Idegsebész vagyok,
és azért jöttem ma ide, hogy elmondjam:
szükségem van az önök segítségére.
Mindjárt elmondom, hogyan.
De mindenekelőtt hadd meséljek
az egyik betegemről.
Ötvenes éveiben járó nő volt,
általában véve jó kondícióban,
viszont párszor megfordult
már a kórházban,
mellrák elleni gyógykezelések alkalmával.
Nyaki porckorongsérve lett,
ez egyfajta feszülő fájdalmat sugárzott
a jobb karjába.
Konzultáció előtt megnéztem az MRI-jét,
és úgy ítéltem, hogy műtétet javaslok.
Az efféle nyaki műtétek
szabványosak és gyorsak.
De bizonyos kockázattal járnak.
Közvetlenül itt ejtünk egy bemetszést,
és óvatosan benyúlunk
a nyelőcső és a légcső mellett,
miközben igyekszünk nem belevágni
a belső nyaki verőérbe.
(Nevetés)
Aztán jöhet a mikroszkóp,
majd óvatosan kiemeljük
a porckorongot és a sérvet
az ideggyökér-csatornából,
vigyázva az idegrostokra
és az ideggyökre,
melyek alig pár milliméterre
fekszenek alattuk.
A legrosszabb esetben
megsérül az idegrost,
és ez nyaktól lefelé
teljes bénulást okozhat.
Ezt elmondtam a betegnek,
ő pedig elhallgatott.
Majd pár perc múlva
feltett egy mindkettőnk
számára sorsdöntő kérdést.
"Doktor úr, biztos muszáj ezt?"
(Nevetés)
És tudják, mire jöttem rá
abban a pillanatban?
Hogy egyáltalán nem.
Tulajdonképpen a hasonló
helyzetben lévő betegeimet
inkább lebeszélem a műtétről.
Akkor most miért nem ezt tettem?
Nos, tudják,
ez a sérv annyira különleges volt,
hogy legszívesebben puszta kézzel
kihúztam volna a gyökcsatornából,
még mielőtt a beteg
a rendelőmbe lépett volna.
Be kell valljam, meg akartam műteni.
Szívesen megműtöttem volna.
Elvégre munkám kedvenc része a műtét.
(Nevetés)
Szerintem mindenki ismeri ezt az érzést.
Építész szomszédom azt mondja,
imád nekiülni rajzolni
és házakat tervezni.
Inkább ezt tenné egész nap,
mintsem a megrendelővel tárgyaljon,
hogy az korlátokat szabjon a munkájában.
De ahogy az építésznek,
úgy a sebészeknek is a betegeik
szemébe kell nézni,
majd közösen kell dönteniük arról,
mi lenne a legjobb
a műtétre váró páciensnek.
Ez persze könnyűnek hangzik.
De nézzünk egy kis statisztikát.
A garatmandula egy pár csomó a torkunkban.
Sebészi úton eltávolítható,
a műtét neve tonzillektómia,
mandulaeltávolítás.
Ábránkon műtéti arányokat láthatunk
Norvégia különböző részein.
Megdöbbentő látni: Finnmarkban
kétszer akkora az esélye annak,
hogy gyermekünk –
mert itt ugye gyerekekről van szó –
mandulaműtéten esik át, mint Trondheimben.
A műtéti javallat mindkét régióban azonos.
Nem kéne különbségnek
lenni köztük, mégis van.
Mutatok egy másik ábrát.
A meniscus nevű porc
stabilizálja a térdet,
baleset következtében
elszakadhat vagy eltörhet,
jellemzően például futballozás közben.
Itt láthatjuk a meniscus műtéti arányait.
Møre og Romsdalban ötször annyi
ilyen műtétet végeznek,
mint Stavangerben.
Ötször annyit.
Ez meg hogy lehetséges?
A Møre og Romsdal-i focisták
durvábban játszanak, mint másutt?
(Nevetés)
Valószínűleg nem.
Kiegészítettem néhány adattal.
Itt a közkórházakban
végrehajtott műtéteket látjuk,
világoskékkel jelölve,
a magánklinikákon végrehajtottakat
pedig világoszöld szín jelzi.
A Møre og Romsdal-i magánklinikák
igen aktívnak tűnnek, ugye?
Mit jelent ez?
Lehet, hogy gazdasági indíttatás áll
a beavatkozások mögött.
És még valami.
Friss kutatások igazolják,
hogy a rendszeres gyógytorna
és a térdműtétek hatékonysága között
nincs semmi különbség.
Vagyis a legtöbb műtét,
amit az ábrán látunk,
elhagyható lett volna,
még Stavangerben is.
Mit akarok tehát ezzel mondani?
Habár a kezelési eljárások
javallatainak zöme
világszerte szabványos,
gyakran teljesen felesleges
kezeléseket is bevetünk,
különösen a nyugati világban.
Akadnak, akik nem azt a kezelést
kapják, amire szükségük lenne,
de még többen vannak,
akiket túlkezelnek.
"Doktor úr, biztos muszáj ezt?"
Egész pályafutásom során csak
egyetlenegyszer hallottam ezt.
Kollégáim azt mondják, tőlük még soha
egy betegük sem kérdezte ezt.
De fordítsuk meg a kérdést:
önök szerint hányszor
mondana nemet az orvos,
ha feltennék neki ezt a kérdést?
Kutatók már foglalkoztak ezzel,
és azzal szembesültek,
hogy a nemleges válaszok aránya
mindenütt hasonló.
Ez pedig 30 százalék.
Azaz, egy orvos tíz esetből háromszor
olyat javasol vagy ír fel,
ami teljesen felesleges.
