Amit most láthatunk, hogy amberek sokkal több szabadidővel rendelkeznek nagyobb a hozzáférésük a forrásokhoz és egyfajta végtelen tudással rendelkeznek ami azt jelenti, hogy bármely alkotási folyamatba be tudnak csatlakozni és úgy gondolom, hogy ez a renszánszhoz hasonló mértékű esemény. A művészet jövője Nem tudjuk, mi történik, amikor az infrastruktúrák egyre több rétegéhez férünk hozzá. Ha visszetkintünk, és azt a robbanást nézzük, ami a Web megjelenése és az időközben általánosodott és megengedett technikai eszközökhöz való hozzáférés óta történt, az újítás rétegei jelentek meg a jelenség csúcsain. 10 éve meg sem tudtuk jósolni azokat a dolgotak, amelyeket ma láthatunk. Ami leginkább érdekel különösen mostanában, az az, hogy emberek együtt tudnak dolgozni az internet segítségével olyan dolgok alkotásában, amelyek egyébként lehetetlenek lettek volna. Azt hiszem, hogy most, hogy az eddigieknél sokkal több számítástechnikai kapacitás áll rendelkezésre a földolgozás, de a tárolás és a szervezés, valamint a kommunikáció oldalán is, tudod, amit láthatunk gardagabb és tartalmasabb kontextuálisabb, emberibb. A demokratizálódássál, amely együtt érkezett a rengeteg közösségi média eszközzel és a webhez való hozzáférés demokratizmusával, azt hiszem, egyre többen próbálják átvenni a kurátor szerepét még akkor is, ha ez csak életük nagyon kis részére igaz. Változatlanul léteznek a 'szakértők', de azt hiszem egyre inkább láthatóvá válnak a a kurátorság demokratikus szerepei. Volt ez a kérdés az elején, amikor bloggolni kezdtem, és azt mondták, Ja.., a bloggerek azt hiszik, hogy ők a kurátorok Nem, nem vagyok az. Néha kurátorként dolgozom, de az különbözik a blogomtól. A fogalom kiterjedőben van, Sokat dolgozom az intuícióval. Ez az első szerep, amit játszunk, kapcsolatot teremtünk olyan dolgok között amelyek egyébként nem lennének nyilvánvalóak. Hát..., azt hiszem, a fordulat régóta történt, amikor a hozzáférhető információk és könyvek mennyisége hirtelen meghaladta az emberi képességeket, hogy egész életükben olvassanak, hogy egyáltalán fölfogják. Manapság viszont annyi információ vesz bennünket körül, tehát hogyan kezeljük ezeket? Alapjában véve naponta foglalkozunk ezzel, egyenként, mintegy saját történelmünket kutatva. Ez valóban egy nagyon érdekes szubjektív folyamat, amelyet magamra vonatkoztatok, napi rendszerességgel. Vagyis, hogy összekapargatni információkat innen-onnan és kapcsolatba hozni őket, hogy láthassuk, mi történik. Valahányszor filmet készítek, mindig azt mondom, készítsünk úgy el, hogy ennek a fazonnak a képei, vagy annak az arcnak a gondolatai inspiráljanak. És rendben, ma készítek egy ilyen filmet, és lássuk mi történik. Nagyon izgalmas és olyan mintha folyamatosan újramixelnénk a történelmet Elmondani a teljes történetünket ezáltal. Ez nagyon izgalmas. Az eredetiség és tulajdon gondolata szintén hozzájárul a 'nagy ember' elméletéhez ami csendben föloldódik. A zseni gondolata, tudod, Freud, Marx, Leonardo... Einstein, aki előjött egy ötlettel, amely tökéletesen illeszkedik ahhoz az emberhez, aki előrukkolt vele. Miközben ma a gondolatok csak úgy kikerülnek és használatba veszik őket, és ez a használatba vétel, maga a művészet sokkal inkább, mint a személy aki a gondolatot előhozta. Azt hiszem egyre több nem lineáris, interaktív tapasztalatot fogunk látni, Lev Manovich szerint a 21. századot az adatbázis határozza majd meg. És azt gondolom, ebben van igazság, sőt, talán az adatbázison túl is haladunk az interfészbe mivel úgy gondolom, valójában ez a metszete az adatok és történetek gazdagságának, amelyek körbevesznek, valamint az a képesség, hogy valamit mondjuk róluk. Minden