Mikor munkám során először találkozom valakivel, az illető gyakorta indíttatva érzi magát, hogy kijelentést tegyen rólam, valami ehhez hasonlót: "Nahát, tudom, hogy a rendőrfőnökök miért szeretik legféltettebb sötét titkaikat is megosztani veled. Phil, pszichológiai doktorátusoddal és fényes kopasz fejeddel te vagy a Sötét doktor Phil, ugye?" (Nevetés) Mindenkinek, akitől ezt hallottam, köszönetet szeretnék mondani, mert először hallottam ezt a viccet. (Nevetés) De a többiek, remélem, elhiszik nekem, hogy egyik rendőrfőnök sem azért szeret velem beszélgetni, mert azt hiszi, hogy klinikai szakpszichológus vagyok. Nem vagyok az. Gőzöm sincs, mit tett önökkel az anyjuk, és segíteni sem tudok. (Nevetés) Azért szeretnek beszélgetni velem a rendőrfőnökök, mert szakértő vagyok olyan problémában, melyet képtelenek megoldani: a szakmájukban lévő rasszizmusban. Szakértelmem tudós mivoltomból adódik; kutatom, hogy agyunk miként kapcsolja össze a feketeséget a bűnnel, és miért érzékeli a fekete srácokat a koruknál idősebbnek. Meg a rendőrök mostani viselkedésének tanulmányozásából származik, s innen tudom, hogy az USA-ban évente kb. minden ötödik felnőtt kapcsolatba kerül a bűnüldöző szervekkel. Közülük egymilliónál a rendőrség erőszakot alkalmaz. S ha valaki fekete, kétszer-négyszer valószínűbb, hogy erőszak éri, mintha fehér lenne. Nemcsak ismerem, de saját bőrömön is éreztem e statisztikákat. Ismerem a rám törő félelmet, mikor a rendőr előveszi a fegyverét, és a pánikot, mikor rájövök: 13 éves keresztfiamat tévedésből elég idősnek hiheti ahhoz, hogy fenyegetésnek tartsa. Mikor egy rendőrfőnök vagy egy pap vagy egy imám vagy anya fölhív, miután a rendőr újabb fegyvertelen fekete fiúra lőtt rá, megértem a hangjukban rejlő fájdalmat. A fájdalom szívszaggató, mikor képtelen megoldani a halálos problémát. Szívgyötrő, mikor tenni szeretnénk valamit, ami egyszerre látszik szükségesnek és lehetetlennek. Ezt érezzük, mikor próbáljuk a rasszizmust megszüntetni. Szükséges és lehetetlen. Azért beszélgetnek velem, mert szakértő vagyok, de kétlem, sorba állnának-e, hogy dr. Phil díványára feküdjenek, ha közölném velük, hogy a dolog reménytelen. Minden kutatásom, évtizednyi munkám a Rendőri Igazságossági Központban arra a következtetésre vezet – a rasszizmus minden szívfájdalma közepette –, hogy sajnos, a rasszizmus megoldása lehetetlennek látszik, mert rasszizmus-definíciónk teszi lehetetlenné. De nem kell ennek így lennie. Elmondom, mire gondolok. A rasszizmus leggyakoribb definíciója: a rasszista viselkedés a fertőzött szívek és elmék terméke. Mikor figyelik, hogyan beszélünk a rasszizmus orvoslásáról, világosan hallható. "Ki kell irtani a gyűlöletet. Küzdeni kell a tudatlanság ellen." Szívek és elmék, ugyebár. Az egyetlen baj a definícióval, hogy teljesen téves: tudományosan meg egyébként is. A szociálpszichológia egyik alaptétele, hogy az attitűd kevéssé jelzi előre a viselkedést, de van ennél fontosabb. A fekete közösség még soha nem azért vonult utcára, hogy követelje: a fehérek szeressenek jobban minket. A közösségek a gyilkosságok megszüntetéséért vonulnak föl, mert a rasszizmust a viselkedés, és nem az érzések jellemzik. Még akkor is, mikor polgárjogi vezetők, pl. King és Fannie Lou Hamer a szeretet nyelvezetét használták, a szegregációval és brutalitással jellemezhető rasszizmus ellen küzdöttek. A tettek fontosabbak az érzéseknél. Azok a vezetők mind egyetértenének azzal, hogy ha a rasszizmus definíciója megnehezíti a rasszizmus okozta jogsérelmek észlelését, az nem csupán rossz. A definíció, amely a jogsértés elkövetőjének szándékával törődik