Miért éri meg együtt dolgozni legnagyobb kritikusainkkal?

Öltönyösként (saját szavaival élve) és a McDonald's egykori fenntarthatósági alelnökeként Bob Langert más cégekkel és a McDonald's legnagyobb kritikusaival dolgozik együtt, hogy olyan megoldásokat találjanak, amelyek egyszerre szolgálják a köz és az üzlet javát. Praktikus tanácsokkal megtűzdelt beszédében Langert történeteket oszt meg arról a több évtizedes átalakulásról, amely során a McDonald's vállalati fenntarthatóságát kiépítette – beleértve közös munkáját is olyan valószínűtlen partnerekkel, mint az Environmental Defense Fund és Temple Gardin –, és rámutat, hogyan lehetnek legnagyobb ellenségeink néha a legnagyobb szövetségeseink is.

Ki emlékszik erre a hírhedt
hungarocell dobozra?

(Taps)

Nos, az biztos, hogy megváltoztatott
engem és a cégemet is,

s elindított bennünket egy olyan úton,

amely során kiderült, hogyan lehetnek
az ellenségeink a legjobb szövetségeseink.

Tudják, a nyolcvanas évek végén

a Big Mac doboza vált
a hulladékkrízis jelképévé.

Az emberek dühösek voltak.

A világ minden tájáról

érkeztek levelek fiataloktól,
diákok ezrei vádolták a McDonald'sot,

mivel abban az időben
ilyen dobozok millióit használtuk.

Akkoriban a McDonald'snál senki semmit
nem tudott a környezetbarát csomagolásról,

engem is beleértve.

Tíz évig én feleltem

a logisztikáért és a teherfuvarozókért.

Majd a semmiből ott termett a főnököm,

és azt mondta: "Szeretnénk, ha megmentenéd
ezt a típusú dobozt a cégnek,

de mégis csökkenne
a hulladék a McDonald'snál."

Ránéztem, és azt kérdeztem:

"Szerinted én tudom, mi az a hungarocell?"

Ám mindezt izgalmasnak is találtam,

mert visszavezetett a gyökereimhez.

Tudják, a '60-as évek végén,
'70-es évek elején nőttem fel,

amikor Amerika nagy társadalmi
átalakuláson esett át.

Egy hullámhosszon voltam tüntetőkkel,
ülősztrájkot folytatókkal,

elleneztem a vietnámi háborút

és egyetértettem a hatalom
megkérdőjelezésével.

Ám ahogy egyetemre kerültem,

rájöttem, ebből nem fogok megélni.

Aztán az egész mozgalom elült,

és vele együtt lenyugodtak
az én kedélyeim is.

Pénzt kellett keresnem,

így léptem be az üzleti világba.

A környezetszennyezés
ellen tiltakozó diákok,

akik leveleket küldtek a McDonald'snak,

a húsz évvel fiatalabb
önmagamra emlékeztettek.

Megkérdőjelezik a hatalmat.

De akkor már én voltam a felnőtt.

(Nevetés)

Az öltönyös.

Én képviseltem a hatalmat.

Kialakult ez az új dolog,

a vállalati társadalmi felelősségvállalás,

később vállalati fenntarthatóság,

és most már volt lehetőségem változtatni.

Ez az utazás akkor vette kezdetét,

amikor a McDonald's együttműködésre lépett

az Environmental Defense Fund
nevű csoporttal.

Ez egy civil szervezet,

amelyet a "Pereljük be a gazembereket!"
elv mentén alapítottak.

Az járt a fejemben,

vajon mit gondolnak
rólam és a csapatomról.

Amikor először találkoztam
Richard Denisonnal,

az EDF vezető kutatójával,

nagyon aggódtam.

Úgy véltem, olyasvalaki ő,
aki testével védi a fákat,

és azt hiszi, engem csak a pénz érdekel.

Megvalósítható ötleteket
akartunk az EDF-től,

így az egyetlen logikus dolgot tettük:

elhívtuk őket az éttermeinkbe
hamburgert készíteni.

Képzeljék el Richardot,

akinek egyébként fizika doktorija van,

ahogy megpróbál
összerakni egy McRoyalt,

amihez kell két spriccelés ketchup,

egy mustár, három uborka, egy hagyma,

és máris jöhet a következő,
nagyon gyorsan.