kísérleti film az időről szól mivel a film mindössze időt és teret rögzít. Azt hiszem, valami fura módon a film új típusaival fogunk találkozni, amely valószínű a három dimenzió gondolatával és az interaktivitással kezdődik. EZ nem igazás érdekel engem. Szeretek bizonyos kötöttségeket. Azt hiszem, hogy a filmnek már majdhogynem nincs elég kötöttsége ahhoz,hogy összpontosítson, tehát én nem fogok beleugrani interaktív 3d-s művek készítésébe. De biztos vagyok benne, hogy egyesek ezt fogják tenni, és olyan terekkel szembesülnek, amelyek mélyebbek. A 3Dt nem csak James Cameron, vagy akárki használatában értem, Úgy értem, hogy több dimenzióval szembesülsz, amikor olyan terekben mozogsz, ahol más is változik, és jobban megértesz dolgokat. Azt hiszem az emberek gondolkodásra való vizuális képessége óriási, valóban hatalmas, viszont egy kis művelésre szorul, mindig megdöbbenek, hogy akár a gyerekek vagy a felnöttek mennyire gyorsan fölfogják a vizuális analógiát, aztán többé-kevésbé absztrakt terekben kezdenek el mozogni, és dinamikusabbá válnak, azt hiszem ez lesz valahogyan a művészet élvonala, mivel a valóság megértésének kiterjesztésévé, annak élvonalává válik valamint annak, hogy miképpen dolgozzuk föl az információt. A video-mappingben az a vicces, hogy a környezet részévé válik tehát nincsen határvonal közted a tartalom és a fény között. Tehát természetesebben gondolsz rá és mindenhez, ami történik, úgy viszonyulsz, mintha valós lenne. Nem kell átkapcsolnod a virtuális és a valós réteg között többé. Merre tart a művészet? Azt hiszem, mindikább természetes környezetünk részévé válik és nem 'hozzáadottként' látjuk többé Tehát sokkal természetesebben reagálunk rá. Ha ezeket az eltolódásokat egyszerűen dokumentálnák holografikus médiumban, egynézőpontú P.O.V:-re amely a kortárs 3D filmtechnológiához hasonlítana, a váltások valóban hasonlítanának egy hagyományos színházra, amelynek negyedik fala megőrzi a színházi realizmus hagyományát egy előadás/publikum vizión keresztül. Amennyiben viszont a holográfikus médium e negyedik fal széttörését kísérelné meg, amerre az augmented reality és a mesterséges intelligencia közösen halad az elmozdulások a jövő műfajainak, alkotásának tudásteremtésnek és -kodifikációnak szerves részévé válhatnak. Azt hiszem, javarészt azt látjuk, hogy mi történik, amikor elérünk egy pontot, ahol a számítástechnikai tartalékok többé nem a gondolkodás legmeghatározóbb tényezői. Valóban képesek vagyunk a ciklusok, emlékezet és átviteli sebességek pazarlására. Ami teljesen különböző kreatív folyamatokhoz vezet, ahol az eddiginél valóban sokkal szabadabb a fölfedezés és a kísérlet lehetősége. Amikor elkezdünk egy szoftvert írni, nem kell feltétlenül tudnunk, hogy merrefele fejlődik majd. Valójában fölfedezhetünk, formálgathatunk akár el is dobhatunk valamit, aminek az előállítása napokat vagy heteket vett igénybe, anélkül, hogy ez gondot okozna, és egy újat kezdhetünk. Ez azt hiszem, nagyon erőteljes tény. És ami talán a legjelentősebb, lehetőséget ad saját korlátaink behatárolására amelyek, úgy gondolom sokkal több értelemmel bírnak, mint a média által tetszőlegesen megszabott korlátok. Például ha van egy műved, amely tulajdonképpen csak egy adathalmazt állít elő, amely sokféleképpen értelmezhető, például az adathalmazból készíthetsz olyan fotót, ami három dimenziós, vagy egy domborművet, vagy sok fotó helyett egy film, vagy bármi lenne belőle, ez azt jelenti, hogy az egyetlen fontos dolog az lényegében egy adathalmaz. Hol van tehát a mű? A mű az adat? Vagy a mű a kimeneti eredmény? Van valami mágikus és gyönyörű abban, hogy veszel valamit, amit egy bizonyos célra