Neveljünk bátor lányokat a kockázatvállalás fejlesztésével!

A vagány lányok gördeszkáznak, fára másznak, lecsúsznak, leesnek, lehorzsolják a térdüket és máris felpattannak – felnőve bátor nők lesznek. Ismerje meg Caroline Paul tűzoltó, siklóernyős, univerzális kalandor történeteiből és tanácsaiból, hogy hogyan adhatunk impulzust egy kis kockázatvállalásra, ami pozitív eredményt hoz, és hogyan nevelhetünk magabiztos lányokat.

Gyerekkoromban imádtam
a Guinness Rekordok könyvét,

és én magam is nagyon szerettem volna
bekerülni a rekordok közé.

Volt azonban egy aprócska probléma:

semmihez sem volt tehetségem.

Így hát elhatároztam,
hogy olyan rekordot állítok fel,

amihez nem kell semmilyen tehetség.

Úgy döntöttem, hogy a világrekordot

mászásban fogom elérni.

(Nevetés)

Akkoriban 20 km volt a rekord,

és ez valamilyen oknál fogva
teljesen elérhetőnek tűnt.

(Nevetés)

Beszerveztem a barátnőmet, Anne-t,

és együtt elhatároztuk,
hogy még csak edzenünk sem kell.

(Nevetés)

A rekordkísérlet napján

bútorlapból térdvédőt rögzítettünk
a kedvenc farmerünkre,

és nekivágtunk.

Azon nyomban gondunk támadt,

ugyanis a farmer

kezdte kidörzsölni a bőrünket,

és térdünk lehorzsolódott.

Órákkal később

eleredt az eső.

Ezt követően Anne feladta.

Aztán besötétedett.

A térdem ekkora már vérzett
a farmeren keresztül,

és hallucináltam a hidegtől,

a fájdalomtól és a monotóniától.

Hogy érzékeltessem, milyen szuper
szenvedésben volt részem,

az első kör a középiskola udvarán
tíz percig tartott,

az utolsó majdnem fél óráig.

12 óra mászás után

abbahagytam,

közel 14 km-t tettem meg.

Tehát elmaradtam a 20 km-es rekordtól.

Sokáig úgy gondoltam,
hogy szánalmas kudarcot vallottam,

de ma már másképpen látom,

mert amikor megpróbáltam
megdönteni a rekordot,

három dolgot tettem.

Kiléptem a komfortzónámból,

próbára tettem a tűrőképességemet,

valamint megbíztam magamban

és a döntéseimben.

Akkor még nem tudtam,

hogy ezek nem a kudarc jellemzői.

Ezek a bátorság jellemzői.

1989-ben, 26 évesen

tűzoltó lettem San Franciscóban,

és én voltam a 15. nő a részlegünkben
az 1 500 férfi mellett.

(Taps)

Képzelhetik, hogy amikor beálltam,

mennyi kétség volt afelől,
hogy megálljuk-e a helyünket.

Hiába voltam 177 cm magas, 68 kg,
tagja az egyetem evezőcsapatának,

valamint égető térdfájdalmát 12 órán át
elviselni tudó személy;

(Nevetés)

tudtam, hogy bizonyítani kell
erőmet és alkalmasságomat.

Egy nap riasztás érkezett,

és amikor a tűzoltócsapatunk kivonult,

hatalmas füstfelhő gomolygott
egy sikátor épületéből.

Egy testes kollégámmal, Skippel voltam,

ő tartotta a sugárcsövet,
én pedig mögötte álltam;

amolyan tipikus tűzeset volt.

Füstfelhő, forróság,

majd hirtelen

robbanás történt,

Mindketten hátraestünk,

a gázmaszkom félreröpült,

és egy pillanatra zűrzavar támadt.

Aztán összeszedtem magam,

kitapogattam a sugárcsövet,

s tűzoltótól elvárható módon cselekedtem:

előrevetettem magam,

megnyitottam a vízcsapot,

és egymagam eloltottam a tüzet.

A robbanást egy vízmelegítő okozta,

senki sem sérült meg,
és alapvetően nem nagy ügy volt,

de később Skip odajött hozzám,
és azt mondta:

"Szép volt, Caroline!"

– ezzel a meglepődéssel a hangjában.

(Nevetés)

Nem értettem, mert a feladat
fizikailag nem volt nehéz,

akkor meg miért néz rám úgy,
mint aki csodálkozik?

