Teljes életet élő ember áll önök előtt itt és most. Nagyon hosszú ideig azonban a halálnak éltem. Fiatalon úgy hittem, hogy a dzsihád a kényszer, az erőszak nyelvén ismerhető meg. A rosszat erővel és agresszióval próbáltam jobbá tenni. Mélyen megérintett mások szenvedése, és erős vágyat éreztem, hogy segítsek, hogy megváltást hozzak számukra. Hittem: az erőszakos dzsihád nemesi, lovagias, és a segítség legmegfelelőbb formája. Napjainkban, amikor oly sokan -- különösen a fiatalok -- veszélyeztetettek a radikalizálódással olyan csoportok által mint az al-Kaida, Iszlám Állam és mások, amikor ezen csoportok állítják, hogy a szörnyűséges brutalitásuk és erőszakosságuk a valódi dzsihád, akkor el kell mondanom, hogy a dzsihádról alkotott eszméjük téves -- teljességgel téves -- ahogy a sajátom is egykoron. A dzsihád a legjobbra való törekvést jelenti. A fáradhatatlan igyekezetet, spiritualitást, önmegtisztulást és odaadást foglalja magába. A pozitív átalakulással azonosítható a műveltség, bölcsesség, és Isten üdvözlete útján. A dzsihád jelenti mindezt egyetlen szóban kifejezve. Olykor a dzsihád erőszak formájában nyilvánul meg, azonban csak ritkán, szigorú feltételek mellett, szabályokon és korlátokon belül. Az iszlám vallásban egy cselekedet által biztosított előny túlsúlyban kell legyen az általa okozott sérelemmel. Ennek értelmében a Koránban a dzsihádhoz kapcsolódó strófák nem írják felül a megbocsátásra, a jóakaratra, a türelemre tanító sorokat. Hiszem, hogy napjainkban a Föld egyetlen pontján sem állnak fenn olyan körülmények, ahol a dzsihád nevében erőszak alkalmazása megengedhető volna, mivel aránytalanul nagyobb károkat okozna. Napjainkra azonban a dzsihád szellemiségét megfertőzték. Eltorzítva annak jelentését erőszak alkalmazására sarkallja a világon bárhol nehézségekkel küzdő muszlimokat cselekedeteiket így formálják terrorizmussá az iszlám tekintélyuralmi nacionalista csoportjai mint az al-Kaida, Iszlám Állam és mások. Nekem azonban sikerült megértenem, hogy az igaz dzsihád a legvégsőkig tartó küzdelmet jelenti, az Istennek tetsző erények szerinti élet megerősítésére úgymint: őszinteség, becsületesség könyörületesség, jóindulat, megbízhatóság, tisztelet igazmondás -- emberi értékek, melyen oly sokan osztozunk. Bangladesben születtem, de jobbára Angliában nevelkedtem. Iskoláimat is itt végeztem. Édesapám tanult ember volt, munkássága okán tartózkodtunk az Egyesült Királyságban. 1971-ben ott voltunk Bangladesben, amikor minden megváltozott. A Függetlenségi Háborúnak szörnyűséges hatása volt ránk nézve családokat fordított egymás ellen, szomszédot a szomszéd ellen. 12 éves koromban testközelből tapasztaltam meg a háborút, a családom nyomorát, 22 rokonom szörnyűséges halálát, csakúgy mint bátyám megölését. Láttam mások halálát... állatokat az utcákon emberi tetemeken lakmározni az éhínséget körülöttem, az önkényt, a kegyetlen erőszakot-- érzéketlen erőszakot. Fiatal férfiként tinédzserként, az eszmék bűvöletében. Szerettem volna tanulni, de négy éven keresztül nem járhattam iskolába. A Függetlenségi Háborút követően édesapámat két és fél évre börtönbe csukták én minden héten meglátogattam őt ez idő alatt pedig saját magamat képeztem. Édesapát 1973-ban engedték szabadon menekültként Angliába utazott aztán nem sokkal később mi is követtük. 17 éves voltam ekkor. E tapasztalatok különösen érzékennyé tettek a világban zajló zavargásokra, igazságtalanságokra. És egy erős vágyat éreztem -- buzgó, mélyen gyökerező vágyat -- hogy a rosszat jóvá tegyem, az elnyomás alatt élőket megsegítsem. Tanulmányaimat az Egyesült Királyság felsőoktatásában folytatva, találkoztam emberekkel, akik megmutatták hogyan irányíthatnám vágyam és a hitem útján hogyan segíthetnék másokon. És radikalizálódtam - éppen csak annyira, hogy az erőszakot jogosnak tartsam, bizonyos esetekben erénynek tekintsem. Így lettem hát részese az Afganisztánban zajló dzsihádnak. Oltalmazni