A klímaváltozás hatása a vízalatti világ hangképére

A vízalatti világ távolról sem csöndes. Olyan zajos, mint egy dzsungel vagy esőerdő, ám a klímaváltozás oly drámaian megváltoztatja a hangképét, hogy ez a bolygóra nézve végzetes lehet.

Kate Stafford oceanográfus egy akusztikus és vizuális utazásra visz bennünket az óceán mélyétől a felszínéig, hogy átadja az üzenetet: csökkentsük helyi megoldásokkal az ember okozta vízalatti hangszennyezést.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el. Ld. még: http://ted.com/tedx

1956-ban Jacques Cousteau egyik filmje

Arany Pálma és Oscar-díjat is nyert

A címe: "Le monde du silence",

azaz: "A csend világa".

A cím fő üzenete az volt,
hogy a víz alatti világ a csend világa.

Most, 60 évvel később, már tudjuk,

hogy a víz alatti világ minden,
csak nem csöndes.

Bár hangjai a felszín fölött
nem hallhatók,

a helyszíntől és időponttól függően,

a víz alatti világ olyan zajos lehet,
mint egy őserdő vagy esőerdő.

A gerinctelenek, mint a csattogó garnéla,
a halak, tengeri emlősök hangot adnak ki.

Hanggal térképezik fel élőhelyüket,

tartják a kapcsolatot egymással,
tájékozódnak,

ismerik fel ellenségeiket és áldozataikat.

Hangok révén szereznek
ismereteket környezetükről.

Nézzük például az Északi-sarkvidéket.

Hatalmas, lakhatatlan területnek tartjuk,

egyfajta sivatagnak,

mert olyan zord és távoli,
és szinte egész évben jég borítja.

Ennek ellenére nem sok helyen lennék
szívesebben, mint az Arktiszon.

Különösen, amikor hosszabbodnak
a nappalok és jön a tavasz.

Számomra az Arktisz példázza
azt az ellentétet,

amit a felszínen látunk
és ami a felszín alatt történik.

Végignézve a jégtakarón -
minden fehér, kék és hideg -

nem látunk semmit.

Ha viszont belehallgatunk
a víz alatti világba,

a hangok lenyűgöznek
és elkápráztatnak bennünket.

Miközben szemünk kilométeres
jégmezőkön kívül semmit sem lát,

fülünk érzékeli, hogy odalenn

grönlandi bálnák, belugák,
rozmárok és borjúfókák vannak.

A jég maga is ad ki hangot:

csikorog, reped, pattog és morog,
ahogy egymásnak ütközik és dörzsölődik,

ahogy a hőmérséklet, az áramlatok,
vagy a széljárás változik.

A teljesen befagyott,
halott téli vízfelszín alatt

grönlandi bálnák éneke hallatszik.

Nekünk, embereknek, ez meglepő,

mert mi többnyire
a látásunkra hagyatkozunk.

Többségünk, bár nem mindenki,

látása segítségével
tájékozódik a világban.

A tengeri emlősök számára a víz alatt,

ahová a kémiai jelek
és a fény alig jutnak el,

a hallás az elsődleges érzékszerv.

A hang nagyon jól terjed a vízben,
sokkal jobban, mint a levegőben.

A jelek így nagyon messzire eljutnak.

Az Arktiszon ez különösen fontos,

mert a tengeri emlősöknek
nemcsak egymást kell hallaniuk,

hanem olyan környezeti jeleket
is érzékelniük kell,

melyek nagy jégtömegek
vagy nyílt víz jelenlétét jelzik.

Bár életük nagy része a víz alatt zajlik,
ne felejtsük el,

hogy ők emlősök, így levegőért
fel kell jönniük a felszínre.

Figyelik a vékony jéggel borított,
vagy jégmentes területeket,

vagy a közeli jégről érkező visszhangot.

Az északi-tengeri emlősök gazdag és
színes víz alatti hangképet érzékelnek.

Tavasszal hangok kavalkádja tölti be.