És tudják mit? Egy nap alatt
egy jót sem tudott csinálni.

Nagyon csalódott volt.

Én viszont csodáltam,

mert megpróbálta megérteni
az üzleti tevékenységünket.

Az EDF-esek úgy vélték,

az újrahasznosítható anyagok jelentik
számunkra a Szent Grált.

Csak néztünk a csapatommal:
újrahasznosítható anyagok?!

Nagy helyigény, káosszal kísérve,

le is lassítanák a munkánkat.

Ám nem utasítottuk el a javaslatot.

Elmentünk egy Washington közeli étterembe,
amit ők választottak, a hátsó helyiségbe.

A mosogató nem működött rendesen,

koszosan jöttek ki belőle az edények.

Zsíros, koszos volt az egész konyha.

Összehasonlítva az addigi
McDonald's élményeikkel –

tisztaság, rendezettség –

erős különbséget láthattak.

Egy McDonald's étterembe is
beültünk egy napra,

figyeltük, ahogy a vendégek betérnek enni.

A viselkedésüket.

Kiderült, milyen sokan viszik el az ételt,

távoznak az itallal.

Az EDF ugyanarra a következtetésre jutott:

az újrahasznosítható anyagok
számunkra nem jelentenek megoldást.

Ám sok ötlettel rukkoltak elő,
amelyek működtek.

Olyanokkal, amelyekre magunktól
sosem gondoltunk volna –

mármint az EDF csapata nélkül.

Az egyik kedvencem,
hogy a fehér papírzacskót

leváltotta a barna zacskó.

Korábban a fehér zacskót használtuk.

Primer rostanyag,

a cellulóztartalmát klóros
anyagokkal fehérítik,

ők meg azt javasolták,
használjunk kezeletlen papírt,

kemikáliák nélkülit.

Újrahasznosított papírból készül,

általában karton szállítódobozokból.

Kiderült, hogy ez a zacskó
erősebb, a rost erősebb,

és nem is növelte a kiadásainkat.

Mindketten nyertünk az ötlettel.

Egy másik elképzelésük az volt,

csökkenthetnénk a szalvéta
méretét két centiméterrel.

És lehetne újrahasznosított
irodai papírhulladékból.

Arra gondoltam,
két centiméter nem nagy dolog.

Megcsináltuk, így évente 1,36 millió
kilóval kevesebb hulladékot termelünk.

Tizenhatezer fa menekült meg.

(Taps)

Ami igazán menő volt, hogy lecseréltük
azt a fényes fehér szalvétát,

mert az újrahasznosított szalvéta
szürkés árnyalatú, foltokkal tarkított.

Tudják, népszerűvé tettük ezt a kinézetet,

a vevők ráhangolódtak.

Én pedig egyre inkább élveztem

a munkát az EDF csapatával.

Közös vacsorák, éjszakába
nyúló beszélgetések,

elmentünk egy baseball meccsre is.

Összebarátkoztunk.

Ekkor tanultam meg az életre szóló leckét.

Azt, hogy ezek a civil keresztes vitézek

egyáltalán nem különböznek tőlem.

Aggódnak, szenvedélyesek,

nincs köztünk különbség.

Hat hónapot dolgoztunk együtt,

és a végére összeállt egy 42 pontos
hulladékcsökkentési akcióterv.

Csökkentés, újrahasználás,
újrahasznosítás.

A '90-es években végig mértük,

és tíz év alatt 136 millió kilóval
csökkentettük a hulladékkibocsátásunkat.

Ha közben azt találgatnák,
mi lett a hungarocell dobozzal,

nos, igen, megszabadultunk tőle.

És szerencsére a munkámat
is megtarthattam.

Az együttműködésünk olyan sikeres volt,

hogy továbbgondoltuk azt az ötletet,
hogy együtt dolgozzunk a kritikusainkkal

olyan megoldásokon,

amelyek javára lehetnek
a társadalomnak és az üzletnek is.

De létrejöhet-e együttműködés

teljesen ellentétes felek között?

Ráadásul olyan dolgokban,
amelyekre nincs közvetlen ráhatásunk?

