Mikor munkám során
először találkozom valakivel,
az illető gyakorta indíttatva érzi magát,
hogy kijelentést tegyen rólam,
valami ehhez hasonlót:
"Nahát, tudom, hogy a rendőrfőnökök
miért szeretik legféltettebb sötét
titkaikat is megosztani veled.
Phil, pszichológiai doktorátusoddal
és fényes kopasz fejeddel
te vagy a Sötét doktor Phil, ugye?"
(Nevetés)
Mindenkinek, akitől ezt hallottam,
köszönetet szeretnék mondani,
mert először hallottam ezt a viccet.
(Nevetés)
De a többiek, remélem, elhiszik nekem,
hogy egyik rendőrfőnök
sem azért szeret velem beszélgetni,
mert azt hiszi, hogy klinikai
szakpszichológus vagyok.
Nem vagyok az.
Gőzöm sincs, mit tett önökkel az anyjuk,
és segíteni sem tudok.
(Nevetés)
Azért szeretnek beszélgetni
velem a rendőrfőnökök,
mert szakértő vagyok olyan problémában,
melyet képtelenek megoldani:
a szakmájukban lévő rasszizmusban.
Szakértelmem tudós mivoltomból adódik;
kutatom, hogy agyunk miként
kapcsolja össze a feketeséget a bűnnel,
és miért érzékeli a fekete srácokat
a koruknál idősebbnek.
Meg a rendőrök mostani viselkedésének
tanulmányozásából származik,
s innen tudom, hogy az USA-ban évente
kb. minden ötödik felnőtt
kapcsolatba kerül a bűnüldöző szervekkel.
Közülük egymilliónál
a rendőrség erőszakot alkalmaz.
S ha valaki fekete,
kétszer-négyszer valószínűbb,
hogy erőszak éri,
mintha fehér lenne.
Nemcsak ismerem, de saját bőrömön is
éreztem e statisztikákat.
Ismerem a rám törő félelmet,
mikor a rendőr előveszi a fegyverét,
és a pánikot, mikor rájövök:
13 éves keresztfiamat tévedésből
elég idősnek hiheti ahhoz,
hogy fenyegetésnek tartsa.
Mikor egy rendőrfőnök
vagy egy pap
vagy egy imám vagy anya fölhív,
miután a rendőr újabb fegyvertelen
fekete fiúra lőtt rá,
megértem a hangjukban rejlő fájdalmat.
A fájdalom szívszaggató, mikor képtelen
megoldani a halálos problémát.
Szívgyötrő, mikor tenni
szeretnénk valamit,
ami egyszerre látszik
szükségesnek és lehetetlennek.
Ezt érezzük, mikor próbáljuk
a rasszizmust megszüntetni.
Szükséges és lehetetlen.
Azért beszélgetnek velem,
mert szakértő vagyok,
de kétlem, sorba állnának-e,
hogy dr. Phil díványára feküdjenek,
ha közölném velük,
hogy a dolog reménytelen.
Minden kutatásom,
évtizednyi munkám
a Rendőri Igazságossági Központban
arra a következtetésre vezet –
a rasszizmus minden
szívfájdalma közepette –,
hogy sajnos,
a rasszizmus megoldása
lehetetlennek látszik,
mert rasszizmus-definíciónk
teszi lehetetlenné.
De nem kell ennek így lennie.
Elmondom, mire gondolok.
A rasszizmus leggyakoribb definíciója:
a rasszista viselkedés
a fertőzött szívek és elmék terméke.
Mikor figyelik, hogyan beszélünk
a rasszizmus orvoslásáról,
világosan hallható.
"Ki kell irtani a gyűlöletet.
Küzdeni kell a tudatlanság ellen."
Szívek és elmék, ugyebár.
Az egyetlen baj a definícióval,
hogy teljesen téves:
tudományosan meg egyébként is.
A szociálpszichológia egyik alaptétele,
hogy az attitűd kevéssé
jelzi előre a viselkedést,
de van ennél fontosabb.
A fekete közösség még
soha nem azért vonult utcára,
hogy követelje: a fehérek
szeressenek jobban minket.
A közösségek a gyilkosságok
megszüntetéséért vonulnak föl,
mert a rasszizmust a viselkedés,
és nem az érzések jellemzik.
Még akkor is, mikor polgárjogi vezetők,
pl. King és Fannie Lou Hamer
a szeretet nyelvezetét használták,
a szegregációval
és brutalitással jellemezhető
rasszizmus ellen küzdöttek.
A tettek fontosabbak az érzéseknél.
Azok a vezetők mind egyetértenének azzal,
hogy ha a rasszizmus definíciója
megnehezíti a rasszizmus
okozta jogsérelmek észlelését,
az nem csupán rossz.
