Köszönöm szépen. Hannah Fry matematikus vagyok. Ma a szerelem matematikájáról szeretnék beszélni. Gondolom, mind egyetértünk abban, hogy a matematikusok híresen jók a partnerkeresésben. Nemcsak azért, mert lehengerlő személyiségűek, elragadó csevegők vagyunk, és remek tolltartóink vannak. Hanem azért is, mert baromi munkát fektettünk a tökéletes partner megtalálásának matekjába. A tárgyban a kedvencem a "Miért nincs barátnőm?" című cikk —, (Nevetés) — ahol Peter Backus az esélyeit latolgatja, hogy megtalálja-e a szerelmét. Nem mondhatni, hogy Peter mohó lenne. Petert az Egyesült Királyságban fellelhető nők közül csak a közelében lakók érdeklik, sőt, csak a korban hozzáillők, csak a felsőfokú végzettségűek, akivel jól kijönne, aki feltehetően szemrevaló, aki őt feltehetően szemrevalónak találja. (Nevetés) Így az egész Egyesült Királyságban kb. 26 nő jön szóba. Hát ez nem túl jó, ugye, Peter? Összehasonlításképpen, ez négyszázszor kevesebb, mint a Földön kívüli értelmes életformák lehetséges száma. Úgyhogy Peter esélye 1 a 285 ezerhez, hogy egy adott este összefusson e különleges nők valamelyikével. Azt hiszem, a matematikusok talán ezért nem törik magukat, hogy bulikba járjanak. Én viszont nem támogatom az ilyen borúlátó véleményt. Mindannyian tudjuk, hogy a szerelem nem így működik: érzelmet nem lehet precízen előírni, nem ésszerű és nem kiszámítható. De azt is tudom, hogy ez nem azt jelenti, mintha a mateknak ne lehetne valami javaslata, mert mint minden az életben, a szerelem is törvényszerűségeket követ, és a matek végtére is, törvényszerűségek tanulmányozásával foglalkozik. Az időjárás, a részvénypiac ingadozásának törvényszerűségeitől kezdve a bolygómozgás vagy a városfejlődés törvényszerűségéig bezárólag. Valljuk be, közülük egyik sem írható precízen elő, és nem egyszerűen látható előre. Úgy gondolom, hogy a matek van annyira erős, hogy új módszert nyújthat majdnem minden tanulmányozásához. Még a rejtélyes szerelemhez is. Hogy meggyőzzem önöket, mennyire szórakoztató, pompás és alkalmazható a matematika, három, matematikailag bizonyítható legjobb szerelmi tippet mondok önöknek. Rendben, az első legjobb tipp: Hogy nyerjünk az online ismerkedési oldalakon? Az OkCupid a kedvenc ismerkedési oldalam, főleg, mert matematikusok indították. Matematikusok lévén, majdnem egy évtizede gyűjtik az oldal használóinak adatait. Azóta keresik a törvényszerűségeket, hogyan jellemezzük magunkat, és hogyan lépünk kapcsolatba egymással egy ismerkedési weboldalon. Nagyon érdekes eredményre jutottak. De a külön kedvencem a következő: kiderült, hogy az online ismerkedési weboldalon az, hogy valaki mennyire mutatós, nem jelenti, hogy milyen népszerű, s voltaképpen, ha valakit csúnyának gondolnak, még előnyére is szolgálhat. Megmutatom, hogy is van ez. Az OkCupid szerencsére nem kötelező részén értékelni lehet a mutatósságot egy ötfokozatú skálán. Ha összevetjük az átlageredményt a szerencsés jelöltektől kapott válaszok számával, látható, hogyan függ össze a mutatósság az online ismerkedési oldalon elért népszerűséggel. Ezt a grafikont hozták ki az OkCupidnál. Érdekes megfigyelni, hogy nem teljesen igaz, hogy minél mutatósabb valaki, annál több választ kap. De valamiféle tendencia mégiscsak van, bár a determinációs együttható nem nagyon meggyőző. De fölmerül a kérdés, mitől