Aztán leesett:

Skip, aki amúgy nagyon rendes ember

és kiváló tűzoltó volt,

nemcsak azt gondolta,
hogy a nők nem lehetnek erősek,

hanem azt is, hogy nem lehetnek bátrak.

Nemcsak ő gondolta így.

Barátok, ismerősök és idegenek,

férfiak és nők a pályafutásom során

újra és újra megkérdezik:

"Caroline, állandó veszélynek vagy kitéve,

nem félsz?"

Sosem hallottam, hogy férfi kollégáimtól
ilyet kérdeztek volna.

Kíváncsi lettem.

Miért nem feltételeznek
bátorságot a nőkről?

A válaszra akkor kezdtem rájönni,

amikor egy barátnőm panaszkodott,

hogy a kislánya olyan gyáva,
mint egy nyúl,

és kezdtem észrevenni,

hogy a lánya tényleg félős,

de a szülők még inkább félnek.

Amikor kint voltak a szabadban,
folyton azt mondogatták neki:

"Óvatosan!", "Vigyázz!" vagy "Ne!"

A barátaim nem voltak rossz szülők.

Csak azt tették, amit a legtöbb szülő:

a lányukat sokkal jobban óvták,
mint a fiukat.

Készült egy tanulmány, éppenséggel
egy játszótéri tűzoltórudat is

megfigyeltek a kutatók, és azt látták,
hogy a legtöbb esetben a lányokat

anyukájuk és apukájuk is figyelmeztette,
hogy az veszélyes,

és ha a kislányok még így is
játszani akartak rajta,

a szülők legtöbbször odamentek segíteni.

És a kisfiúknál?

Biztatták őket, hogy játsszanak rajta,

még akkor is, ha félnek,

és a szülők gyakran segítettek nekik,
hogy egyedül is tudják használni.

Mit sugall ez a lányoknak és a fiúknak?

Azt, hogy a lányok gyengék,
és többet kell segíteni nekik,

a fiúk pedig képesek rá, és saját maguknak
kell megoldaniuk a nehéz feladatokat.

A lányok félősek,

a fiúk pedig vagányak.

A természet iróniája, hogy kicsi korukban

a lányok és a fiúk fizikailag
nagyon hasonlóak.

Valójában serdülőkorig a lányok erősebbek

és érettebbek.

Mégis, mi felnőttek úgy teszünk,

mintha a lányok gyengébbek lennének,

és több segítségre lenne szükségük,

mintha kevesebbre lennének képesek.

Ezt az üzenetet szívjuk
magunkba gyermekként,

és mire felnövünk,
teljesen áthatja lényünket.

Elhisszük mi, nők, elhiszik a férfiak,

és szülőkké válva

továbbadjuk gyermekeinknek,

és ez így megy tovább.

Tehát, megkaptam a választ.

Ez az oka, hogy a nőkről,
még a tűzoltónőkről is

azt feltételezik, hogy félnek.

Ez az oka, hogy a nők gyakran félnek.

Tudom, különös, hogy ezt mondom,

de nem hadakozom a félelem ellen.

A félelem fontos érzés,
amely biztonságunkat szolgálja.

Akkor van baj, ha a félelem
az elsődleges reakció,

amit a lányokba nevelünk,

ha olyasmivel kerülnek szembe,
ami kívül esik a komfortzónájukon.

Siklóernyő-pilóta voltam évekig,

(Taps)

és a siklórepülő
egy ejtőernyő-szerű szerkezet,

amivel nagyon jól lehet repülni,

de sokaknak úgy tűnik,
mintha csak egy nagy lepedő lenne

madzagokkal.

(Nevetés)

Sok időt töltöttem hegytetőkön,

felfújtam azt a bizonyos lepedőt,

nekifutottam és repültem.

Tudom, mit gondolnak most.

"Tudja, Caroline, nem ártana
egy kicsit félni!"

Igazuk van.

Biztosíthatom önöket, hogy féltem.

De fenn a hegytetőn,

amikor vártam, hogy jöjjön a szél,

annyi minden mást is éreztem:

izgatottságot, magabiztosságot.

Tudtam, hogy jó pilóta vagyok.

Tudtam, hogy jók a feltételek,
máskülönben nem is mentem volna.

Tudtam, milyen nagyszerű lesz odafent,
900 méteres magasságban.