többet, és nem a sértett félnek okozott kárral, maga is rasszista. De ha a rasszizmus definíciójában az attitűdről a viselkedésre váltunk, a problémát már a lehetetlenről a megoldhatóra váltottuk. Mert a viselkedés mérhető. Ha a probléma mérhető, akkor rábukkanhatunk a szervezeti siker egyetlen általános szabályára. Megvan a probléma vagy a cél, mérhetjük; onnan már mi dolgozunk a mutatóval. Ha minden szervezet így méri a sikert, rendőrségi ügyekben miért nem így teszünk? De már így teszünk. A rendőrség már alkalmazza az adatokon alapuló felelősségre vonást, egyelőre bűnügyekben. Az USA rendőrsége zömmel a CompStat nevű rendszert használja. Ez folyamat, amely helyes alkalmazáskor azonosítja a bűncselekmények adatait, nyomon követi őket, azonosítja a mintázatokat, majd lehetővé teszi, hogy a rendőrség teljesítse a közbiztonsági céljait. Ez általában a rendőrök figyelmének vagy a rendőri erők szabályozásával vagy a rendőri magatartás változtatásával érhető el. Ha sorozatos rablások észlelhetők valamely környéken, növeljük ott a járőrözést. Ha az emberölések szaporodnak el, az okot kutatva fölkeressük a közösséget, és a rendőri viselkedés változtatásával közösen szorítjuk vissza az erőszakot. Ha a mérhető viselkedés szempontjából definiáljuk a rasszizmust. ugyanezt tesszük. CompStatot állíthatunk össze az igazságszolgáltatáshoz is. Pontosan ezt teszi a Rendőri Igazságossági Központ. Elmondom, hogyan működik. A rendőrségi megbízást követően elintézzük a jogi ügyeket, beszélünk a közösséggel, majd elemezzük az adatokat. Az elemzések célja megállapítani, hogyan jelzi előre a bűnözés és a szegénység mértéke, valamint a lakosság összetétele például a rendőri erő használatát? Tegyük fel, e tényezők előrejelzik, hogy ilyen sok feketével szemben fog erőt alkalmazni a rendőrség. Érthető? A következő kérdésünk, hogy hány feketét érint a rendőri erő alkalmazása? Mondjuk, ennyit. Mitől van a szakadék? A szakadék nagy része a különbség aközött, amit taktikai és viselkedési eszközeivel a rendőrség előre láthatólag nem képes kezelni, illetve képes kezelni. Azokat a súrlódási helyzeteket vagy városrészeket keressük, ahol a szakadék a legnagyobb, és akkor partnereinknek mondhatjuk: "Figyelj csak, először ezt oldd meg!" Ezt a gyógymódot el tudják fogadni a rendőrfőnökök, mert a rasszizmus történetében semmi sem izgalmasabb a megoldható problémánál. Ha a minneapolisi lakosság arra kérné a rendőrséget, javítsanak a rendőri munkában a rasszizmust illető erkölcsi hibákon, kétlem, hogy tudnák, mi a teendő. Ám ha e helyett a lakosság azt mondaná: "Adataik szerint verik a hajléktalanokat. Felhagynának vele?" Ebből a rendőrség értene. Így is történt. 2015-ben a minneapolisi rendőrség közölte, hogy a lakosság nyugtalan, mert a rendőrök túl gyakran alkalmaznak erőt. Megmutattuk nekik, hogyan deríthetik ki az adataikból, mely helyzetben lehetne elkerülhető az erő alkalmazása. Az adatokból kiderül, hogy mikor aránytalanul nagy volt az erő alkalmazása, mindig hajléktalan, mentálisan beteg vagy kábítószeres is részese volt a történetnek, vagy mindhárom összetevő megvolt. A vártnál nagyobb mértékben játszottak szerepet az említett tényezők. Ez a szakadék. A következő kérdés a miért. A hajléktalanoknak gyakran szolgáltatásokra van szükségük, melyek ha nincsenek meg, ha nem kapják meg a gyógyszereiket, elvesztik helyüket a szállón, valószínűbb, hogy viselkedésük miatt a lakosság végül rendőrt hív. A kiszálló rendőr valószínűleg vonakodik közbeavatkozni, gyakorta azért, mert semmi törvénytelent nem követtek el, csupán csak az utcán élnek. Nem az volt a gond, mintha