(Kerregő, süvítő, nyikorgó,
fütyülő, búgó hangok)

Viszont amikor a jég megszilárdul,

és a hőmérséklet és az áramlatok
többé-kevésbé állandósulnak,

az Arktisz víz alatti világa
lesz a legcsöndesebb terület

a világ óceánjai közül.

Ez azonban változik.

Az éghajlat és a tengeri jég
kiterjedésének változása

az Arktisz víz alatti
hangképét is alakítja,

ami az üvegházgázok kibocsátásának
közvetlen hatása.

A klímaváltozással tehát nyilvánvalóan

egy teljesen kontrollálatlan
kísérletet folytatunk a bolygónkkal.

Az elmúlt 30 évben

az északi-sarkköri területen
az időszakos jégtakaró területe

hat héttől négy hónapig
terjedő ideig csökken.

A tengeri jégnek ezt az összehúzódását

szokás a nyíltvizes időszak
kiterjedésével kifejezni .

Ez az az időszak, amikor
a sarkköri vizek hajózhatók.

Nemcsak a jég kiterjedése változik,

hanem a jég kora és vastagsága is.

Hallhattunk már a szezonális
tengeri jég csökkenéséről,

ami a jeget igénylő állatok,
például fókák, rozmárok,

jegesmedvék élőhelyének
megszűnését okozza.

A tengeri jég mennyiségének csökkenése
fokozza az eróziót a parti településeken,

és megváltoztatja a tengeri madarak
és emlősök táplálékforrásait.

A klímaváltozás és a jég
mennyiségének csökkenése

a Sarkvidék víz alatti hangképére
is hatással van.

Mit értek hangkép alatt?

Mi, akik hivatásszerűen
hallgatózunk az óceánokban,

ún. hidrofonokat, víz alatti
mikrofonokat használunk.

Rögzítjük a bennünket körülvevő
környezeti zajokat.

A hangkép ennek a hangmezőnek
a különböző lakóit,

a zajok okozóit írja le.

A hidrofonokon keresztül hallható hangok

a klímaváltozás valóságának hangjai.

Ezek a változások
három területen érzékelhetők:

a levegőben, a vízben, és a szárazföldön.

Kezdjük a levegővel.

A szél a vízen hullámokat kelt.

A hullámok buborékokat,
a buborékok pedig kipukkadnak.

Ezáltal hangot keltenek,

és ez a hang egy állandó,
susogó háttérzajként érzékelhető.

Amikor a sarkköri területet jég borítja,

a szélzaj nem megy át a vízoszlopba,

mert a jég ütközőként viselkedik
a légkör és a víz között.

Ez az egyik ok, amiért az Arktisz
zajszintje nagyon alacsony tud lenni.

A szezonális jégtakaró csökkenése azonban

nemcsak azt jelenti, hogy az Arktisz
most már ki van téve ennek a hullámzajnak,

hanem azt is, hogy a viharok száma

és erőssége is növekszik az Arktiszon.

Ezek együttesen okozzák a korábban
csöndes óceán zajszintjének emelkedését.

Aztán itt van a víz.

Mivel csökken a jégtakaró,
a szubarktikus fajok északra húzódnak,

és elfoglalják a szabad vízfelület
teremtette újabb élőhelyeket.

A sarki bálnáknak, mint a grönlandi
bálnának, nincs hátúszójuk,

mert alkalmazkodtak a jéggel borított
vízben való élethez és úszáshoz.

Egy hátból kiálló testrész

nem igazán praktikus
a jégtáblák közti vándorláshoz,

és az állatot gyakorlatilag
kizárná a jégtáblák közül.

De mindenfelé, ahol csak hallgatóztunk,
hallottuk óriásbálnák,

hosszúszárnyú bálnák
és kardszárnyú delfinek hangját,

egyre északabbra,

és az évszakon belül egyre később.

Valójában a hangokból ítélve, az Arktiszt
elárasztják a szubarktikus fajok,

és még nem tudjuk, ez mit jelent.