A definíció, amely a jogsértés
elkövetőjének szándékával törődik többet,
és nem a sértett félnek okozott kárral,
maga is rasszista.
De ha a rasszizmus definíciójában
az attitűdről a viselkedésre váltunk,
a problémát már a lehetetlenről
a megoldhatóra váltottuk.
Mert a viselkedés mérhető.
Ha a probléma mérhető,
akkor rábukkanhatunk a szervezeti
siker egyetlen általános szabályára.
Megvan a probléma vagy a cél, mérhetjük;
onnan már mi dolgozunk a mutatóval.
Ha minden szervezet így méri a sikert,
rendőrségi ügyekben miért nem így teszünk?
De már így teszünk.
A rendőrség már alkalmazza
az adatokon alapuló felelősségre vonást,
egyelőre bűnügyekben.
Az USA rendőrsége zömmel
a CompStat nevű rendszert használja.
Ez folyamat, amely helyes alkalmazáskor
azonosítja a bűncselekmények adatait,
nyomon követi őket,
azonosítja a mintázatokat,
majd lehetővé teszi,
hogy a rendőrség teljesítse
a közbiztonsági céljait.
Ez általában a rendőrök figyelmének
vagy a rendőri erők szabályozásával
vagy a rendőri magatartás
változtatásával érhető el.
Ha sorozatos rablások észlelhetők
valamely környéken,
növeljük ott a járőrözést.
Ha az emberölések szaporodnak el,
az okot kutatva fölkeressük a közösséget,
és a rendőri viselkedés változtatásával
közösen szorítjuk vissza az erőszakot.
Ha a mérhető viselkedés szempontjából
definiáljuk a rasszizmust.
ugyanezt tesszük.
CompStatot állíthatunk össze
az igazságszolgáltatáshoz is.
Pontosan ezt teszi a Rendőri
Igazságossági Központ.
Elmondom, hogyan működik.
A rendőrségi megbízást követően
elintézzük a jogi ügyeket,
beszélünk a közösséggel,
majd elemezzük az adatokat.
Az elemzések célja megállapítani,
hogyan jelzi előre
a bűnözés és a szegénység mértéke,
valamint a lakosság összetétele
például a rendőri erő használatát?
Tegyük fel, e tényezők előrejelzik,
hogy ilyen sok feketével szemben
fog erőt alkalmazni a rendőrség.
Érthető?
A következő kérdésünk,
hogy hány feketét érint
a rendőri erő alkalmazása?
Mondjuk, ennyit.
Mitől van a szakadék?
A szakadék nagy része a különbség aközött,
amit taktikai és viselkedési eszközeivel
a rendőrség előre láthatólag
nem képes kezelni,
illetve képes kezelni.
Azokat a súrlódási helyzeteket
vagy városrészeket keressük,
ahol a szakadék a legnagyobb,
és akkor partnereinknek mondhatjuk:
"Figyelj csak, először ezt oldd meg!"
Ezt a gyógymódot el tudják
fogadni a rendőrfőnökök,
mert a rasszizmus történetében
semmi sem izgalmasabb
a megoldható problémánál.
Ha a minneapolisi lakosság
arra kérné a rendőrséget,
javítsanak a rendőri munkában
a rasszizmust illető erkölcsi hibákon,
kétlem, hogy tudnák, mi a teendő.
Ám ha e helyett a lakosság azt mondaná:
"Adataik szerint verik a hajléktalanokat.
Felhagynának vele?"
Ebből a rendőrség értene.
Így is történt.
2015-ben a minneapolisi rendőrség közölte,
hogy a lakosság nyugtalan, mert a rendőrök
túl gyakran alkalmaznak erőt.
Megmutattuk nekik,
hogyan deríthetik ki az adataikból,
mely helyzetben lehetne elkerülhető
az erő alkalmazása.
Az adatokból kiderül,
hogy mikor aránytalanul
nagy volt az erő alkalmazása,
mindig hajléktalan, mentálisan beteg
vagy kábítószeres is
részese volt a történetnek,
vagy mindhárom összetevő megvolt.
A vártnál nagyobb mértékben
játszottak szerepet
az említett tényezők.
Ez a szakadék.
A következő kérdés a miért.
A hajléktalanoknak gyakran
szolgáltatásokra van szükségük,
melyek ha nincsenek meg,
ha nem kapják meg a gyógyszereiket,
elvesztik helyüket a szállón,
valószínűbb, hogy viselkedésük
miatt a lakosság végül rendőrt hív.
A kiszálló rendőr valószínűleg
vonakodik közbeavatkozni,
gyakorta azért, mert semmi
törvénytelent nem követtek el,
csupán csak az utcán élnek.