készítettek és a művészeted szolgálatába állítod, miközben valami újat, szépet és jelentéstelit állítasz elő. Másrészről nem vagyok feltétlenül rápörögve az éppen hozzáférhető technológiára, csak azért, mert az új, vagy mert hirtelen hozzáférhetővé vált. Lennie kell egy oknak, ami megindolkoja, hogy miért használod a tevékenységed jelentésének, vagy szépségének alátámasztására. Én festőnek tartottam magam. Elkezdtem gondolatokat, ötleteket és dolgokat eltaszítani magamtól, mivel úgy éreztem, hogy nem nagyon tudnám megfesteni őket. A legjobb módszer egy projekt vagy probléma megközelítésére a legmegfelelőbb eszköz használata. Ez néha a festészet, néha pedig a programozás. Gyakran, amikor új techológiákat kezdtem használni, és beépítettem őket a munkáimba, az nem azért volt, mivel láttam egy technológiát, és azt gondoltam, 'ok, valamit szeretnék ezzel kezdeni'. Inkább azért történt, mivel volt egy projekt, amely igényelt egy technikai megoldást. Mindegyre látsz valamit, és azt mondod, 'oh, ez nagyon király, valaimt szeretnék ezzel csinálni' Számomra, mikor így közelítettem meg a dolgokat nagyon nehéz volt a művet úgy elkészíteni, hogy ne a technológiáról szóljon. Az emberek annyira könnyen futnak vakvágányra és esnek bele a 'mit lehet a számítógéppel kezdeni?' csapdájába a 'Miként segít engem egy eszköz?' álláspontja helyett. Végtére az egyszerűbb művek a pontosabb művek.. és világos gondolat van bennük, és azt hiszem, továbbra is egyre kritikusabb leszek, amikor egyre zajosabbá és zajosabbá válok. Például a felügyelet foglama, amelyet a Trasmediale és sok más fesztivál boncolgatott... ...és akkor elmegyek a Lyoni Biennáléra ami egy hagyományos művészeti biannálé és ott egy egészen egyszerű technológiamentes művet látok, amely a felügyeletről beszél és azt vizsgálja bármilyen technológia nélkül, és egyszerűen erőteljesebb... A performanszművészet látványosan visszatér egy újrafelfedezett területként főként a nagy intézményekben. Az az érzésem, hogy ez a számítógép-tér és technológia ellenében történő reakció van tehát ez a szélsőséges high-tech amelyet ellensúlyoz a színpadon megjelenő puszta személy technikai segédeszközök és segítség nélkül és az ember az, aki valamit cselekszik Valóban érdekel a tárgyakhoz és tapintható dolgokhoz való visszafordulás és azon túl talán a megérinthetetlen tapasztalatok is amelyeket viszont másokkal közösen szerzel Az ő fizikai jelenlétükben minden bonyodalmával együtt. Sok szempontból úgy érzem, hogy a gyakorlatom kétfelé hasad: egyik oldalt ott vannak az Internet-művek olcsó, mindenütt jelenlevő, hozzáférhető, fölpakolhatom az anyagaimat, nem túl időigényes, és rendlkezésemre áll egy potenciálisan ismeretlen publikum, akiről fogalmam sincs, kicsodák, és nagyon, nagyon érdekes dolgok történnek, amikor kapcsolatba kerülsz velük. Másrészről viszont ott van az élőművészeti tevékenységem néha színpadiasabb, máskor racionálisabb, valakinek az arcába bámulni vagy azonos szobában tartózkodni és a fizikai jelenléteddel szembesíteni őket. Kimondott vágyunk lényegében az, hogy társadalmi kapcsolatokat hozzunk létre. És az eredmények mindössze ürügyek a filmek, a zene, az albumok vagy a falra akasztott képek. Tuljadonképpen egy olyan világban élünk, ahol rengetegen alkotnak. Vannak, akik a kreatív ipar hanyatlásáról beszélnek. Hogy a zeneipar miként tud alkalmazkodni túlélése érdekében. De nem ez a kérdés. A kérdés azt hiszem az, hogy az emberek miként alkotnak? és hogy az a mód, amiként alkotnak valamit megváltoztat a világban. Nekem valahogy nagyon bejött egy Bruce Naumann idézet 'A műtermemben bármit csinálok, művész vagyok' a saját műtermemben, ha tehát ott csinálom, az