Hogyan tette lehetővé a technológia, hogy olvassak

Hónapokkal azt követően, hogy 1948-ban megszületett, Ron McCallum megvakult. Ebben az elbűvölő és megindító előadásban bemutatja, hogyan képes olvasni -- és magasztalja az okos eszközök és az alkalmazkodó számítógépes technológiák fejlődését, melyek ezt lehetővé teszik. Segítségükkel, és a nagylelkű önkéntesekkel jogász lett, egyetemi tanár, és legfőképpen telhetetlen olvasó. Isten hozta Önöket a vakolvasás gyökeres átalakulásában. (A TEDxSydney rendezvényen rögzítve.)

Amikor úgy három-négy éves lehettem,

emlékszem, anyukám egy történetet olvasott nekem

és két bátyámnak,

és emlékszem, hogy rátettem a kezeimet

a könyv lapjaira,

hogy érezzem a képet, amiről éppen diskurálnak.

És anyukám így szólt: "Drágám,

ne feledd, hogy nem láthatod,

nem érezheted a képet

és nem érezheted a nyomtatást sem az oldalakon."

És magamban azon tűnődtem:

"De én ezt akarom tenni.

Szeretem a történeteket. Olvasni akarok."

Nem gondoltam volna,

hogy egy olyan technikai forradalom részese leszek majd,

mely valóra váltja ezt az álmomat.

Tíz héttel korábban jöttem a világra,

ami a vakságomhoz vezetett, úgy 64 évvel ezelőtt.

Az állapot neve retrolentális fibroplázia

ami most már rendkívül ritka a fejlett világban.

Aligha tudhattam, összekuporodva

1948-ban a csinos babainkubátoromban,

hogy a megfelelő helyre,

megfelelő időben születtem,

hogy egy olyan országban vagyok, ahol részese lehetek

a technikai forradalomnak.

Földünkön 37 millió teljesen vak ember él,

ám azok, akik osztozhatnak a technológiai változásokban

főként Észak-Amerika, Európa,

Japán és a világ más fejlett részeiben élnek.

A számítógépek megváltoztatták mindannyiunk életét ebben a teremben

és az egész világon,

ám úgy vélem, a látássérült emberek életét

jobban, mint más csoportokét.

És ezért mesélni akarok Önöknek

a számítógépekre épülő adaptív technológiák

és a sok önkéntes közötti együttműködésről, akik az évek során segítettek

azzá lenni, aki most vagyok.

Ez egy együttműködés önkéntesek,

lelkes feltalálók, és a technológia között,

és egy történet, melyet sok más látássérült is elmesélhetne.

De engedjék meg nekem, hogy most én beszéljek erről kicsit.

Ötéves koromban iskolába jártam és megtanultam a vakírást.

Ez egy leleményes, hat pontból álló rendszer,

melyet papírra lyukasztanak,

és érezhetem azokat az ujjaim segítségével.

Valójában, azt hiszem épp most mutatják a Braille olvasásról szóló bizonyítványomat.

Nem tudom, hogy Julian Morrow honnan szerezte ezt be.

(Nevetés)

Az olvasás nagyon jól ment,

de a vallásos és a zenei elismerésért jobban meg kellett dolgoznom.

(Nevetés)

Amikor elhagyják az operaházat,

Braille írásjegyeket találhatnak a liftekben.

Keressék meg! Észrevették már?

Én igen. Én mindig keresem őket.

(Nevetés)

Amikor még iskolás voltam,

a könyveket átírták az önkéntes vakírás-fordítók,

akik egyesével lyukasztottak,

így köteteket olvashattam,

melyeket főként nők készítettek

ebben az országban, a 19. század végétől,

de ez volt az egyedüli módja, hogy olvasni tudjak.

Amikor már középiskolás voltam,

megkaptam az első Philips márkájú, orsós felvevős magnetofonomat,

így a felvevős magnó lett az én számítógépeket megelőző

tanulási médiumom.

Rávehettem a családot és a barátokat, hogy olvassanak fel nekem,

majd ezt később visszajátszhattam

annyiszor, amennyiszer szükséges volt.

És ez kapcsolatba hozott engem

önkéntesekkel és segítőkkel.

Például, amikor az egyetemen tanultam

a Queen's Egyetemen, Kanadában,

a Collins Bay börtön rabjai beleegyeztek, hogy segítenek nekem.

Adtam nekik egy felvevős magnót és ráolvastak nekem.

Ahogy egyikük mondta nekem:

"Ron, mi most nem megyünk sehová."

(Nevetés)

De gondolják végig! Ezek az emberek,

akiknek semmi oktatási lehetőségük nem volt, mint nekem,

felajánlásukkal segítették megszerezni

jogi posztgraduális képesítéseimet.

Nos, visszamentem, és egyetemi tanár lettem

a melbourne-i Monash Egyetemen,

és 25 éven keresztül

a felvevős magnók jelentettek számomra mindent.

Az irodámban 1990-ben

valójában 18 mérföldnyi szalag volt.

Hallgatók, család és barátok mind felolvastak nekem.

