Térképezzük fel egész bolygónkat a LiDAR-ral

Létezik film- és újságarchívum, sőt a vetőmagoknak is van archívuma. Mi lenne, ha képesek lennénk archiválni az egész Föld felszínét? Egy, a hondurasi őserdő mélyén található ősi város feltérképezésének tapasztalatai alapján Chris Fisher régész azt szorgalmazza, hogy az egész bolygót szkennelni kellene a LiDAR-technológiával – amely repülőgépről kibocsátott lézersugarak segítségével térképezi fel a földfelszínt –, hogy megőrizhessük kulturális és ökológiai örökségünket.

A legelképesztőbb hely, ahol eddig jártam,
a hondurasi "La Mosquitia" esőerdő.

Világszerte végeztem már
régészeti kutatásokat,

így azt hittem, tudom, mire vállalkozom,

ám tévedtem.

Életemben először – tenném hozzá.

(Nevetés)

Először is: majd megfagytam.

30 fok van, ám a párától
csuromvizes az ember,

és a fák lombkoronája olyan szövevényes,
hogy a napfény képtelen áthatolni rajta.

Képtelenség megszárítkozni.

Rögtön tudtam: nincs nálam elég ruha.

Az első éjszaka végig mozgolódást
éreztem a függőágyam alatt,

ismeretlen teremtmények böködték,
súrolták a nejlonszövetet.

A zajoktól alig tudtam aludni.

A dzsungel hangos. Döbbenetesen hangos.

Mint egy nyüzsgő nagyváros belvárosa.

Az éj előrehaladtával

egyre jobban frusztrált a kialvatlanságom,

tudva, hogy egész nap talpon leszek.

Amikor végül hajnalban felkeltem,

a láthatatlan dolgok
túl valósnak érződtek.

Pata- és mancsnyomok,

hosszirányú kígyónyomok mindenütt.

Ami ennél is döbbenetesebb:

ha fényes nappal összefutottunk
ezen állatokkal,

egyáltalán nem féltek tőlünk.

Nem találkoztak még emberrel,

így nem volt okuk félni sem.

A felfedezésre váró város felé tartva,
amely itt-tartózkodásom célja volt,

rájöttem, ez volt az egyetlen hely
eddigi életem során,

ahol egy darabka műanyagot sem láttam.

Ennyire távol esett mindentől.

Meglepő lehet,

hogy vannak még bolygónkon helyek,
amelyek ilyen mértékben érintetlenek,

ám igaz.

Világszerte több száz ilyen hely létezik,
ahová az ember évszázadok óta,

vagy sosem tette be a lábát.

Manapság csodálatos régésznek lenni.

Az elérhető eszközök és technológiák révén

úgy érthetjük meg bolygónkat,
ahogy azelőtt soha.

Ugyanakkor kifutunk az időből.

A klímaváltozás pusztulással fenyegeti
ökológiai és kulturális örökségünket.

Valamiféle sürgetést érzek a munkámban,

amit nem éreztem 20 évvel ezelőtt.

Hogyan dokumentálhatnánk mindent,
mielőtt még túl késő lenne?

Hagyományos régészképzésben részesültem,

az '50-es évek óta alkalmazott
módszerekkel dolgoztam.

Mindez 2009 júliusában,

a mexikói Michoacánban változott meg.

Az ősi purépecha népet tanulmányoztam,

az aztékok kortársait,
akik ugyan kevéssé ismertek,

ám hasonlóan fontosak.

Két héttel korábban a csapatom
egy ismeretlen települést tárt fel,

így épületalapok százait térképeztük fel
rendkívüli aprólékossággal,

manuálisan.

Az alapvető régészeti protokoll szerint
meg kell találnunk a település határait,

hogy tudjuk, mivel van dolgunk,

és végzős diákjaim meggyőztek,
hogy magam is így járjak el.

Fogtam pár energiaszeletet,
némi vizet, egy adóvevőt,

és egymagam nekivágtam abban a hitben,

hogy pár perc alatt rábukkanok
a település határára.

Eltelt pár perc.

Aztán egy óra.

Végül elértem a kopár fennsík túloldalát.

Végig ősi épületek alapjai rajzolódtak ki.

Ez egy város?

A francba.

(Nevetés)

Ez egy város.

Kiderült, hogy a látszólag kis település

valójában egy ősi megapolisz,

amely 26 négyzetkilométeren terül el,

és annyi épületalapzatot foglal magába,
mint a mai Manhattan –

egy olyan óriási régészeti lelőhely,

hogy a teljes felfedezése
évtizedekbe telhet,

teljes hátralévő pályafutásomba,

én pedig pont nem akartam
pályafutásom hátralévő részét...