szerettem volna az afgán muszlimokat a szovjet hadseregtől. És hittem, hogy ez dzsihád: a szent kötelességem, amiért majd Isten megjutalmaz. Hitszónok lettem. Az erőszakos dzsihádot hirdetők egyik úttörője lettem az Egyesült Királyságban. Toboroztam, adományokat gyűjtöttem, gyakorlatoztattam. Összetévesztettem a valódi dzsihádot azzal az elkorcsosulással, amit a fasiszta muszlimok képviselnek-- Ők azok az emberek, akik a dzsihád eszméjét saját hatalomvágyuk, tekintjük, területi fennhatóságuk igazolására használják fel. Elfajzás. Napjainkban az olyan fasiszta iszlám csoportok közreműködésével mint az al-Kaida, Iszlám Állam és mások. Körülbelül 15 éven keresztül rövid ideig harcokat vívtam Kasmírban és Burmában az Afganisztáni háború mellett. Célunk az volt, hogy kiűzzük a betolakodókat, hogy megváltást hozzunk az elnyomás alatt szenvedők számára és természetesen egy muszlim állam létrehozása, egy kalifátus Isten uralma alatt. És tettem ezt nyilvánosan. Nem szegtem törvényt. Büszke és hálás voltam, amiért brit lehettem -- és az vagyok most is. Soha nem viseltettem ellenségesen a hazám iránt soha nem gyűlöltem a nem muszlim polgártársaimat, ahogyan most sem. Egy afganisztáni csata alkalmával néhány brit férfi, én, és egy 15 éves afgán kisfiú egyfajta köteléket alkottunk. Abdullah, egy ártatlan, szerető és szeretetre méltó kölyök aki mindig kereste a módját, hogy örömet szerezzen. Szegény volt. A táborban az ilyen srácok különféle szolgamunkákat végeztek. Eléggé boldognak láttam, de egyfolytában azon aggodalmaskodtam, hogy a szülei mennyire hiányolhatják már. És azon is, hogy bizonyára ennél szebb jövőt álmodtak számára. Válhatunk a háború körülményeinek áldozatává, kegyetlen módon, ahogyan ő is a háború kegyetlen körülményeinek idején. Egy nap a lövészárokban felvettem a földről egy fel nem robbant aknavető gránátot, majd egy összetákolt sárkunyhóba vittem. Aztán egy rövid csatározásba, értelmetlen csatározásba keveredtem mindig értelmetlen. Néhány órával később tértem vissza, ekkor már holtan találtam. A robbanóanyagot próbálta meg kinyerni a töltetből. A töltet felrobbant, ő pedig szörnyűséges halált halt, darabokra szaggatta ugyanaz a szerkezet, ami esetemben teljességgel ártalmatlannak bizonyult. Feltettem hát a kérdést? Mi célt szolgált az ő halála egyáltalán? Őt miért érte a halál, engem miért nem? Tovább léptem. Harcoltam Kasmírban. toboroztam a filippinóknak Boszniában és Csecsenföldön. Továbbra sem leltem válaszra. Később Burmában rohingya harcosokkal kerültem kapcsolatba alig tinédzser korúak a dzsungelben születtek és ott is nevelkedtek gépfegyverekkel, aknavetőkkel felszerelkezve. Találkoztam két 13 év körüli jólelkű, vékony hangú fiúval. Rám néztek, könyörögve kérték, hogy vigyem őket magammal Angliába. Egyszerűen csak iskolába szerettek volna járni-- ez volt az ő álmuk. A családom-- a velük egykorú gyermekeim-- ők otthon éltek az Egyesült Királyságban, iskolába jártak, biztonságban voltak. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy ezek a srácok milyen régóta szövögethetik álmaikat egy ilyen életről. A körülmények áldozatai: a két fiatal fiú, a szabad ég alatt éjszakázva, esténként a csillagokat fürkészve hite hagyottan, a vezetőjük hatalomvágyának kielégítésétől kiaknázottan. Hamarosan azt is megtapasztaltam ahogy ezek a fiúk egymást öldöklik a rivális bandák ellen folytatott harcokban. És mindenhol ugyanezt láttam. Afganisztán, Kasmír, Burma, Fülöp-szigetek, Csecsenföld; kicsinyes hadurak rábírják a gyengét és a sebezhetőt a kölcsönös öldöklésre, és mindezt a dzsihád nevében. Muszlim a muszlim ellen. Nem a hódító, a megszálló erők ellen oltalmat nyújtva; nem az elnyomás alatt élők megsegítésére. Gyermekek felhasználásával az önös érdekek kihasználására; emberek halála az összetűzések során amit a dzsihád nevében én is támogattam. És a folyamat napjainkban is zajlik. Miután szembesültem azzal, hogy az erőszakos dzsihád melynek