Jacques Cousteau 1956-ban Arany Pálmát és Oscar-díjat is nyert a legjobb dokumentumfilm kategóriában. A film címe: "Le Monde Du Silence", vagyis "A csend világa". A cím azt sugallta, hogy a víz alatti világ csöndes. Ma, hatvan év múltán, már tudjuk, hogy a víz alatti világ minden, csak nem csöndes. Bár hangjai a felszín fölött nem hallhatók, a helyszíntől és időponttól függően, a mélyben akkora a hangzavar, mint egy dzsungelben vagy esőerdőben. A gerinctelenek, mint a csattogó garnéla, halak és tengeri emlősök: mind adnak ki hangot. Hang segítségével mérik fel élőhelyüket, azzal kommunikálnak egymás közt, azzal tájékozódnak, kutatják fel ellenségeiket és áldozataikat. A hangok észlelése segít nekik abban is, hogy tájékozódjanak környezetükben. Nézzük például az Északi-sarkvidéket. Sivár és zord helynek tartják, időnként kietlen pusztaságként írják le, mert annyira hideg és olyan távoli, és mert egész évben jég borítja. Ennek ellenére az összes földrész közül itt lennék legszívesebben, főleg, amikor hosszabbodnak a napok, és kitavaszodik. Számomra az Északi-sark képviseli a törésvonalat aközött, amit a felszínen látunk, és ami a víz alatt zajlik. Végignézve a jégtakarón - minden fehér, kék és hideg - és semmit nem látunk. De ha belehallgatunk a víz alatti világba, először meglepnének a hangok, aztán egészen elbűvölnének. Miközben kilométereken át mást sem látunk, csak jeget, a fülünk grönlandi és beluga bálnák, rozmárok és borjúfókák jelenlétéről árulkodik. A jég is ad ki hangokat. Reccsen, csikorog, roppan és morajlik, ahogy egymáshoz torlódnak a táblák a szél, időjárás, áramlatok változásaitól. A legzordabb tél idején a teljesen befagyott jégtakaró alatt grönlandi bálnák énekelnek. Ez számunkra alig elképzelhető, mert emberek vagyunk, erősen vizuális hajlamú állatfaj. Majdnem - de csak majdnem - mindannyian látás útján tájékozódunk a világban. A tengeri emlősök számára a mély vízben, ahol a vegyi jelek és a fény alig hatolnak át, a hallás a tájékozódás szerve. A hanghullámok ott kiválóan terjednek, sokkal jobban, mint a levegőben, a jelek így nagyon messzire eljutnak. A Jeges-tengeren ez különösen fontos, mert nemcsak egymást kell hallani a sarkvidéki tengeri emlősöknek, hanem környezetük jeleire is figyelniük kell, hogy tudják: kemény jég áll előttük, vagy nyílt víz következik. Hiszen, bár életük nagy részét víz alatt töltik, emlősök, tehát gyakran felszínre kell úszniuk levegőért. Ezért fülelniük kell: vékony-e a jég vagy jégmentes a terület, közeli jéghegyet jelez-e a visszhang. A sarkvidéki tengeri emlősök a mélyben gazdag és változatos hangvilágban élnek. Tavasszal egész hangorkánná válhat az óceán mélye. (Tengeri emlősök hangjai) De amikor kialakul a kemény jégtakaró és nincs nagy hőmérséklet-ingadozás, alig vannak áramlatok, a Jeges-tenger mélye a világ legcsendesebb vizeivé halkul. Ez azonban változik. Főleg a jégtakaró elvékonyodása miatt: az emberi tevékenységből eredő üvegházhatás közvetlen eredményeként a sarki vizekben gáz szabadul fel. Klímaváltozás kellős közepén vagyunk, ami teljesen irányíthatatlan folyamathoz vezeti bolygónkat. Az elmúlt harminc évben az Északi-sarkvidéken már csak hat héttől négy hónapig tart a jégtakaró. A jégtakaró csökkenésével olykor hosszabb ideig tart a jégmentes időszak. Ebben az időszakban hajózhatók a sarkvidék vizei. És nemcsak a jégtakaró mérete változik, hanem a jég kora és vastagsága is. Valószínűleg mindenki tudja, hogy a szezonális jégtakaró olvadása leszűkíti a rajta élő állatok életterét, például egyes fókafajokét, vagy a rozmárét és a jegesmedvéét. A jégtakaró csökkenésének hatására nagyobb az erózió a parti településeken, és a tengeri madarak, emlősök kevesebb táplálékot találnak maguknak. A klímaváltozás és a jégtakaró csökkenése a sarki vizek hangvilágát is megváltoztatja. Mit értek ez alatt? Mi, akik hallgatózással kutatjuk az óceán élővilágát, ún. hidrofon műszerekkel, víz alatti mikrofonokkal, amikkel felvesszük a környező zajokat - mindent, ami körülvesz minket. A hangzás alapján ezzel a zajmezővel beazonosíthatók a különböző résztvevők. Amit hidrofonjainkkal hallunk, igencsak valóságos hangjai a klímaváltozásnak. Három területen észlelhetjük ezeket: a levegőből, a