művészet.' És arra gondoltam, hogy ez felszabadító és nagyszerű ugyanakkor ezzel behatárolta magát a műtermébe, csak ott érezheti magát biztonságban, És akkor arra gondoltam, hogy a műtermen kívűl kell dolgoznom. Előtte mindig a műteremben dolgoztam, most a publikum előtt szeretnék, és az egész folyamatot művészetnek szeretném nevezni, nem a műteremben készíteni, és megnézni, hogy van-e bármi korlát, és persze, hogy nincsen. Bárhova mennél, és bármit tennél, nevezheted művészetnek, ha akarod, ha művész vagy, ha elég bátor vagy ahhoz, hogy művésznek nevezd magad, akkor azt mondhatod: 'Íme a művem' persze az emberek nevethetnek rajta, de művészet. Nincsen nyilvánvaló összefüggés egy mű minősége és értéke között. A piac nagyon elvonatkoztat a valós tárgytól vagy tartalomtól A művészeket száz éve éppen ez kezdte érdekelni. Amikor Duchamp bevezette a readymade-et pontosan ez volt a lényeg. Bármit odatehetsz, és az valószínű annak a piacnak a termékévé válik. Mostanában viszont új támogatási és elosztási formák jelennek meg és a művészek sokkal közvetlenebbűl részt vesznek saját piacukban és nem feltétlenűl zárkoznak be műtermeikbe ahol a díler - a művész és a világ közötti - egyetlen közvetítő előadja szerepét. New Yorkban voltam egy barátommal, aki afféle Kickstarter-figura és nagyon érdekes dolgot mondott. 'Tudod, ahogyan te élsz,' ahogy az életed éled, valószínű két-három Kickstarter projekted lehetne évente. és akkor annyi, az van, érted?' És ez eléggé igaz. Teljesen benne egy ilyesfajta életben, a crowfundingban (közösségi finanszírozás) ami nem túl szép szó de én tényleg nagyon hiszek benne És tényleg próbálok erre különböző pozíciókból gondolni, és ez egyszerűen elképesztő, ez a Kickstarter dolog számos kultúra számára. Azt hiszem csodálatos dolgokat láthatunk közelegni, különösképpen az elkövetkező öt évben A hír el fog terjedni világszerte Hát, a nemzeti művésznek egy hosszú hagyománya van. Van egy rakás név, amit mindannyan ismerünk és a nemzetek borzasztó büszkék rájuk. Brit, indiai vagy amerikai művész. Én magam nomád vagyok. Számunkra nem gond egy olyan törzshöz tartozni, amely folyamatosan mozgásban van, mivel a helyek egyáltalán nem érdekelenek. Nem érdekes, hogy Torontóban, Berlinben vagy Amsterdamban vagy, ami számít, hogy milyen fajta értéket képviselsz a munkádban. Nem érdekes, hogy Ázsiában Európában vagy Amerikában élsz. Bizonyos értékek az egész földgolyón jelen vannak és mindenhol megtalálod őket, és nem számít, hogy nomád vagy vagy városlakó. Az utóbbi tíz évben a nomád művészek jelentős felemelkedését láthattuk. Ami tuljadonképpen társadalmunk egyik valós szükségletével feleltethető meg, a mozgás, mozgó testek kérdésével akik egyik helyről a másikra hordozzák a film, vagy zenekészítés ürügyét, hogy mozgásban maradjanak, utazzanak. Ez nagyon érdekes, a modern nomadizmus gondolata És tehát, nem tudom, szóval végülis ez az, amit teszek és ez elég fantasztikus. Azt hiszem számos ember nomád manapság, egyre inkább, és ez a folyamat nem fog leállíni, az biztos. A mi generációnkban egy igazi tendencia van ebbe az irányba. És az Internet meg az összes digitális eszköz, vagy a kis kamerák hihetetlenül segítik ennek a művelését. Amit az életemben értékelek attól függetlenűl, hogy merre megyek, hogy van minimum 7-10 ember, akiket nagyon jól ismerek, megbízom bennük, és ők is bennem és messze a Facebook barátságon túl van. És azt hiszem ez a lényeg. Bíznod kell az emberekben, ismerniük kell téged, ott kell lenniük jó és rossz időkben, és nemcsak akkor, amikor 'mutat' üzemmódban vagy, amikor te vagy a menő művész. Enélkül nem tudom elképzelni a művészlétet. Az ilyen típusú