sokkal népszerűbbek az ábra tetején lévők, mint az alul elhelyezkedők, noha a mutatósságuk egyforma? Kiderül, hogy nemcsak a külső a fontos. Megvilágítom a felfedezésüket egy példán. Vegyük például Portia de Rossi-t, senki sem vitatja, hogy gyönyörű nő. Senki nem gondolja, hogy csúnya, de nem is egy szupermodell. Ha Portia de Rossi-t összehasonlítjuk, mondjuk, Sarah Jessica Parkerral, sokan, én is, azt mondanák, hogy Sarah Jessica Parker mesésen néz ki, és valószínűleg egyike a leggyönyörűbb lényeknek akiket a Föld valaha is a hátán hordott. De mások, úgy értem, az internetezők többsége, úgy véli, hogy egy kissé lószerű kinézete van. (Nevetés) Ha megkérdezzük az embereket, mennyire tartják mutatósnak Sarah Jessica Parkert vagy Portia de Rossi-t, és osztályozzák őket az 1-től 5-ig terjedő skálán, azt hiszem, átlagosan egyforma osztályzatot kapnak. De az értékelésük nagyon eltérő lesz. Portia osztályzatai 4 körül sűrűsödnek, mert mindenki egyetért vele, hogy gyönyörű, de a Sarah-ról alkotott vélemények teljesen megoszlanak. Az eredményei erősen fognak szórni. Voltaképpen ez a szórás számít. Ettől a szórástól válik valaki népszerűbbé az online internet ismerkedési oldalon. Másként szólva, ha valakiről azt gondolják, hogy mutatós, az illetőnek jobb, ha mások szerint úgy néz ki, mint az ördög öreganyja. Még mindig jobb, mint ha valakit úgy emlegetnek: "ő az a csinos szomszédlány". A dolog érthetőbb lesz, ha a levélírók szemszögéből vizsgáljuk. Tegyük fel, hogy valakit mutatósnak tartunk, de gyanítjuk, hogy mások nem találják érdekesnek. Ebből adódik, hogy kevesebb versenytársunk lesz, és ez még inkább ösztönző, hogy írjunk az illetőnek. Vessük ezt össze azzal, ha úgy véljük, az illető mutatós, de gyanítjuk, hogy mások szemében is az. Őszintén, ki szeretné, hogy kosarat kapjon? Most jön a legérdekesebb rész. Amikor az emberek kiválasztják, melyik fényképüket tegyék föl a honlapra, gyakran igyekszenek kihagyni azt, amit szerintük mások nem látnának vonzónak. Klasszikus példája, hogy a pufi emberek szándékosan választanak erősen megvágott fényképet, vagy például a kopaszok szándékosan választanak kalapos képet. Éppen az ellenkezőjét tesszük, mint amit a siker érdekében kellene. Inkább arra kell rájátszanunk, amitől mások vagyunk; még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy akad, aki nem lát bennünket vonzónak. Mert ha valakinek megtetszünk, tetszeni fogunk mindenképp, a többi érdektelen balek pedig a mi malmunkra hajtja a vizet. A második legjobb tipp: Hogyan válasszuk ki az ideális partnert? Képzeljük el, hogy ordító sikerünk van az ismerkedéssel. De adódik a kérdés: hogyan váltsuk át a sikert tartós boldogsággá, konkrétan, hogy döntsük el, mikor jött el a lehiggadás ideje? Általában nem tanácsos élni az adandó alkalommal, s hozzámenni az első, irántunk érdeklődő pasihoz. De szintúgy, nem érdemes túl sokáig sem elhúzni a dolgot, ha a tartós boldogság érdekében élni akarunk az esélyünkkel. Jane Austen, kedvenc írónőm azt mondja: "Egy 27 éves hajadon soha már nem remélhet érzést, sem azt, hogy érzést felébreszt valakiben". (Nevetés) Nagyon köszönjük, Jane. Mit tudsz a szerelemről? Adódik a kérdés: mikor ütött az óra, hogy megkomolyodjunk, feltéve, hogy már minden szóba jöhetővel randiztunk? Szerencsére segítségünkre lehet egy remek matematikai