vízből és a szárazföldről. Először nézzük a levegőt: a víz fölött süvítő szél hullámokat kelt. A hullámokban buborékok keletkeznek; ezek szétpattannak, és ez természetesen hangot kelt. Olyan, mint egy szisszenés vagy sercegés a háttérben. Amikor jég borítja a sarkvidéket, a szél keltette zajok alig jutnak át a vízoszlopba, a jég ugyanis elnyeli ezeket a légkör és a víz között. Ez az egyik oka annak, hogy az Jeges-tenger vizei viszonylag alacsony zajszintűek. Ám a szezonális jégtakaró csökkenése miatt nemcsak a hullám keltette zajok áramolhatnak szabadon, hanem sokkal több és erősebb vihar dúl a Sarkvidéken. Így tehát megnő a zajszint a korábban oly csöndes óceánban. Másodszor, a víz: ahogy fogy a szezonális jégtakaró, a szubarktikus fajok északra vándorolnak, és élvezik új élőhelyük, a nyíltabb vizek előnyeit. A sarki bálnafajoknak, pl. a grönlandinak, nincs hátuszonyuk, mert eredetileg jég borította vizekben úsztak, és a jégtáblák közti evickéléshez nem éppen előnyös, ha valami kiáll a hátuk közepén, sőt, kívül rekednének a jégen miatta. Manapság azonban bármerre fülelünk, hosszúszárnyú bálnák és kardszárnyú delfinek hangját halljuk, valamint a gyilkos bálnáét, minél északabbra megyünk, és minél inkább benne vagyunk a szezonban. Elmondhatom, hogy összességében azt halljuk, ahogy a szubarktikus fajok megszállják az Északi-sarkvidéket. És még nem ismerjük ennek a jelentőségét. A két eltérő faj vajon összecsap majd az élelemért? A szubarktikus fajok új kórokat és új élősködőket fognak terjeszteni? És az új hangok, amiket keltenek, hogyan hatnak majd a víz alatti világra? Harmadszor: a szárazföld. És a szárazföldiek... Úgy értem: az emberek. A nagyobb nyílt vízen egyre több ember jut el az Északi-sarkra. Csak az elmúlt nyáron egy hatalmas kirándulóhajó kelt át az Észak-nyugati Átjárón - a legendás útvonalon, ami összeköti Európát a Csendes-óceánnal. A jégtakaró csökkenése lehetővé teszi újabb sarkvidéki területek elfoglalását. Lehetőség nyílik az olaj- és gázfeltárásra, -kitermelésre, megnő a kereskedelmi hajózás esélye, ahogyan a turizmusé is. Márpedig tudjuk, hogy a hajók zaja emeli a bálnák stresszhormon-szintjét, és megzavarhatja étkezési szokásaikat. A légpuska, ami 10-20 másodpercenként zajos, alacsony-frekvenciájú "bumm" hangot ad ki, megzavarja a bálnák úszását és énekét. Mindezek a hangforrások korlátozzák az akusztikus teret, amelyben a sarki tengeri emlősök egymással kommunikálnak. Az év egyes időszakaiban ezek az állatok igen magas zajszinthez szoktak. De ezek forrása általában más állatoktól vagy a tengeri jégből ered. Együtt fejlődtek ki ezekkel a hangokkal, ezek létfontosságúak a túlélésükhöz. Az új hangok idegenek és fülsiketítőek számukra. Hathatnak úgy a környezetre, hogy azt hisszük, megértjük, de az is lehet, hogy nem. Ne felejtsük el: ezeknek az állatoknak a hallás a legfontosabb érzékszervük. Nemcsak a sarkvidéki életterük szűkül rohamosan, hanem akusztikus életterük is. Olyan, mintha felkapnánk őket egy csöndes vidékről, és csúcsforgalom idején ledobnánk őket egy nagyváros közepére. Esélyük sem lenne elmenekülni. Mit tehetünk tehát? Sem a szelet, sem a szubarktikus fajok vándorlását nem tudjuk megállítani, ám helyi megoldásokat kidolgozhatunk az ember okozta zajok mérséklésére. Például, lassítsanak a hajók, amikor átkelnek a Jeges-tengeren, hiszen a lassú hajó csöndesebb. Korlátozhatjuk a hajózást a vándorlás, élelemgyűjtés és szaporodás időszakában és régióiban. Csöndesebb hajókat tervezhetünk, és finomabb módszerekkel tárhatjuk fel az óceán mélyét. És van egy jó hírem is: már most is dolgoznak ezen szakemberek. De ami a legfontosabb, keményen kell dolgoznunk azon, hogy visszafordítsuk vagy legalább lelassítsuk az ember-okozta klímaváltozást. Térjünk vissza a csendes víz alatti világ képéhez. Egészen valószínű, hogy sok bálnafaj úszik ma az Északi-sarkvidék vizeiben, főleg a hosszú életű fajok, mint például a grönlandi. Az inuitok úgy mondják: a bálnák két emberöltőt élnek - lehet, hogy van köztük olyan, amelyik már 1956-ban is élt, amikor Jacques Cousteau itt forgatott. Visszatekintve, ha figyelembe vesszük az óceánokat jelenleg szennyező zajmennyiséget, akkor még tényleg "A csend világa" volt. Köszönöm. (Taps)