(Nevetés)

izzadtan, fáradtan,

feszült diákok kiengesztelésével...

(Nevetés)

kóbor kutyák mogyoróvajas-lekváros
szendvicsmaradékkal való

etetésével tölteni,

ami egyébként haszontalan tevékenység,

mivel a mexikói kutyák
nem igazán szeretik a mogyoróvajat.

(Nevetés)

Már a gondolattól is halálra untam magam.

Hazatérve Coloradóba,

bedugtam a fejem egy kollégám irodájába.

"Haver, kell legyen valami jobb megoldás."

Megkérdezte, hallottam-e már
a LiDAR nevű új fényérzékelő

és távolságmérő technológiáról.

Utánanéztem.

A LiDAR alkalmazásakor

egy repülőről sűrű hálóban
lézerfényt vetítenek a földfelszínre.

Így végső soron nagy felbontásban
leképezzük a földfelszínt

és mindent, ami rajta található.

Nem képet kapunk,

hanem nagy sűrűségű,
háromdimenziós pontfelhőt.

Elég pénzünk volt az eszközben,

így ezzel indultunk tovább.

A cég Mexikóba ment,

megreptették a LiDAR-t,

majd elküldték nekünk az adatokat.

Az ezt követő hónapokban
a digitális erdőirtást gyakoroltam,

kiszűrve a fákat, bokrokat
és egyéb növényzetet,

hogy felfedjem az alattuk rejtőző
ősi kultúra nyomait.

Amikor az első képet megláttam,

elsírtam magam,

ami elég sokkoló lehet,

tekintve, milyen férfiasnak tűnhetek.

(Nevetés)

Mindösszesen 45 percnyi repülés alatt

a LiDAR ugyanannyi adatot gyűjtött be,

amennyit manuálisan
évtizedekbe telt volna:

minden alapzatról,

minden épületről, útról, piramisról

hihetetlen részletességű adatot,

megelevenítve több ezer ember életét,

akik ezen a helyen
éltek, szerettek és haltak meg.

Mi több, az adatok minőségét

nem lehetett összevetni
a hagyományos régészeti kutatásokéval.

Sokkal-sokkal jobb volt.

Rögtön tudtam, ez a technológia
teljesen átalakítja majd a régészetet

az elkövetkező években –

és így is lett.

A munkánk felkeltette
egy filmes csapat figyelmét,

akik egy legendás elveszett várost
kutattak Hondurasban.

Kutatásuk nem járt sikerrel,

ám a LiDAR segítségével

feltártak egy ismeretlen,

az esőerdő mélyén rejlő kultúrát.

Segítettem nekik az adatok elemzésében,

így kerültem a "La Mosquitia"
dzsungel mélyére,

ahol műanyaghulladék nem,
kíváncsi állatok viszont előfordultak.

A célunk az volt, hogy megerősítsük:

azon régészeti jellemzők,
amelyeket a LiDAR odafentről "látott",

valóban odalent vannak –

és ott voltak.

Tizenegy hónappal később
egy remek régészcsapattal tértem vissza,

támogatott minket
a National Geographic Society

és a hondurasi kormány is.

Egy hónap alatt
400 objektumot tártunk fel,

ezeket "City of the Jaguar"-ként
ismerjük ma.

Etikai és morális okokból is eredeti
állapotában kívántuk megőrizni a helyet,

ám a rövid idő alatt, amit ott töltöttünk,

a dolgok drasztikusan megváltoztak.

Eltűnt a keskeny földcsík, ahol
először szálltunk le a helikopterünkkel.

A bokrokat és fákat kiirtották,

hogy egyszerre több helikopter számára
alkalmas leszállópályát alakítsanak ki.

A növényzet hiányában,

csupán egyetlen esős évszak után,

a LiDAR által feltérképezett ősi csatornák

megsérültek vagy tönkrementek.

A korábban leírt
édenkertet eltakarították:

központi tábor,

világítás,

szabadtéri kápolna.

Vagyis hiába igyekeztünk minden erőnkkel
megvédeni a terepet eredeti állapotában,

a dolgok megváltoztak.

A "City of the Jaguar"
pár évvel korábbi állapota

már csak az első LiDAR
felvételeinken létezett.

Ez a régészek

egy általános problémája.

Nem tanulmányozhatunk egy területet
annak megváltoztatása nélkül,

és ettől függetlenül is:
a Föld állandóan változik.

Régészeti lelőhelyek pusztulnak el.

A történelem eltűnik.