És ki nem találnák, mivel indokolják ezt.
Azzal, hogy a betegek kényszerítik ki.
Vagyis önök.
Önök ragaszkodnak hozzá,
hogy az orvos csináljon valamit.
Eljött hozzám egy barátom
orvosi tanácsért.
Igazi sportember,
telente körbesíeli az országot,
nyaranta fut.
Az utóbbi időben mindig csúnyán
fájt a háta kocogás közben.
Annyira, hogy abba kellett hagynia.
Megvizsgáltam, kikérdeztem őt,
és úgy tűnt: valószínűleg
porckopása van
a gerince alsó szakaszán.
Valahányszor megerőltette, mindig fájt.
Már áttért az úszásra a kocogás helyett,
tényleg nem volt mit tenni,
ezért azt mondtam neki:
"Jobban gondold át,
milyen edzésformát választasz.
Némelyik sport jót tesz neked,
más meg nem."
Ő meg ezt felelte:
"Kérek egy háti MRI-vizsgálatot."
"Miért akarsz MRI-t?"
"Ingyen jár nekem
a munkahelyi biztosítómtól."
"Na ki vele" – mondtam neki,
elvégre a barátom volt.
"Nem ez az igazi ok."
"Na igen, szerintem jó lenne látni,
mennyire van rossz állapotban."
"Mióta foglalkozol MRI-leletek
elemzésével?" – kérdeztem.
(Nevetés)
"Ezt bízd rám.
Semmi szükséged erre a vizsgálatra."
"Oké" – vágta rá,
majd kis szünet után kibökte:
"De lehet, hogy rák."
(Nevetés)
Természetesen elvégeztük az MRI-t.
Munkahelyi biztosítója fizette,
egyik kollégám elvégezte a vizsgálatot,
majd közölte, hogy porckopás,
nincs mit tenni,
hagyja abba a futást, inkább ússzon.
Nemsokára újra találkoztunk,
és azt mondta:
"Most már legalább tudom, mi ez."
De hadd tegyek fel egy kérdést.
Mi lenne, ha itt mindenki MRI-t kérne
ugyanarra a tünetre?
És ha Norvégia összes polgára MRI-t kapna
csak azért, mert időnként fáj a háta?
Az MRI-várólista négyszeresére nőne,
ha nem még többre.
És olyanoktól vennénk el az időt,
akik tényleg rákbetegek.
Úgyhogy egy jó orvos néha tud
nemet is mondani,
de a józanul gondolkodó beteg is
visszautasíthat néha
egy vizsgálatot vagy kezelést.
"Doktor úr, biztos muszáj ezt?"
Tudom, nehéz lehet feltenni ezt a kérdést.
Sőt, ötven évvel ezelőtt
kifejezetten sértésnek vették volna.
(Nevetés)
Ha az orvos eldöntötte,
hogyan kezeli betegét,
akkor azt kellett tenni.
Egyik kollégámat, aki ma háziorvos,
kislány korában fél évre
tüdőszanatóriumba utalták.
Ez nagy megrázkódtatás volt neki.
Később, már felnőtt korában rájött,
hogy a tbc-vizsgálati leletei
mindvégig negatívak voltak.
Az orvos pusztán csak gyanúra
alapozva utalta be őt.
Senki nem mert neki ellentmondani,
vagy szembeszállni vele.
Még a szülei sem.
Ma Norvégia egészségügyi minisztere
betegellátó szolgáltatásról beszél.
Az orvos csak tanácsot ad a betegnek,
hogy mit tegyen.
Ez hatalmas haladás.
De nagyobb felelősséget is ró a betegre.
Le kell ülni az orvossal, szemtől szembe,
és együtt kell megbeszélniük
a kezelés folyamatát.
Úgyhogy ha legközelebb orvoshoz mennek,
kérem, tegyék fel a kérdést:
"Doktor úr, biztos muszáj ezt?"
Nőbetegem esetében
"nem" lenne a válasz,
de a műtét is indokolható lenne.
"Akkor, doktor úr, milyen
kockázatokkal jár a műtét?"
Nos, a betegek 5-10 százalékának
fokozódnak a fájdalmai.
1-2 százalékuk
sebfertőzést kaphat,
vagy nem áll el a vérzés,
emiatt esetleg újra kell műteni.
A betegek fél százaléka
folyamatos rekedtséggel küzd,
és bár kevesen, de akadnak,
akiknél kar- vagy lábmozgási
nehézségek lépnek fel.
"Van más lehetőség, doktor úr?"
Igen, a nyugalom és a gyógytorna
bizonyos idő elteltével
egész sokat segíthet.
"És mi lesz, ha nem teszek semmit?"
Ezt nem tanácsolom,
de megeshet, hogy így is javulás áll be.
Négy kérdés.
Egyszerű kérdések.
Vegyék úgy, mint egy új
segédeszköztárat.
Muszáj ezt?
Milyen kockázatokkal jár?
Van más lehetőség is?
És mi történik, ha semmit nem teszek?
Tegyék fel ezeket a kérdéseket,
amikor orvosuk MRI-t ír ki önöknek,
amikor antibiotikumot ír fel,
vagy amikor műtétet javasol.
Kutatások eredményei igazolják,
hogy öt betegből egy, vagyis 20 százalék
másképp dönt az orvos válaszai után.
Ezáltal nemcsak saját kezükbe
veszik a sorsukat,
és feltehetően javítanak
az életminőségükön,
de az egész egészségügyi ágazat is
jobban jár ezekkel a döntésekkel.
Köszönöm.
(Taps)