kreatívok számára az identitás egy töredezett valóság sorozatává válik, halmazokká, amelyek folyamatos változtatásra követésre és frissítésre szorulnak. Ez a töredezettség módosítja, hogy miként dolgozzuk föl a világ érzelmi és pszichológiai hatásait. Ezek az identitásokat, amelyeket az avatarok és profilok használata hoz létre a különböző platfromok és interfészek gyarlóságai alakítják. Egy egyénnek sokféle profilja lehetséges a különböző elosztási rendszerekben. Ezek a töredezett profilok valójában elhomályosítják ez egyéni kiállításokat. A felhasználók valakit szintetikusnak tekinthetnek a karakterük, vagy avatarnevük alapján még akkor is, amikor kapcsolatba lépnek vele a fenomenológiailag meghatározott valóságban. A hagyományos pszichológia elméletei szerint az ilyen identitás-ökológiák az elsődleges identitás finom finom töredezettségét jelenítik meg, amely a skizoféniával rokon. Az érzelmeket meghatározó alapkategóriák és a pszichológiai állapotok reformra szorulnak a kortárs/mesterséges koncepciók mentén. Nagyon sokat dolgoztam a fejemben levő különböző hangokkal, és a vállamon űlő apró emberkékkel. Lehetőségem volt egy programot szervezni a Yale University-n és ezt ezt a nagy, nagyon komor fekete festményt festettem és hogy valamiképpen kitörjek ebből körből és kimzdítsam magam egy teljesen új irányba egy kis teknőst festettem a komor kép sarkába, és ez a kis torzítás egy teljesen új oldalamat engedte be a műbe. Eltávolodtam a művészet nagyon komoly fölfogásától mivel ha komoly művészetet csinálsz, annak komolynak kell lennie, viszont készíthetsz komoly művészetet nagy adag humorral benne és néha ez a legjobb megoldás mivel a humort eszközként használhatod, hogy emberek elméjébe bejuttass dolgokat, - úgymond a hátsó bejáraton - és megengedi, hogy a gondolatok, konceptek és dolgok a néző tudatába átmehessenek anélkül, hogy ők ezt észrevennék. Egyik módja, amivel a művészek megerősíthetik a szokatlan kapcsolatok létrehozására való képességüket a tudatalattin keresztül vezet, amit mi álomként érzékelünk. Nagyon szeretnék eljutni egy olyan szintre ami álomszerű. Ahol egy térben mozoghatnál, valaki más álmának a terében miközben mindent fölfognál, hiszen nehéz tudni, hogy álmodom, hasonlóképpen, ahogyan te álmodsz, vagy éppen pontosan emlékezni az álmunkra, ez azt hiszem nagyon érdekes volna, ha valaki tudna készíteni egy művet, ami annyira valószerű volna, mint az álom, és amelyben választási lehetőségek lennének miközben nem tudnád kontrollálni, egyszóval ilyesmik. És azt hiszem, ez kellene legyen a művészet jövője, egy jövő, ahol a művészet arról szól, hogy van egy tapasztalatom, amelyet megpróbálok másokkal megosztani, és korlátozva vagyok, ha egy vászonra festem és az egy négyzet, és ilyen nagy. MIndannyian úgy gondoltátok, hogy lerajzolhatjátok a világegyetemet, a kis marslakókat, akik mindenfele futkosnak, hogy lerajzolhatnál mindent, amit csak elképzelsz, jelenteket a valós életből, mindent, amire csak gondolsz, álmokat, embereket, valójában ember azt mondja hogy nem tud embereket rajzolni, de ha ráveszed az elmédet, lényegében bármit lerajzolhasz, Tudod.., talán az utcákat kellene kidíszíteni, mert az utca az nagyon szép dolog, de nem a legnagyszerűbb néznivaló, tudod? Amit talán tennék, hogy elhagyom az összes nyilat és pöttyöt szakszokat és vonalakat de bárhol, ahol ezek voltak, a legszebb terveket valósíthatnád meg. esetleg... Hozatnék egy törvényt, hogy mindenki köteles lenne az autója kereikeire naponta friss festéket tölteni, hogy amikor autózik mindenfele színes ösvényeket rajzolna de ezek nem lehetnének a vonalakon, és ez, azt hiszem A világot egy jobb hellyé tenné.