Én az Enterprise csillaghajó veteránja vagyok. Átrepültem a galaxison egy hatalmas csillaghajót irányítva egy olyan legénységgel, aminek tagjai a világ különböző részéről érkeztek, sok féle faj, sok féle kultúra, számtalan különbőző hagyomány, mind együtt dolgoztunk, és a küldetésünk új világok felfedezése, hogy új életformákat és új civilizációkat keressünk, hogy arra menjünk, ahol még nem járt ember azelőtt. Nos -- (Taps) -- Japán bevándorlók unokája vagyok, akik Amerikába költöztek, bátran mentek egy különös új világba új lehetőségeket keresve. Anyám a kaliforniai Sacramentoban született Apám pedig san franciscói. Los Angelesben találkoztak és házasodtak össze, én ott születtem. Négy éves voltam, amikor Japán lebombázta Pearl Harbort 1941 december 7-én. Másnapra a világ belesodródott egy világháborúba. Amerikán hirtelen eluralkodott a hisztéria. A japán-amerikaiakra, akik amerikai állampolgárok japán felmenőkkel hirtelen elkezdtek gyanakvással és félelemmel nézni és őszintén gyűlölni csak azért, mert úgy néztünk ki, mint azok, akik lebombázták Pearl Harbort. A hisztéria pedig egyre csak nőtt, amikor 1942 februárjában az Egyesült Államok elnöke, Franklin Delano Roosevelt elrendelte a japán-amerikaiak általános begyűjtését Amerika nyugati partjáról. Vádemelés nélkül, tárgyalás nélkül, megfelelő eljárás nélkül. A tisztességes eljárás, az alappillére az igazságszolgáltatásunknak. Ez mind eltűnt. Össze kellett minket gyűjteni és bebörtönözni 10 szögesdróttal körülvett fogolytáborba, Amerika legelhagyatottabb helyein: Arizóna perzselően forró sivatagába, Arkansas tikkasztó mocsaraihoz, Wyoming, Idaho, Utah és Colorádó pusztáiba, és Kalifornia két legelhagyatottabb helyére. Április 20-án ünnepeltem az ötödik születésnapomat, és mindössze pár héttel a születésnapom után a szüleim felébresztették az öcsémet, a karonülő húgomat és engem. Nagyon korán reggel volt még, és sietve felöltöztettek minket. Az öcsémmel a nappaliban voltunk az utcára néző ablakon néztünk ki, és láttunk két katonát a kocsifeljárón közeledni. Szuronyos puska volt náluk. Feltrappoltak a bejárati ajtóhoz és elkezdtek dörömbölni. Apám válaszolt rá, és a katonák kiparancsoltak minket az otthonunkból. Apám az öcsémnek és nekem is kis csomagokat adott, hogy vigyük magunkkal. Kisétáltunk és a feljárón álltunk vártuk, hogy anyánk kijöjjön. Amikor anyám végre kijött, egyik kezében a kishúgunkat tartotta, a másikban egy óriási táska, és könnyek ömlöttek le mindkét orcáján. Sosem tudom majd elfelejteni ezt a jelenetet. Beleégett az emlékeimbe. Elvittek minket az otthonunkból és vasúti kocsikra tettek más japán-amerikai családokkal együtt. Őröket állítottak az összes vagon mindkét végébe, mintha bűnözők lettünk volna. Az ország kétharmadán átutaztattak minket, négy napon és három éjszakán át zötykölődtünk, Arkansas mocsaraihoz. Még mindig emlékszem a szögesdrót kerítésre amik fogvatartottak. Emlékszem a magas őrtoronyra a ránk szegezett gépfegyverekkel. Emlékszem arra hogyan követett a reflektor fénycsóvája amikor éjjel kisurrantam a barakunkból a latrinához. De ezt öt éves koromban, kedvességnek hittem, hogy megvilágították az utat a pisiléshez. Gyermek voltam, túl fiatal, hogy felfogjam az ottlétem körülményeit. Elképesztő a gyerekek alkalmazkodó képessége. Ami groteszk módon abnormális kéne legyen normalitássá vált számomra a hadifogoly táborban. Megszokottá vált naponta, háromszor