Idén történt,
hogy szörnyülködve figyeltük,

ahogy a Notre-Dame-székesegyházat
lángok emésztik.

Leomlott az ikonikus torony,

a tetőszerkezet elpusztult.

Csodával határos módon
Andrew Tallon történész és csapata

2010-ben leképezte a katedrálist
LiDAR segítségével.

Akkoriban azzal a céllal, hogy megértsék,
hogyan épült a katedrális.

Jelenleg a LiDAR felvétele
a legátfogóbb képünk a katedrálisról,

amely felbecsülhetetlen lesz
a felújítás során.

A tűzzel senki sem számolt,
ahogy azzal sem,

a LiDAR képe mire lesz jó,

de szerencsére birtokunkban van.

Biztosra vesszük, hogy kulturális
és ökológiai örökségünk

örökké tart.

Ám ez nem igaz.

Az olyan szervezetek, mint a SCI-Arc
és a Virtual Wonders

hihetetlen munkával rögzítik

a világ történelmi épületeit,

ám a Föld különböző tájegységeiről
nincs hasonlónk.

Őserdeink 50 százaléka eltűnt.

Évente 18 millió holdnyi
esőerdő pusztul el.

Az emelkedő tengerszint teljesen
felismerhetetlenné tesz majd

városokat, országokat és kontinenseket.

Ha nem dokumentáljuk e helyeket,

a jövőben azt sem fogják tudni: léteztek.

Ha a Föld a Titanic,

már nekiütköztünk a jéghegynek,

a fedélzeten vagyunk,

a zenekar játszik.

A klímaválság azzal fenyeget,
hogy kulturális és ökológiai örökségünk

évtizedek alatt elpusztul.

Nem ülhetünk

ölbe tett kézzel.

Nem kellene mindent magunkkal
vinnünk a mentőcsónakokba?

(Taps)

Mexikói és hondurasi felvételeimet elnézve

egyértelmű, hogy több ilyen felvételre
van szükségünk,

olyan sokra, amennyi csak lehet,

amíg még van mit rögzíteni.

Ez inspirálta az Earth Archive-ot,

egy példátlan tudományos kezdeményezést,

hogy LiDAR-ral leszkenneljük
az egész bolygót,

a legveszélyeztetettebb
területekkel kezdve.

Az egész projektnek három célja van.

Az első: rendelkezzünk alapadatokkal
a Föld jelenlegi állapotáról,

hogy hatékonyabban csökkenthessük
a klímaválság hatásait.

A változás méréséhez
kétféle adat szükséges:

egy az előtte, egy az utána állapotról.

Jelenleg alig áll
rendelkezésünkre adat arról,

hogyan nézett ki bolygónk "előtte",

így a változás nem mérhető,

és nem tudjuk felmérni,
hogy jelenlegi tevékenységeink közül

melyiknek van pozitív hatása

a klímaválság elleni harcban.

A második: rendelkezzünk
bolygónk virtuális képével,

lehetőséget adva minden tudósnak,
hogy Földünket tanulmányozhassák.

Régésztársaim a feltáratlan települések
nyomait kutathatják.

Az ökológusok tanulmányozhatják
a fák méreteit,

az erdők összetételét és korát.

A geológusok víztani
megfigyeléseket végezhetnek,

törésvonalak után kutathatnak.

A lehetőségek száma végtelen.

A harmadik: megőrizzük a bolygó képét,

hogy a jövőben unokáink unokái is

rekonstruálhassák és tanulmányozhassák
letűnt kulturális örökségüket.

A tudomány és technológia fejlődésével

új eszközök, algoritmusok születnek,

akár mesterséges intelligencia is
alkalmazható a LiDAR-felmérésekhez,

és olyan kérdéseket tehet fel,
amelyek ma elképzelhetetlenek.

Ahogy a Notre-Dame-nál is történt,

el sem tudjuk képzelni,
mire lesznek még e felvételek jók.

Azt viszont tudjuk,
hogy igen fontosak lesznek.

Az Earth Archive a végső ajándék
a jövő generációinak,

mert az igazat megvallva,

én már nem élhetem meg a kiteljesedését,

ahogy önök sem.

Pontosan ezért éri meg foglalkozni vele.

Az Earth Archive
az emberiség jövőjére fogad.

Arra tesz tétet, hogy együtt,

közösen,

mi, emberek, mi, tudósok,

együtt nézünk szembe a klímaválsággal,

és a helyes döntéseket hozzuk meg,

nemcsak ma, önmagunkért,

ám elődeink tiszteletére is,

és hogy továbbadhassuk
az eljövendő generációknak,

akik továbbviszik örökségünket.

Köszönöm.

(Taps)