idegtudománynak a zenei képzésben való meghonosításában.

A zene iránti szenvedélyét tudományos érdeklődéssel ötvöző dr. Indre Viskontast tanítványai szeretetteljesen "dr. Dre"-nek becézik a San Franciscó-i konziban és a San Franciscó-i egyetem pszichológiai tanszékének docenseként. Mindkét intézményben élen jár az idegtudományoknak a zenei nevelésben való meghonosításában. A torontói egyetemen szerzett BSc végzettséget pszichológiából és francia nyelvből, zenei mesterfokot ének szakon az említett konzervatóriumban. Kognitív idegtudományból PhD fokozatot a Los Angeles-i egyetemen nyert el. Keresett előadó valamennyi médiában.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

A zene nem zene,
míg agyunk nem teszi azzá.

Az egyik összefüggésben zajok
lehetnek a hangok, de máskor zene.

Nem nehéz megmondanunk,
mikor beszél vagy énekel valaki,

de Diana Deutsch rájött,

hogy ha a kiejtett mondatból
kiragadott kifejezést váltig ismételjük,

előbb-utóbb zeneinek halljuk.

Aztán a mondatot újra
meghallgatva úgy fog hangzani,

mintha az illető dalra fakadna,

mikor az ismételgetett részhez ér.

Ám a fülünket elérő hangok ugyanazok,

csupán agyunk változott meg.

Hogyan változtatja agyunk a hangot zenévé?

Ez még mindig az idegtudomány
egyik legnagyobb rejtélye.

Többségünk kedvel valamilyen zenét,

igen ritka, hogy valaki semmilyent:
a kutatók őt szeretnék tanulmányozni.

Az ilyen típusú embert
klassz új néven "amusiá"-nak hívjuk.

Nem mind ugyanazt a zenét kedveljük.

A magam részéről nem vagyok
nagy híve a smooth jazznek,

mások meg az operát nem szeretik.

Ez jellemzi a zenét:

általában szeretik,
de igencsak szubjektíven;

emiatt vagyunk állandóan zavarban.

Bizonyos dolgokra szükségünk van
életünkhöz és szaporodásunkhoz:

élelemre, vízre, szexre.

Agyunk úgy fejlődött az evolúció során,

hogy ha ezek nincsenek meg, utánajárunk.

Örömet szereznek,

ezért hívjuk őket biológiai erősítőknek.

De a zene csak összekapcsolt
hangok sokasága,

nem nyújtja a kellő tápanyagokat.

Idegsejtjeinkhez nem úgy kötődik,
mint a gyógyszerek, a drogok;

nem szavatolja génjeink továbbélését;
bár ez vitatható.

Miért szeretjük a zenét?

Nehéz erre válaszolnom,

és nem ígérhetem,
hogy ma teljes választ adok.

De néhány tudományos tényt mondok,

melyektől jobb zenésszé váltam,

továbbá pár művészeti tényt,

amelyekkel talán megoldhatják
a rejtélyt az idegtudósok.

Orvoscsaládból származom:

famíliánkban két aneszteziológus,
egy-egy gasztroenterológus,

általános orvos, ortopéd sebész,
szemsebész és sürgősségi orvos van.

Otthon a hálaadási vacsora

a legbiztonságosabb kórházon kívüli hely.

(Nevetés)

De nem biztos, hogy a legszórakoztatóbb.

Aztán ott van még anyám,

aki vezényel.

Kétéves fiam nagy bánatára,

a nagyi nem vonatot vezényel,
hanem zenekart.

Miközben nőttem, tapasztaltam,
milyen nehéz a zenéből megélni

a társadalomban, ahol mindenki
szereti a zenét, de le is nézi.

Anyám sokat dolgozik,
ünnepnapjait még mindig föláldozza,

és állandóan azon töpreng,

vajon hogyan fogadták
legutóbbi föllépését az emberek.

Ha összes díját, elismerését
és kitüntetését összeszámoljuk,

messze ő a családunk legsikeresebb tagja,

de ő maga bizonyára nem így gondolná.

Nem mintha orvosnak lenni ne lenne
stresszes szakma – bizony, az –,

de végtére is,

időnket azzal töltjük, hogy valaki
életét kitoljuk vagy jobbá tegyük,

és ki vitatná ennek értékét?

Mikor rajtam volt a sor, hogy eldöntsem,
milyen szakmát válasszak,

a választás elég egyszerűnek tűnt:
orvosira megyek,

szabadidőmben meg
folytatom a zenetanulást.