külföldön én magam is részese voltam annyira különbözött -- tátongó szakadék aközött amit tapasztaltam és amiről úgy hittem, hogy szent kötelességem -- Az egyesült királyságbeli cselekedeteimen kezdtem töprengeni. A prédikációimra gondoltam, a toborzásra, az adomány gyűjtésre, a képzésre, de leginkább a radikalizálódásra-- hogy ifjakat küldtem csatákba, a halálba, mert ezt tettem -- teljességgel helytelenül. Így lettem hát a 80'-as évek közepén részese az erőszakos dzsihádnak, Afganisztánnal kezdetben. És mire felhagytam az egésszel, már a 2000-es éveket írtuk. Teljesen belemerültem. Az emberek körülöttem mind támogattak tapsoltak, még ünnepeltek is, azért amit véghez viszünk az ő nevükben. Azonban mire megtanultam, hogy ebből ki kell szállni, 2000-ben, teljesen kiábrándultan, addigra már 15 év telt el. Szóval, hol rontjuk el? Annyira el voltunk foglalva az erkölcsi tisztaság hirdetésével hogy közben megfeledkeztünk tetteink következményeiről. Esélyt sem adtunk magunknak arra, hogy erkölcsösek legyünk. Az elnyomás ellen harcolunk, mondogattuk magunknak, de csak megvívhatatlan háborúkat folytattunk. Egyfajta eszközzé váltunk, mely eszköz csupán még több ember halálához vezetett így válva részesévé annak a bűnnek, amivel az ádáz kisebbség önös érdekeit szolgáltuk. Idővel tehát, elég hosszú időt követően, felnyitottam a szemem. Lett bátorságom szembenézni az igazsággal, hogy gondolkodjam, hogy kemény kérdéseket tegyek fel önmagamnak. Kapcsolatba léptem a lelkemmel. Hogy mit tanultam? Azt, hogy az erőszakos dzsiháddal érintettek azok, akik a szélsőségekből próbálnak meríteni nem különböznek másoktól. Azonban hiszem, hogy ezek az emberek képesek változni. Képesek visszaszerezni és meggyógyítani szívüket hogy olyan emberi értékekkel töltsék meg, melyek gyógyítani képesek. Amikor egész egyszerűen nem veszünk tudomást a valóságról, rádöbbenünk, hogy fenntartás nélkül fogadjuk el azt amit hallunk. Így elszalasztunk megélni olyan áldásos pillanatokat melyeket dédelgetve őriznénk meg magunknak akárcsak egy múló pillanatra is. Voltam részese olyan tetteknek, melyről hittem, hogy helyesek. Azonban mára megkérdőjelezem azt is, amiről hittem, hogy helyesen cselekszem. Fogadd el az igazságot -mondtam mindig. Azonban a kétségeknek helyet soha nem adtam. Meggyőződésem, miszerint az emberek képesek a változásra, tapasztalataimban, utazásaimban gyökeredzik. A terjedelmes olvasói munka megfontoláson alapuló szemléletmód megfigyelés és az önismeret útján felfedeztem, rádöbbentem, hogy az Ő és a mi muszlim világunk hamis és igazságtalan. Az összes bizonytalan körülményre való tekintettel, melyeket hangoztattunk és a sérthetetlen igazságra, a kétségbevonhatatlan igazságra, egy sokkal árnyaltabb értelmezésre jutottam. Megértettem, hogy az oly sokféle ellentmondással teli világban, az hamis hitszónokok, kizárólag a hamis hitszónokok amilyen én is voltam, nem képesek felismerni az ellentmondást a misztikumban, a fikcióban mellyel a tekintélyüket bizonygatják. Én tehát megértettem az önismeret, politikai alapú tájékozottság, tudatosság, a széles látókörű értelmezés alapvető szükségességét, kötelezettségvállalásaink, cselekedeteink következményeit, és másokra gyakorolt hatását. Arra kérek hát mindenkit, kiváltképp azokat, akik őszintén hisznek a muszlim dzsihád szellemiségében utasítsák el a dogmatikus tekintélyuralmi rendszert; utasítsák el a dühöt, a gyűlöletet, az erőszakot; keressék a módját, hogy a rosszat jóvá tegyék a könyörtelen, igazságtalan és elutasító bánásmód igazolásának megkísérlése nélkül. Alkossunk helyette kedves és hasznos dolgokat, az utókor számára. Szeretettel közeledjünk a világhoz, az élethez. Találjuk meg a módját annak, hogy kitárjuk a szívünket, hogy megláthassuk a szépséget, az igazságot másokban, a világban. Azért, hogy többre értékeljük magunkat egymást, a társadalmunkat, engem, és Istent. Ez a dzsihád-- az én igaz dzsihádom. Köszönöm. (taps)