Igen, ott volt a félelem,

de alaposan kiértékeltem,

felmértem, hogy mennyiben megalapozott,

és rangsoroltam oda, ahová való,

mégpedig többnyire

az izgatottságom, a várakozásom,

a magabiztosságom mögé.

Tehát nem hadakozom a félelem ellen,

csak a bátorság pártján állok.

Nem azt mondom,
hogy a lányok legyenek tűzoltók,

vagy siklóernyő-pilóták,

hanem azt állítom, hogy a lányainkat
félénkké, sőt kiszolgáltatottá neveljük,

és ez ott kezdődik, amikor óvjuk őket
a fizikai veszélytől.

A félelem, amit elsajátítunk,
és a tapasztalat hiánya

ott van bennünk, amikor nővé válunk,

és ott lesz mindenben,
amitől meg akarunk szabadulni:

a határozatlanságunkban,
hogy merjünk-e kiállni,

a belenyugvásunkban,
hogy szeressenek minket,

az önbizalomhiányunkban,
hogy jól döntünk-e.

Hogyan legyünk akkor bátrak?

Jó hírem van.

A bátorság elsajátítható,

és mint minden ilyen,

csak gyakorlás kérdése.

Tehát, mindenekelőtt

vegyünk egy nagy levegőt,

és bátorítsuk lányainkat,

hogy gördeszkázzanak, másszanak fára,

és csússzanak le
azon a játszótéri tűzoltórúdon.

Édesanyám ilyen volt.

Akkor még nem tudta,

de a szakemberek nevet adtak
ennek.

Kockázatos játéknak nevezik,

ami a tanulmányok szerint
minden gyermeknek nagyon fontos,

mert megtanítja felmérni a veszélyt,

önfegyelemre nevel,

erősíti a tűrőképességet,

önbizalmat ad.

Más szóval,

amikor a gyerekek kimennek
és gyakorolják a bátorságot,

életre szóló, értékes leckéket kapnak.

Másodszor: fejezzük be, hogy folyton óvjuk
lányainkat, ha kell, ha nem.

Figyeljünk oda, ha ezt mondjuk:

"Vigyázz, megütöd magad!",

vagy "Azt ne csináld, veszélyes!"

Jusson eszükbe, hogy ezzel
gyakran azt mondják,

hogy ne is strapálja magát,

hogy nem elég ügyes,

hogy jobb, ha fél.

Harmadszor:

nekünk nőknek is
gyakorolnunk kell a bátorságot.

Nem taníthatjuk erre lányainkat,
amíg nem tanítottuk meg magunknak.

És még valami:

félelem és izgatottság:

egymáshoz nagyon hasonló érzések –

a remegő kezek, a szaporább szívverés,

az izgatott feszültség,

és fogadok, hogy sokan,

akik azt hitték, hogy legutóbb is
halálra ijedtek,

lehet, hogy inkább csak
izgatottságot éreztek,

és ezzel elmulasztottak egy lehetőséget.

Tehát gyakoroljanak!

Ugyanis miközben a lányoktól elvárjuk,
hogy legyenek vagányak,

nem hiszem, hogy a felnőttek akarnának
légdeszkára szállni vagy fára mászni,

tehát mindannyiunknak gyakorolni kell

otthon és a munkahelyen,

sőt itt is, összeszedve
minden bátorságot,

hogy beszéljünk ahhoz,
akit nagyra becsülünk.

Végezetül, tegyük fel, ha a lányuk

a biciklijével egy meredek domb tetejéről

semmiképpen nem mer lemenni,

segítsenek, hogy bátorságot nyerjen.

Lehet, hogy a domb tényleg túl meredek,

de a bátorságán, ne a félelmén
keresztül jusson erre a következtetésre.

Mert nemcsak az előtte álló
meredek dombról van szó.

Az előtte álló életről van szó,

arról, hogy megvannak-e az eszközei,

hogy kezelje és felmérje a veszélyeket,

amelyektől nem óvhatjuk meg,

a kihívásokat, amelyeken
nem tudjuk őt kézen fogva átvezetni,

és mindazt, amivel lányainknak

itt és mindenütt a világban

szembesülniük kell a jövőben.

Mellesleg,

a mászás rekordja jelenleg –

(Nevetés)

56,6 kilométer,

és nagyon örülnék, ha egy lány
megdöntené.

(Taps)