De ortopéd sebésznek készülő
bátyámat figyelve rájöttem,

hogy az orvosin szabadidő nem létezik,

különösen a következő években.

Nem szándékoztam lemondani
énektanulásom legfontosabb éveiről.

Nem tudtam, miből tartsam el magam,

és fizessem drága énekóráimat,

ha nincs más pénzkereseti forrásom.

Érdeklődésem az idegtudomány felé fordult.

A tudomány és a költészet
tökéletes egyvelegének tartottam.

Mint nemzedékem elég sok idegtudósa,

én is faltam Oliver Sachs műveit.

Tanulmányozott témáim közt volt

az önéletrajzi emlékezet,
analógiás érvelés és a kreativitás.

Azt gondolhatják, azért fordultam
a tudomány felé, hogy jobb zenész legyek.

Ha a tudományt arra használhatom,

hogy megfoghatatlan dolgok mélyére lássak,

kedvenc dolgaim tanulásáért nyilván
van értelme a tudományhoz fordulnom.

De az igazság az, hogy minél tovább néztem

a gége, a nyelv
és a rekeszizom anatómiai rajzát,

annál kevésbé értettem "hangszeremet";

nem értettem, hogy ha tudom,

a zenészagy mely része tevékeny
vagy jut fokozott szerephez,

ettől jobban énekelek-e.

Egy ideig még azt is latolgattam,
hogy lemondok az éneklésről,

hiszen a világ teli remek énekesekkel.

Mindannyiunknak személyre szabott kezelést
kell kapnia az orvosától,

de ugyanaz a zenész
százezreket indíthat meg.

Nem lenne-e jobb nekem és másoknak,
ha orvosi kutatásokra szorítkoznék?

Az volt a baj, hogy minél gyakrabban
hagytam ki az éneklést,

annál erősebb volt az érzés,
hogy valami fontos kimarad az életemből.

Minél inkább éreztem, hogy nem
lehetek az, akinek lennem kéne,

annál inkább mogorva, ingerlékeny s kissé
flúgos lettem: kutyául éreztem magam.

A laborban töltött nehéz munkanapomat

túl gyakran zártam egy-két martinival
és egyórás önutálattal.

Úgyhogy, mikor az idegtudományi
PhD-met megszereztem,

eldöntöttem, hogy teljes időmet
a zenének szentelem.

Beiratkoztam a zenei mesterszakra.

A klasszikuszene-képzés
a tanonckodási modellt követi:

sok éven át egy-két tanárhoz járunk,

mindaddig, míg nem azt a hangot
csaljuk ki hangszerünkből,

amelyet elképzeltünk.

De egy dolog folyton mardosott:

milyen csekély e modellben
az idegtudomány szerepe!

Végtére is, a technikák zöme
azon alapszik,

hogy ugyanazon gyakorlatokat
ugyanúgy, vég nélkül naponta ismételjük,

amíg készségünk ki nem alakul.

A szemléltetéshez ismerkedjenek meg
kedvenc munkatársammal,

Keisuke Nakagoshival.

(Taps)

Keisuke bemutatja,

hogy hangzik a szokásos zongoragyakorlat.

(Zongorázás kezdete)

(Zongorázás vége)

Szakadatlanul!

De ha tényleg el akarják
sajátítani a tanultakat,

és fejleszteni szeretnék készségüket,
s bármely zenedarabban alkalmazni,

a motoros tanulásban
folytatott kutatás azt mutatja,

bizonyos véletlenszerűséggel –
ezt hívjuk "kívánatos nehézségeknek" –

váltogatniuk és csereberélniük
kell a gyakorlatokat,

Készült tanulmány is
az ezt szemléltető zongoristákról,

de rengeteg tanár sosem hallott róla.

Eltűnődtem:

"Mi lenne, ha magamon próbálnám ki?",

mint ahogy sok tudós
kísérleti nyúlnak használja magát.

Kiderült, hogy gyorsabban fejlődöm.

Kidolgoztam a Zenészagy
fejlesztése c. kurzust.

Az idegtudománynak a hatékonyabb
gyakorlásban való alkalmazásáról szól.

A San Franciscó-i
Konzervatóriumban oktatom.

Szöget ütött a fejembe:

Ismer a tudomány ma olyan módszereket,
amitől jobb zenész lehetek,

és amiket tíz éve még nem ismerhettem?

Emlékszem egyik gyerekkori felvételimre

a Királyi Konzervatóriumba.

Belém rögződött.

Gyerek voltam, hibátlanul
énekeltem a számaimat,

a zsűri szerint a hangom nagyon jó,
a technikám megfelelő,

de előadásmódom "nem zenei".