Mrs. Lois Doery,

akit később pótanyámnak neveztem,

több ezer órányit olvasott fel nekem szalagra.

Az egyik oka, hogy beleegyeztem abba, hogy ezt az előadás ma megtartom,

az volt, hogy reméltem, hogy Lois itt lesz,

így bemutathatom Önöknek és nyilvánosan megköszönhetem neki.

De sajnos az egészségi állapota nem tette lehetővé számára, hogy ma eljöjjön.

De itt és most, ezen a fórumon megköszönöm neked, Lois.

(Taps)

Első Apple számítógépemmel 1984-ben találkoztam,

és azt gondoltam magamban:

"Ennek az izének üveg képernyője van, nem sok haszna van számomra."

Mekkorát tévedtem!

1987-ben, abban a hónapban, amikor a legidősebb fiam, Gerard született,

megkaptam első vakszámítógépemet,

ami tulajdonképpen itt is van.

Látják ott fenn?

És mint látják, nincs neki, hogy is hívják, képernyője.

(Nevetés)

Ez egy vakszámítógép.

(Nevetés)

Ez egy Keynote Gold 84k modell,

és a 84k itt ennyi kilobájt memóriát jelent.

(Nevetés)

Ne nevessenek, 4000 dolláromba került akkor. (Nevetés)

Azt hiszem, az órámnak is több memóriája van.

Russel Smith találta fel, egy lelkes új-zélandi feltaláló,

aki megpróbált a látássérült embereken segíteni.

Sajnos 2005-ben, egy repülőgépbalesetben életét vesztette,

ám emléke tovább él a szívemben.

Azt jelentette, hogy az első alkalommal

vissza tudtam olvasni azt, amit begépeltem.

Volt egy beszédszintetizátora.

Első, társszerzővel írt, munkajogról szóló könyvemet

egy írógépen írtam, még 1979-ben, pusztán emlékezetből.

Ezzel már visszaolvashattam, amit írtam

és beléphettem a számítógépek világába,

még ha csak 84 KB memóriával is.

A nagyszerű Ray Kurzweil, amerikai feltaláló 1974-ben

olyan berendezés létrehozásán dolgozott, mely könyveket digitalizált

és szintetikus beszéddel felolvasta őket.

Akkor az optikai karakterfelismerő egységek

csupán egy betűkészlettel működtek,

ám töltéscsatolt síkágyas lapolvasók

és beszédszintetizátorok használatával

kifejlesztett egy gépet, mely bármilyen betűkészletet tudott olvasni.

És a gépe, mely olyan nagy volt, mint egy mosógép,

1976. január 13-án került bevezetésre.

Az első kereskedelemben kapható Kurzweil géppel

1989 márciusában találkoztam, és lenyűgözött.

Majd 1989 szeptemberében

abban a hónapban, amikor docenssé avatásom

bejelentésre került a Monash Egyetemen,

a jogi egyetem beszerzett egyet, és használhattam is.

Az első alkalom volt, hogy azt olvashattam, amit csak akartam

úgy, hogy csak ráhelyeztem a könyvet a lapolvasóra.

Nem kellett már hízelegnem az embereknek!

(Nevetés)

Többé már nem leszek cenzúrázva.

Például akkor túl szégyenlős voltam,

és valójában most is, hogy megkérjek valakit,

hogy olvasson fel nekem hangosan szexuálisan szókimondó anyagot.

(Nevetés)

De tudják, lekaphattam egy könyvet az éjszaka közepén, és -

(Nevetés) (Taps)

Most már a Kurzweil felolvasó csupán

egy program a laptopomon.

Egy programmá zsugorodott.

És most már beolvastathatom a legújabb regényt

és nem kell várni, hogy bekerüljön a hangoskönyvek könyvtárába.

Lépést tarthatok a barátaimmal.

Temérdek ember segített nekem életemben.

és sokkal nem is találkoztam.

Az egyik egy másik amerikai feltaláló, Ted Henter.

Ted motorkerékpár versenyző volt,

de 1978-ban, egy autóbalesetben elvesztette a látását,

ami kétségbeejtő, ha motorozni szeretnénk.

Később vízisíző

és fogyatékos vízisí-bajnok lett.

De 1989-ben társult Bill Joyce-szal,

hogy kifejlesszenek egy programot, ami felolvassa,

ami a számítógép képernyőjén van

a netről vagy ami a számítógépen van.

A program a JAWS (Job Access With Speech),

és valahogy így hangzik:

(A JAWS beszél)

Ron McCallum: Nem túl lassú?

(Nevetés)

Tudják, ha így olvasnék, elaludnék.

Lelassítottam Önöknek.

Meg fogom kérni, hogy játsszuk le azzal a sebességgel, ahogy olvasok.

Lejátszhatnánk?

(A JAWS beszél)

(Nevetés)

RM: Tudják, amikor a hallgatók dolgozatait javítja az ember,

elég gyorsan túl akar jutni rajtuk.

(Nevetés) (Taps)

Ez a technológia, ami 1987-ben elkápráztatott engem,

most már az iPhone-omon és az Önökén is megtalálható.

De tudják, a gépi olvasást

nagyon magányos folyamatnak tartom.