Táplálékverseny fog kialakulni
az arktikus és szubarktikus fajok között?

Vagy a szubarktikus fajok betegségeket
vagy kórokozókat hurcolnak az Arktiszra?

Milyen hatásuk lesz
az általuk keltett zajoknak

a víz alatti hangképre?

Végül pedig a szárazföld.

A szárazföld alatt az embereket értem.

A nyílt vízfelület növekedése
növekvő emberi aktivitást okoz.

Az elmúlt nyáron már

egy hatalmas óceánjáró átkelt
az Észak-nyugati Átjárón,

az Európa és a Csendes-óceán közti,
egykor legendás útvonalon.

A jégtakaró csökkenése lehetővé teszi
újabb sarkvidéki területek elfoglalását,

az olaj- és gázkutatás
és kitermelés növelését,

a kereskedelmi hajózás kiterjesztését,

valamint a turizmus felfuttatását.

Tudjuk, hogy a hajók által keltett zaj
emeli a bálnák stresszhormon-szintjét,

és káros táplálkozási viselkedésükre.

A légfegyverek által keltett hangos,

10-20 másodpercenkénti,
alacsony frekvenciájú durranások

megváltoztatják a bálnák úszási
és hangképzési szokásait.

Ezek a hangforrások együttesen
szűkítik az akusztikus teret,

melyet a sarki tengeri emlősök
kommunikációra használhatnak.

Az északi-sarki tengeri emlősök
az év bizonyos szakában

hozzá vannak szokva
a magas zajszinthez,

de ennek okozói elsősorban
más állatok vagy a tengeri jég.

Ezek olyan hangok, melyek között felnőnek,

és melyek nélkülözhetetlenek
a túlélésükhöz.

Az új hangok viszont hangosak
és idegenek számukra.

Ezeknek a környezetre gyakorolt
hatását úgy hisszük, hogy részben értjük,

másrészt viszont nem.

Ne feledjük, hogy ezen állatoknak
a hallás a legfontosabb érzékszervük;

és nemcsak az Arktisz fizikai
élőhelyeit érinti a gyors változás,

hanem az akusztikus élőhelyeket is.

Olyan ez, mintha ezeket az állatokat
csöndes falusi lakóhelyükről kiszakítva,

csúcsforgalom idején bedobtuk volna
egy nagyváros kellős közepébe.

Nem menekülhetnek innen.

De akkor mit tehetünk?

Nem csökkenthetjük a szél sebességét,

és nem gátolhatjuk meg a szubarktikus
állatok északra vándorlását.

Helyi megoldásokkal azonban csökkenthetjük
az ember okozta víz alatti zajokat.

Az egyik lehetséges megoldás
a sarkvidéket átszelő hajók

sebességének csökkentése,

mert a lassabb hajó egyben csöndesebb is.

Évszakonként és területenként
korlátozhatjuk a forgalmat,

az állatok szaporodási, táplálkozási
vagy vándorlási ciklusához igazodva.

Ügyes módszerekkel csöndesebb
hajókat készíthetünk,

és javíthatjuk az óceánfenék
kutatásának technikáit.

A jó hír, hogy már most is
dolgoznak ezen emberek.

Végső soron azonban nekünk,
embereknek kell a nehezét,

az ember okozta légköri
változások megfordítását,

vagy legalábbis csökkentését elvégeznünk.

Térjünk vissza a csöndes
víz alatti világ ideájához.

Könnyen meglehet,

hogy az Északi-sarkvidéken úszkáló
bálnák közül sokan,

különösen a hosszú életű fajok,
mint a grönlandi bálna

- melyek, ahogy az inuitok mondják:
két emberöltőig élnek -

lehetséges, hogy 1956-ban,
Jacques Cousteau idejében

már a világon voltak.

Figyelembe véve az óceánokat
jelenleg szennyező zajmennyiséget,

talán ez régen tényleg
"A csend világa" volt.

Köszönöm.

(Taps)