Összeomlottam.

Hogy mérik föl e szakértők
a muzikalitásomat?

Hát nem értik, mennyire mélyen
érzem és értem a zenét?

De az a helyzet, hogy érezni
és másokkal éreztetni a zenét

különböző készségeket jelent.

A próbateremben sírhatok,

amennyit akarok, mikor haldoklót játszom,

de miután a színpadra léptem, nem
nekem, hanem a nézőnek kell sírnia.

Mit mondhat erről a tudomány?

Két világom ütközött itt össze,

mert művészet és tudomány
egy és ugyanazt kutatja:

a cél az emberi élmény megértése.

A tudomány eszköze a világot
mozgató általános elvek meglelése,

a művészet pedig az egyéni tapasztalatból
emeli ki az általánosat.

Röviden ezt tudtam meg:

agyunk fő feladata értelem
és mintázatok keresése

esetleges és zavaros világunkban.

Mindenhol keressük e dolgokat,

és úgy fejlődtünk,

hogy élvezetet szerez,
ha új kapcsolatra teszünk szert,

ha valami újat tanulunk,
ha valami fontosra jövünk rá.

Örömet lelünk benne.

A fontos dolgokat akkor is annak látjuk,
ha nincsenek jelen.

Mindenhol látjuk a nekünk fontos arcokat.

Saját képünkre formáljuk
vagy emberi vonásokkal ruházzuk föl

házi kedvenceinket, autóinkat
vagy digitális eszközeinket.

Mikor ismétlődő hangokat hallunk,
és ismerjük jelentésüket,

azt zenének hívjuk.

A beszéd az ismétlődéstől válik dallá.

Az ismétlés a zene egyik minősége,

amely úgy tűnik, minden
kultúrában és műfajban közös,

még abban a műfajban is,
amely kifejezetten óvakodik tőle:

ezek a klasszikus modern zeneművek.

Elizabeth Margulis rájött,

hogy ha mesterségesen ismétlődéseket
iktatunk e zeneművekbe,

élvezetesebbnek, érdekesebbnek
tartjuk őket, és valószínű,

hogy inkább hisszük zeneszerző,
semmint számítógép művének őket.

Miért?

Mert az ismétlődés jelzi a szándékot,
keretbe foglalja a mintázatot,

arra utal, hogy van itt valami
fontos hallgatni való.

De ez még nem magyarázza
az emberi megszállottságot.

Végtére is, a zene zavargást kelthet,
kormányokat dönthet meg,

a szőr fölállhat tőle a hátunkon.

Mi erről a tudomány mondandója?

Kiderül, hogy mikor valamely
zeneszámot élvez agyunk,

még bele is borzonghatunk,

agyunkat elönti a dopamin nevű
ingerületátvivő anyag.

A dopamin az elterjedt szóbeszéd dacára
sok szempontból alul van értékelve,

"örömszerző vegyi anyag"-nak
vélik az emberek,

de ez nem minden.

Jobb rá az "előbukkanó vegyi anyag" név,

mert elönti agyunk egy részét,

mikor fontos dolgokat
akarunk fejben tartani,

mikor undor, hányinger fog el,
mikor szeretnénk valamit,

mikor valaminek a jelentőségét kutatjuk.

Ahogy a dopamin elönti agyunkat,
miközben beleborzongunk a zenébe,

nagyon sajátságos,
hogy mikor és hol történik.

Robert Zatorre McGill egyetemi laborja
Valorie Salimpoorral cikket tett közzé.

Ő az első, aki e változásokat leírta,

és végül bemutatta nekem,
mit tesz muzikálisnak lenni.

Még mesterképzős koromban is kételkedtem,
hogy muzikálisan énekelek-e.

Egy kicsit menő a dolog:

úgy látszik, mindenki tudja,
miből áll, és hogy kell csinálni,

de ha rákérdezünk, arra utal,
hogy mégsem vagyunk olyan menők.

Tán maga a tény, hogy a tudományhoz
fordultam válaszért,

beverte a szöget
"menőségem" koporsójába.

(Nevetés)

Még a gyakorlószobában is

eltölthetném minden időm
magas hangjaim tökéletesítésével,

végtére is, ezért vettek föl.

A magas hangok az énekszám csúcsa,

ezek váltják ki a közönség
legerősebb reakcióját;

de ha elrontjuk, az aztán emlékezetes!

De énektanárom mindig mondogatta:

"A magas hangoknál sokkal fontosabbak

a hozzájuk vezető hangok.