Úgy nőttem fel, hogy a családom, barátaim olvastak nekem,

és szerettem az emberek melegségét, lélegzetét,

és közelségét, amikor olvasnak.

Szeretik, ha felolvasnak Önöknek?

Egyik legmaradandóbb emlékem

1999-ből való, Mary felolvasta nekem és a gyerekeknek

lent délen, Manly Beach közelében

a "Harry Potter és a bölcsek köve." c. regényt.

Hát nem egy nagyszerű könyv?

Még mindig szeretem, ha valaki a közelemben van és felolvas nekem.

De nem adnám fel a technológiát,

mert lehetővé tette, hogy nagyszerű életet éljek.

Természetesen a vakok számára készült hangoskönyvek

mind eme technológiát megelőzték.

Végül is a nagylemezeket

az 1930-as évek elején fejlesztették ki,

és most már hangoskönyveket rögzítünk a CD-lemezekre

a DAISY digitális rendszer használatával.

De amikor beszédszintetizátor hangjával olvasok,

szeretek hazajönni és egy pikáns regényt olvasni

igazi, emberi hanggal.

Nos még mindig vannak korlátok

nekünk, fogyatékos embereknek.

Temérdek weboldalt nem tudunk felolvastatni a JAWS programmal

és a többi technológiával.

A weboldalak gyakran nagyon vizuálisak,

és vannak mindenféle grafikonok, nyomógombok,

melyeket nem címkéznek,

és ezért a World Wide Web konzorcium 3,

- ismertebb nevén W3C - világszerte alkalmazott szabványokat fejlesztett ki

az internet számára.

És mi azt akarjuk, hogy az összes internetfelhasználó és internet-weboldal tulajdonosa

tegyék úgy kompatibilissé a webhelyeiket, hogy

mi látássérültek is egyenlő eséllyel elérhessük azokat.

Vannak más, törvény által előidézett korlátok is.

Például, Ausztráliának,

csakúgy, mint kb. a világ országai 1/3 részének,

szerzői jogi kivételei vannak, melyek lehetővé teszik, hogy a könyveket vakírással átírják

vagy felolvassák nekünk, vak embereknek.

De ezeket a könyveket nem vihetik országhatárokon át.

Például Spanyolországban 100.000

elérhető könyv van spanyolul.

Argentínában 50.000.

Semmilyen más latin-amerikai országban

nincs pár ezernél több.

De illegális a könyvek átszállítása

Spanyolországból Latin-Amerikába.

Több százezer elérhető könyv található

az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Kanadában, Ausztráliában, és a többi,

de ezeket nem lehet átszállítani a világ azon 60 országába,

ahol az angol az első, illetve a második nyelv.

És ne felejtsék, Harry Potterről meséltem Önöknek.

Nos, mivel nem vihetjük át a könyveket a határon,

különféle verziókat kell olvasni

mindegyik különböző angolul beszélő országban:

Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában,

és Új Zélandon mind

különféle Harry Pottert lehet olvasni.

És ezért jövő hónapban, Marokkóban,

mindezen országok közös találkozót szerveznek.

Ez olyasvalami, melyet több ország

és a Vakok Világszövetsége is támogat,

egy országhatárokat átlépő egyezmény

mely arról szól, hogy ha a könyvek szerzői jogi védelmi kivétellel rendelkeznek,

és a másik ország is rendelkezik a kivétellel,

átvihetjük azokat a könyveket az országhatáron át

és életet adhatunk embereknek, különösen a fejlődő országokban,

vak embereknek, akiknek nincs mit olvasniuk.

Azt akarom, hogy ez létrejöjjön.

(Taps)

Az élet rendkívül megáldott

házassággal és gyerekekkel

és kétségkívül érdekes munkával,

legyen az a Sydney-i Jogi Egyetem,

ahol egy szemesztert dékánként tevékenykedtem,

vagy ahogy most, az ENSZ Rokkant Személyek Jogaival Foglalkozó Bizottságában (CRPD),

Genfben ülésezek.

Valóban nagyon szerencsés ember vagyok.

Kíváncsian vagyok, hogy mit tartogat a jövő.

A technológia még tovább fog fejlődni,

de még mindig emlékszem arra, amit anyukám mondott, 60 évvel ezelőtt,

"Ne felejtsd el, drágám,

soha nem leszel képes olvasni a nyomtatást az ujjaiddal."

Nagyon boldog vagyok, hogy a vakírás-fordítók,

önkéntes felolvasók és lelkes feltalálók együttműködése

lehetővé tette nekem és a világ vak embereinek,

hogy valóra válhasson ez az álom, hogy olvashatunk.

Szeretném megköszönni kutatómnak, Hannah Martinnak,

aki a dialapozóm, aki lapozza a diákat,

és a feleségemnek, Mary Crock professzornak, aki életem értelme,

és most jön értem, hogy kivezessen.

Neki is szeretném megköszönni.

Azt hiszem, hogy most már el kell búcsúznom.

Isten áldja Önöket! Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)

Hurrá! (Taps)

Oké. Oké. Oké. Oké.Oké. (Taps)