Gondolok például az állati jogokra.

Az állatvédők nyilván szeretnék,

ha nem használnánk húst.

A McDonald's valószínűleg

a vendéglátóipar legnagyobb
húsfelvásárlója.

A konfliktus a dolog
természeténél fogva adott.

Ám úgy véltem, a legjobb,

ha felkeresem akkori leghevesebb,
leghangosabb kritikusainkat,

és tanulok tőlük:

Henry Spirát, az Animal Rights
International vezetőjét

és Peter Singert,

az Állatfelszabadítás szerzőjét.

A mű az állatok jogainak
modern megközelítése.

Tudják, hogy felkészüljek, elolvastam,

mert megpróbáltam átérezni, amit ő,

és be kell valljam, kemény volt.

Nem leszek vegán,

a cégem sem indult el azon az úton.

Viszont az járt a fejemben,
sokat tanulhatnánk.

Így szerveztem New Yorkba
egy reggelivel egybekötött találkozót.

Emlékszem, ahogy ott ültem, készülődtem,

és úgy döntöttem, nem
rendelem a kedvencem,

ami bacon, kolbász és tojás.

(Nevetés)

Hanem péksüteményt eszek.

Be kell valljam,

vártam, hogy letámadnak.

De nem ez történt.

Henry és Peter szívélyesek voltak,

önzetlenek, értelmesek, jókat kérdeztek.

Elmondtam nekik, mennyire nehéz
a McDonald'snak,

hogy az állatok jólétével törődjön,

mert a közvetlen beszállítóink
csupán fasírtot gyártanak.

Az állatok három-négy lépéssel odébb,
a hatáskörünkön kívül vannak.

Megértőek voltak.

És miközben nyilvánvalóan
ellentétes oldalon álltunk

a szervezeteink küldetése szempontjából,

azt éreztem, rengeteget tanultam.

A legjobb, hogy adtak egy klassz tanácsot.

Ez a következőképp hangzott:

"Együtt kellene dolgoznia
Dr. Temple Grandinnel."

Akkoriban még nem ismertem őt.

Most már elmondhatom,

ő az állatok viselkedésének akkori
és jelenlegi legnagyobb szaktekintélye.

Ismeri a nagyüzemi létesítményekben
élő állatok mozgását, viselkedését.

Végül találkoztam vele,

és ő tényleg a lehető legjobb kritikus

abban az értelemben,
hogy imádja az állatokat,

meg akarja védeni őket,

ám elfogadja a húsüzlet valóságát.

Mindig emlékezni fogok erre:

azelőtt sosem láttam mészárszéket,

és így az első alkalommal együtt mentünk.

Nem tudtam, mire számítsak.

Kiderült, hogy a személyzet
elektromos sokkolóval dolgozik,

és a létesítményben tulajdonképp
ezzel terelgetik az összes állatot.

Mindketten megdöbbentünk,
ő össze-vissza ugrált –

ehhez ismerniük kéne –,

azt mondogatta:
"Ezt nem lehet, ez nem jó így,

használhatnánk zászlókat,
műanyag zsákokat,

a természetes viselkedésnek megfelelő
karámokat építhetnénk."

Temple-t összehoztam a beszállítóinkkal,

hogy normákat és elveket fektessenek le.

Illetve módszereket, melyek mérik az
állatok jólétét célzó ötleteinek hatását.

Az elkövetkező kettő-öt évben
ezen munkálkodtunk.

A rendszer összeállt, bevezettük.

Mellesleg a McDonald's
két beszállítójától megváltunk,

mert nem feleltek meg a normáknak.

Ami a legjobb,

hogy a normák az egész
üzletágban elterjedtek.

Nem használnak már sokkolókat.

Mi a helyzet azokkal a dolgokkal,
melyek miatt még vádolnak minket?

Itt van például az erdőirtás.

Tudják, erről mindig azt gondoltam,

ez a törvényhozók és a kormány dolga.

Sosem hittem volna,
hogy majd nálam landol.

Azonban 2006 kora áprilisában

a Blackberrymen éppen

Greenpeace aktivistákról olvastam,

akik tucatszám bukkantak fel Angliában

csirkének öltözve,

így ültek be a McDonald'sba,

s láncolták oda magukat
az asztalokhoz, székekhez.