Azokat gyakorold!"

Technikai szempontból értettem,
amit mondott,

de zenei szempontból nem,

amíg Salimpoor cikkét el nem olvastam.

A Salimpoor-cikk arról szól,

hogy két agyterület közvetíti
a zene okozta borzongást,

és a dopamint követték
nyomon e területeken.

E területek neve: farkas mag
és nucleus accumbens.

A farkas magra úgy gondolhatunk,
mint a szülőnkre:

szól, hogy viselkedésünk
következménnyel jár,

nyomon követi a látott, hallott, megtett
és megfigyelt dolgok következményét;

létrehozza az élvezet okozta jutalomra
várást, és gondoskodik róla,

hogy a jövőben is
jutalomkeresően viselkedjünk,

és elkerüljük a büntetéshez vivő dolgokat.

A farkas magot elárasztja a dopamin,

mikor a borzongást kiváltó

különleges pillanat felé tartunk.

Mikor elérjük e pillanatot,

dopaminlövést kapunk
nucleus accumbensünkbe.

A nucleus accumbens örök barátunk,

mert a nucleus accumbensbe
jutó több dopamin

az erősebb érzéssel korrelál.

Az 1950-es években Olds és Milner
elektródákat helyezett el

patkányok nucleus accumbensébe.

Majd emeltyű lenyomására
tanították meg az állatokat,

és ahányszor lenyomták,

nucleus accumbensüket serkentő
kisfeszültség érte őket.

A patkányok folyton
nyomkodni akarták az emeltyűt.

Egyikük 12 óra alatt 7 500-szor nyomta le,

amiből úgy tűnt, hogy inkább éhezik,
semmint fölhagy a nyomkodással.

A nucleus accumbensnek tetszik,
de a farkas mag akar.

A zene okozta borzongás
erőssége attól függ,

mennyi dopamin jutott
nucleus accumbensünkbe.

Ám az, hogy hányszor borzongunk meg,
vagy hogy megborzongunk-e,

a farkas magunkban lévő
dopamin mennyiségétől függ.

Tehát megtudtam,
mit jelent muzikálisnak kenni.

Föl kell csigáznunk
közönségünk zenei érdeklődését,

hogy figyeljen,

hogy mindenki farkas magja tudja:

jutalomra számíthat, és figyeljen jobban.

Aztán muzsikusként –

ha már fölszítottuk a feszültséget –,

a föloldódás késleltetésére
mindenféle eszközt bevetünk.

Mindenféle zenei eszközünk van
a vágy, a várakozás

és a jutalom iránti
késztetés fölcsigázására,

mert hiszen az élvezet a vágy halála.

De minél erősebb a vágy,
annál nagyobb az élvezet.

Erre jöttem rá.

Hadd szemléltessem
e kis elméletet a gyakorlatban!

Kedvencem Verdi Traviata c. operája.

Egy párizsi kurtizán, előkelő
luxusprosti történetét beszéli el,

aki tébécétől haldoklik,
ahogy ez szopránoknál szokás.

(Nevetés)

Fényűző estélyt rendez,
mivel mindenkinek élvezetet nyújt.

Ebből él, hogy élvezetet nyújt,

de az estély kimeríti.

Ám az estélyen ezzel az ifjúval ismerkedik
össze, aki az ablakánál ül,

mikor a nő már képtelen élvezetet
nyújtani, barátai elhagyták.

Az ifjú vár rá, mert szívből szereti.

S a szobája magányában eltűnődik:
"Milyen lehet igazi szerelmet érezni?

Mi ez a rejtélyes dolog,
a világegyetem lüktetése?"

Rájön, hogy ez kétélű kard:

a szerelem egyben kín és gyönyörűség,

(Olaszul) "croce e delizia".

Ezt a szándékot zeneileg
szeretném továbbadni önöknek,

mert a gondolat sokkal bonyolultabb,
mint ahogy elmondható.

Ehhez először én is eléneklem,

amit a tenor mond a jelenet elején.

A bölcs Verdi!

Másodjára jobban tetszenek a dolgok;
ehhez kell az ismétlés.

Ezután várakozást keltek:

kerek perec megmondom: magas hang jön.

Fölkészültek?

De amíg csak lehet,
késleltetem a magas hangot,

vágyfokozónak, hogy minél több
dopamin jusson a farkas magjukba,

hogy mire kioldódik a feszültség,

dopaminlövést kapjanak
a nucleus accumbensükbe.

(Nevetés)

(Zongoraszó indul)

(Ének)

(Az ének és zongoraszó vége)

(Taps)