más képzés kéne a minneapolisi rendőröknek, hanem az, hogy a lakosság mindenekelőtt a rendőrökhöz fordul a súlyos kábítószeresek s a hajléktalanság "kezelése" érdekében. Minneapolis városa módot talált szociális szolgáltatások és városi források nyújtására a hajléktalanoknak, mielőtt bárki is rendőrt hívna. (Taps) De nem mindig a hajléktalanság a baj. Néha a bevándorlási hivataltól való félelem okozza, mint korábban Salt Lake Cityben vagy most Houstonban, ahol a rendőrfőnökök közölték: "Senkit sem utasítunk ki csak azért, mert a 911-et hívja." Vagy a gyalogos üldözések esetében, például Las Vegasban, ahol meg kellett tanítani a rendőröknek, hogy olyankor ne kapják föl a vizet, vegyenek egy nagy levegőt – ne engedjék, hogy elmérgesedjen a helyzet. Hasonló a helyzet Oaklandben a motozásoknál, mikor San Joséban az embereket kirángatják a kocsijukból, amikor járőröznek Pittsburghben az ún. hármas környéken, s a baltimore-i vízparthoz legközelebbi "fekete" környéken. Minden város, amennyiben megoldható ügyet lát, nekifog a megoldásnak. Partnereink összességében átlagosan 25%-kal kevesebb letartóztatásról, kevesebb erőszakos esetről és 13%-kal kevesebb, rendőr okozta sérülésről számoltak be. A legnagyobb szakadékokat kimutatva és a rendőrök figyelmét a megoldásokra irányítva adatokra alapozott "védőoltást" adhatunk a rendőri munkában lévő rasszizmus ellen. Most 40 várossal alakíthatunk ki partneri viszonyt. Eszerint ha azt akarjuk, hogy az USA ne rokkanjon bele lehetetlen problémák megoldásába, sokkal nagyobb infrastruktúrára lesz szükségünk. Mert célunk, hogy eszközeinket elterjesszük a ragyogó eltökélt szervezők s a reformgondolkodású rendőrfőnökök közt. Ehhez olyasféle közös akaratra lesz szükség, mint ami deszegregált iskolákhoz vezetett és ahhoz, hogy polgárjogot kapjanak egykori rabszolgák gyermekei, hogy megteremthessük az "egészségügyi" rendszert, amely képes eljuttatni ezt a védőoltást az egész országba. Mert merész elképzelésünk, hogy a CompStatot a százmillió főt kiszolgáló rendőrséghez juttassuk el az USA-ban a következő öt évben. (Taps és üdvrivalgás) Így eszközökkel látnánk el az USA 1/3-át, amely csökkentené a letartóztatásban, a rendőri megállításban és az erő alkalmazásában a rasszizmust. Ezek az eszközök csökkentenék a megfizethetetlen óvadokok kiszabását s a tömeges bebörtönzés mértékét, a családok labilitását, az idült mentális betegségek és súlyos drogozás hatását is. Továbbá minden kórét, melyet torz bűnügyi rendszerünk csak súlyosbít. Mert minden megelőzött szükségtelen letartóztatás családokat óv meg attól, hogy a rendszer borzalmait elszenvedjék. Akárcsak minden elő nem vett lőfegyver egész közösséget óv meg az egész életre szóló bánattól. Közülünk mindenki a neki fontos dolgokat méri. A cégek a nyereséget mérik, a jó diákok az osztályzataikra figyelnek, a családok a gyerekek növekedését az ajtófélfán jegyzik. Mindannyian a nekünk legfontosabb dolgokat mérjük. Ezért érzünk mellőzöttséget, mikor senki sem törődik semminek a mérésével sem. Az utóbbi 250 évben a rasszizmussal és a rendőri munkával kapcsolatos problémákat úgy jellemeztük, hogy lehetetlen mérni őket. De a mai tudomány szerint megváltoztathatjuk a definíciót. A Rendőri Igazságossági Központ munkatársaival együtt úgy hiszem, hogy talán nagyobb mértékben mértük meg a rendőri viselkedést, mint előttünk bárki. Ha egyszer megvan az akarat és a szükséges források, akkor ez lehet az a nemzedék, amely már nem érzi a rasszizmust megoldhatatlan problémának, ehelyett úgy érzékeli, hogy ami oly régóta szükséges, már lehetséges is. Köszönöm. (Taps és ujjongás)