Nem az volt a gond, mintha más képzés kéne
a minneapolisi rendőröknek,
hanem az, hogy a lakosság
mindenekelőtt a rendőrökhöz fordul
a súlyos kábítószeresek
s a hajléktalanság "kezelése" érdekében.
Minneapolis városa módot talált
szociális szolgáltatások
és városi források nyújtására
a hajléktalanoknak,
mielőtt bárki is rendőrt hívna.
(Taps)
De nem mindig a hajléktalanság a baj.
Néha a bevándorlási hivataltól
való félelem okozza,
mint korábban Salt Lake Cityben
vagy most Houstonban,
ahol a rendőrfőnökök közölték:
"Senkit sem utasítunk ki
csak azért, mert a 911-et hívja."
Vagy a gyalogos üldözések esetében,
például Las Vegasban,
ahol meg kellett tanítani a rendőröknek,
hogy olyankor ne kapják föl a vizet,
vegyenek egy nagy levegőt –
ne engedjék, hogy elmérgesedjen a helyzet.
Hasonló a helyzet
Oaklandben a motozásoknál,
mikor San Joséban az embereket
kirángatják a kocsijukból,
amikor járőröznek Pittsburghben
az ún. hármas környéken,
s a baltimore-i vízparthoz
legközelebbi "fekete" környéken.
Minden város,
amennyiben megoldható ügyet lát,
nekifog a megoldásnak.
Partnereink összességében átlagosan
25%-kal kevesebb letartóztatásról,
kevesebb erőszakos esetről
és 13%-kal kevesebb, rendőr
okozta sérülésről számoltak be.
A legnagyobb szakadékokat kimutatva
és a rendőrök figyelmét
a megoldásokra irányítva
adatokra alapozott "védőoltást" adhatunk
a rendőri munkában lévő rasszizmus ellen.
Most 40 várossal alakíthatunk ki
partneri viszonyt.
Eszerint ha azt akarjuk,
hogy az USA ne rokkanjon bele
lehetetlen problémák megoldásába,
sokkal nagyobb infrastruktúrára
lesz szükségünk.
Mert célunk,
hogy eszközeinket elterjesszük
a ragyogó eltökélt szervezők
s a reformgondolkodású rendőrfőnökök közt.
Ehhez olyasféle közös akaratra
lesz szükség,
mint ami deszegregált iskolákhoz vezetett
és ahhoz, hogy polgárjogot kapjanak
egykori rabszolgák gyermekei,
hogy megteremthessük
az "egészségügyi" rendszert,
amely képes eljuttatni
ezt a védőoltást az egész országba.
Mert merész elképzelésünk,
hogy a CompStatot
a százmillió főt kiszolgáló rendőrséghez
juttassuk el az USA-ban
a következő öt évben.
(Taps és üdvrivalgás)
Így eszközökkel látnánk el az USA 1/3-át,
amely csökkentené a letartóztatásban,
a rendőri megállításban és az erő
alkalmazásában a rasszizmust.
Ezek az eszközök csökkentenék
a megfizethetetlen óvadokok kiszabását
s a tömeges bebörtönzés mértékét,
a családok labilitását,
az idült mentális betegségek
és súlyos drogozás hatását is.
Továbbá minden kórét, melyet torz
bűnügyi rendszerünk csak súlyosbít.
Mert minden megelőzött
szükségtelen letartóztatás
családokat óv meg attól,
hogy a rendszer borzalmait elszenvedjék.
Akárcsak minden elő nem vett lőfegyver
egész közösséget óv meg
az egész életre szóló bánattól.
Közülünk mindenki
a neki fontos dolgokat méri.
A cégek a nyereséget mérik,
a jó diákok az osztályzataikra figyelnek,
a családok a gyerekek növekedését
az ajtófélfán jegyzik.
Mindannyian a nekünk
legfontosabb dolgokat mérjük.
Ezért érzünk mellőzöttséget,
mikor senki sem törődik
semminek a mérésével sem.
Az utóbbi 250 évben
a rasszizmussal és a rendőri munkával
kapcsolatos problémákat úgy jellemeztük,
hogy lehetetlen mérni őket.
De a mai tudomány szerint
megváltoztathatjuk a definíciót.
A Rendőri Igazságossági Központ
munkatársaival együtt úgy hiszem,
hogy talán nagyobb mértékben mértük meg
a rendőri viselkedést,
mint előttünk bárki.
Ha egyszer megvan az akarat
és a szükséges források,
akkor ez lehet az a nemzedék,
amely már nem érzi a rasszizmust
megoldhatatlan problémának,
ehelyett úgy érzékeli,
hogy ami oly régóta szükséges,
már lehetséges is.
Köszönöm.
(Taps és ujjongás)