felsorakoznom hogy pocsék kaját egyek egy zajos étkezdében. Normálissá vált számomra, hogy apámmal menjek fürödni egy tömeg zuhanyzóba. Börtönben lenni, egy szögesdrót mögé zárt fogolytáborban normalissá vált számomra. Amikor a háború véget ért, szabadon engedtek minket, és kaptunk egy egyirányú jegyet bárhová az Egyesült Államokon belül. A szüleim úgy döntöttek, hogy hazatérünk Los Angelesbe, de Los Angeles már nem volt barátságos hely. Egy vasunk sem volt. Mindenünket elvették, és nagyon ellenségességesek voltak. Az első otthonunk a Skid Row-n volt a városunk leglezüllöttebb részén, lecsúszott, részeg és őrült emberekkel éltünk. Vizelet bűze mindenhol, az utcákon, a sikátorokban, a folyosókon. Szőrnyű volt átélni, Nekünk gyerekeknek egyenesen rémes volt. Emlékszem, hogy egyszer egy részeg tántorgott felénk, éppen előttünk esett össze és kidobta a taccsot. A kishúgom így szólt, "Anya, menjünk haza," mert a szögesdrót mögött volt nekünk az otthon. A szüleim keményen dolgoztak hogy újra talpra állhassanak. Mindenünket elveszítettük. Életük derekán jártak már és mindent teljesen újrakezdtek. Körömszakadtáig dolgoztak, és végül képesek voltak összegyűjteni annyit, hogy vegyenek egy háromszobás lakást egy kellemes környéken. Én tinédszer voltam, és nagyon kíváncsi lettem a gyermekkori bebörtönözésemre. Polgárjogi könyveket olvastam, amikből megismertem az amerikai demokrácia eszméit. Minden ember egyenlőnek született, elidegeníthetetlen jogunk van az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez, és én ezt nem igazán tudtam összeegyeztetni azzal, amit gyermekkori bebörtönzésem során megtapasztaltam. Történelem könyveket olvastam, és nem találtam róla semmit sem. Ezért aztán a vacsorák után apámmal kezdtem hosszas, néha heves beszélgetésekbe. Nagyon-nagyon sok ilyen beszélgetésünk volt, és amit én ezektől kaptam, az apám bölcsessége volt. Ő volt az, aki a legtöbbet szenvedett a bebörtönzés körülményei miatt, és ő mégis megértette az amerikai demokráciát. Ő mondta nekem, hogy a mi demokráciánk, népi demokráca, és az olyan remek lehet, mint az emberek tudnak lenni, de ugyanakkor lehet olyan gyarló is, mint amilyenek az emberek. Ő mondta nekem, hogy az amerikai demokrácia alapvetően a jó emberektől függ, akik megőrzik a rendszerünk alapelveit és aktívan résztvesznek a folyamatban, ami a demokráciánkat működteti. Elvitt egy kampány irodába - Illinois kormányzója éppen az elnökségért indult - és megismertetett az amerikai választási rendszerrel. Ugyancsak ő mesélt nekem a japán-amerikai fiatalok, Második Világháborús történetéről is. Amikor Pearl Harbort lebombázták, fiatal japán-amerikaiak, mint minden amerikai fiatal rohantak a sorozóbizottsághoz önkéntesnek jelentkeztek az országunkért harcolni. A hazafias tettre arculcsapás volt a válasz. Megtagadták tőlünk a szolgálatot, és nem-külföldi ellenségnek bélyegeztek minket. Iszonyú érzés ha ellenségnek neveznek mikor önként jelentkezel, hogy a hazádért harcolj, de ezt a "nem-külföldi" szóval toldották meg, amely szónak a jelentése az "állampolgár" ellentéte. Még az "állampolgár" szót is elvették tőlünk, és börtönbe zárták őket egy teljes évre. Aztán a kormány rájött, hogy háborús emberhiánnyal küzdenek, és amilyen hirtelen begyűjtöttek minket, megnyitották a katonai szolgálatot a japán-amerikai fiatalok előtt. Teljesen ésszerűtlen volt, de az elképesztő dolog, a meglepő dolog az, hogy fiatalok