Sok figyelem irányult rájuk,

beleértve az enyémet is.

Gondolkodtam az épp akkor
lehozott riportjukon,

mely az "Amazónia felzabálása"
címet viselte.

Mellesleg a szója a csirketáp
fontos alapanyaga,

innen az összefüggés.

Így aztán felhívtam bizalmas
barátaimat a WWF-nél,

felhívtam a Conservation Internationalt,

és hamarosan megtudtam,
hogy a riportban közölt adatok helyesek.

Ezért kértem a cégem, támogasson,

és mindig emlékezni fogok rá,
ahogy az akciót követő napon

felhívtam az aktivistákat,

és azt mondtam: "Egyetértünk veletek."

Hozzátettem: "Mit szólnátok,
ha együtt dolgoznánk?"

Így három nappal később,

csodával határos módon,
négyen a McDonald'stól,

négyen a Greenpeace részéről,

találkoztunk a londoni Heathrow reptéren.

El kell mondjam, az első óra rázós volt,

abszolút bizalmatlanok
voltunk egymással szemben.

Ám az érdekek találkoztak,

mert mind meg akartuk
menteni az őserdőket.

A megbeszélés során

szerintem önök sem mondták volna meg,

ki volt a Greenpeace-től,
ki a McDonald'stól.

Az egyik legjobb dolog, amit tettünk,

hogy részt vettünk velük egy kilencnapos
túrán, át az amazóniai őserdőn,

Greenpeace repülővel, Greenpeace hajón.

Sosem felejtem el,

képzeljék el, ahogy több száz mérföldet
tettünk meg Manaustól,

Amazónia fővárosától nyugatra.

Ősi szépség,

ember alkotta szerkezetektől
mentes, nincsenek utak,

vezetékek, házak.

Ám Manaustól keletre utazva
mást se látnának,

csak nyílt erdőpusztítást.

Ez az igen valószínűtlen összefogás
egyedülálló eredményt hozott.

Az együttműködés révén

nagyjából tucatnyi beszállítót
és kereskedőt cseréltünk le újakra,

azonos okból.

Egyébként három hónap múlva

az iparágon belül moratóriumot hirdettek

erre a fajta erdőirtásra.

Maga a Greenpeace úgy nyilatkozott,
látványosan csökkent az erdőirtás,

és azóta is érezhető a hatása.

Biztosan úgy gondolják,
az ilyesfajta együttműködések

mára hétköznapinak számítanak.

Nem így van.

Ha egy szervezetet tűz alá vesznek,

az általában tiltakozik és hárít,

leközöl valami béna nyilatkozatot,

aztán nincs semmiféle javulás.

Állítom, a másik út igen hathatós.

Nem fog minden problémát megoldani,

és biztosan marad tennivaló,

de a kritikusokkal együtt dolgozni

és megpróbálni több jót tenni a közért,

ami az üzletnek is jót tesz,

higgyék el, lehetséges.

Ám az elején el kell fogadniuk,

hogy a kritikusaikról a lehető
legjobb szándékot feltételezzék.

Ahogy önök is a legjobb
szándékkal állnak a dolgokhoz.

Másodsorban

el kell nézniük,
hogyan taktikáznak önök ellen.

Bevallom, én sem szerettem azokat,

amiket a cégem ellen vetettek be.

Ám ezek helyett inkább
a valóságra figyeljenek,

arra, mi a helyes,

mit mond a tudomány, mit a tények.

Végül, tudják, azt tanácsolnám,

adják át a kulcsokat a kritikusoknak.

Engedjék be őket a hátsó helyiségekbe.

Vigyék oda őket, ne rejtegessenek semmit,

mert ha szövetségeseket
és támogatókat akarnak,

őszintének és nyíltnak kell lenniük.

Akár öltönyösök,

akár ligetvédők,

javaslom, amikor legközelebb
valaki kritizálja önöket,

figyeljenek, tanuljanak.

Jobbá válnak általa önök is,
a szervezetük is,

s közben még jó barátokra is szert
tehetnek ezen az úton.

Köszönöm.

(Taps)