ezrei japán-amerikai férfiak és nők ismét bevonultak a szögesdrót kerítések mögül. Magukra öltötték ugyanazt az egyenruhát, amit az őreink is hordtak, börtönben hagyták a családjukat, hogy ezért az országért harcoljanak. Azt mondták, hogy harcolni fognak nem csak azért, hogy a családjaikat kiszabadítsák a szögesdrót kerítések mögül, hanem azért is, hogy támogassák az alapvető eszmét amit a kormányunk képvisel, amit képviselnie kellene, mert ezt hatályon kívül helyezték azzal amit tettek. Minden ember egyenlőnek teremtetett. És ők elmentek harcolni ezért az országért. Elkülönítették őket egy csak japán-amerikaiakból álló egységbe és Európa harcmezőire küldték, ők pedig mindent beleadtak. Elképesztő, hihetetlen bátorsággal és merészséggel harcoltak. A legveszélyesebb küldetésekre küldték őket és ők szenvedték el a legnagyobb harctéri veszteségeket is az összes egység közül. Van egy csata, ami jól illusztrálja ezt. A Gót-vonalért folyt a harc. A németek befészkelték magukat egy hegyoldalban, sziklás hegyoldal volt, bevehetetlen barlangokban bújtak meg. Három szövetséges zászlóalj tartotta őket tűz alatt hat hónapon keresztül, mégis tehetetlenek voltak. Bevetették a 442-ik zászlóaljat is hogy bekapcsolódjanak a harcba, de a 442-esek előálltak egy szokatlan, de veszélyes ötlettel: A hegy hátoldalán volt egy meredek sziklafal. A németek azt hitték, hogy a hátulról érkező támadás teljesen lehetetlen volna. A 442-esek tagjai úgy döntöttek, hogy véghez viszik a lehetetlent. Egy sötét, hold nélküli éjszakán, elkezdték megmászni azt a kőfalat, egy majdnem 330 méter magas meredélyt, teljes harci felszereléssel. Egész éjjel másztak azon a meredek sziklafalon. A sötétben, néhányan elvesztették a fogást, vagy a lábuk támasztékát és a halálba zuhantak a szakadékba. Mindegyikük csendben zuhant le. Egyikük sem jajdult fel, nehogy leleplezzék a helyzetüket. Az emberek kereken nyolc órán át másztak, és azok, akik felértek a csúcsra ott maradtak egészen az első fénysugarak előtöréséig. Amint kivilágosodott, támadtak. Meglepték a németek, és bevették a hegyet, ezzel megtörték a Gót-vonalat. A hat hónapos állóháborút a 442-ik zászlóalj megtörte 32 perc alatt. Elképesztő tett volt, és amikor a háború véget ért, a 442-esek visszatértek az Egyesült Államokba. Az ő egységük kapta a legtöbb kitüntetést az egész Második Világháború során. A Fehér Ház pázsitján köszöntötte őket Truman elnök, aki azt mondta nekik, "Nem csak az ellenség ellen harcoltak, hanem az előítéletek ellen is, és győztek." Ők az én hőseim. Ők ragaszkodtak a hitükhöz az ország ragyogó elveihez, és bebizonyították, hogy amerikainak lenni nem csak bizonyos embereknek lehet, hogy nem faj szerint határozzunk meg, ki számít amerikainak. Kitágították a jelentését, hogy mit jelent Amerikainak lenni, beleértve a japán-amerikaiakat is akiktől féltek, vádoltak és utáltak. Változást indítottak el, és rámhagytak egy örökséget. Ők az én hőseim és az apám az én hősöm aki értette a demokráciát és engem is útba igazított. Rám hagytak egy örökséget, és ezzel az örökséggel felelősség is jár, én pedig elköteleztem magamat, hogy az országomat egy még jobb Amerikává tegyem, hogy a kormányunkat egy még igazabb kormánnyá tegyük. A hőseimnek köszönhetően és a szenvedésnek, amin keresztül mentünk, itt állhatok önök előtt meleg japán-amerikaiként, de mindezeken felül büszke amerikai vagyok. Nagyon szépen köszönöm! (Taps)