tétel, az optimális leállás tétele. Képzeljük el, hogy 15 évesen kezdünk randizni, s ideális esetben azt szeretnénk, hogy 35 éves korunkig férjhez menjünk. Van egy bizonyos számú pasi, akivel életünk során elvileg randizhatunk; a pasik különböző mértékben tetszhetnek. Az a szabály, hogy miután már bekötötték a fejünket, nem agyalhatunk azon, kivel randizhatnánk még, ugyanígy, nem mondhatjuk azt sem: állj, vissza a babaruhát. Tapasztalatom szerint legalább is nem szeretjük, ha más kedvéért dobnak minket, azután évek múlva visszakönyörögnek. De lehet, hogy csak én vagyok így ezzel. A matek megmondja, mit kell tennünk a randizási időszak első 37%-ában. Minden komoly házassági jelöltet el kell hajtani. (Nevetés) Utána az első olyan pasira le kell csapni, aki jobb, mint azok, akikkel eddig randiztunk. Itt egy példa rá. Ha így járunk el, matematikailag be lehet bizonyítani: ez a lehetséges legjobb módszer, hogy a legnagyobb esélyünk legyen a tökéletes partner megtalálására. Sajnos, a módszernek van bizonyos kockázata. Képzeljük csak el, hogy tökéletes partnerünk az első 37% idején bukkant föl, amikor, sajnos, mindenkit el kell hajtanunk. (Nevetés) Mármost, ha a matekhoz tartjuk magunkat, sajna, jobb már nem jöhet, mint akikkel eddig már randiztunk, így a továbbiakban mindenkit elhajtunk, és pártában halunk meg. (Nevetés) Valószínűleg macskákkal körülvéve, akik majszolgatják földi maradványainkat. Oké, a másik kockázat. Tegyük föl, hogy azok, akikkel az első 37% idején randiztunk, elképesztően buták, unalmasak és borzalmasak voltak. Semmi vész, hiszen úgyis el kell őket hajtanunk. Semmi vész, hiszen úgyis el kell őket hajtanunk, minden rendben, el lehet őket hajtani. De képzeljük el, hogy a következő pasi csak egy picivel kevésbé unalmas, buta és borzalmas, mint akikkel eddig randiztunk. Ha a matekhoz tartjuk magunkat, sajnos, hozzá kell mennünk, és olyan viszony vár ránk, ami enyhén szólva, kevéssé optimális. Sajnálom, de így van. Szerintem van egy lehetőség a Hallmarknak, amelyből hasznot húzhat és táplálhatja ezt a piacot. Egy ilyen, Valentin napi üdvözlőlap. (Nevetés) "Drága férjecském, egy picivel kevésbé vagy borzalmas, mint a pasik első 37%-a, akikkel randiztam". Ez romantikusabb, mint ahogy nekem sikerülni szokott. A módszer nem kecsegtet 100%-os sikerrel, de nincs más lehetséges, ennél jobb stratégia. Kiderült, hogy a természetben léteznek olyan halfajok, amelyek pont ezt a stratégiát követik és alkalmazzák. A halak elhajtanak minden lehető kérőt, amely a párzási időszak első 37%-ában jelenik meg, és lecsapnak az első, azt követően fölbukkanó halra. Nem tudom, hogy ez nagyobb, vagy deltásabb, mint az eddigiek, amelyekkel találkoztak. Azt hiszem, hogy tudat alatt mi, emberek is így járunk el. Időt hagyunk magunknak a tombolásra szétnézünk a piacon, élvezzük a fiatalságunkat. Azután kezdjük komolyan vizsgálgatni a lehetséges férjjelölteket, úgy a húszas éveink közepén-végén. Azt hiszem, ez meggyőző bizonyíték rá, hogy agyunk egy kissé matematikus módra van programozva. Nohát, ez volt a 2. számú legjobb tipp. Most jön a 3. számú: Hogyan kerüljük el a válást? Képzeljük el, hogy megfogtuk a tökéletes partnert, és egész életre szóló kapcsolatot alakítunk ki vele. Gondolom, ideális esetben mindenki szeretné elkerülni a válást, nem számítva talán Piers Morgan feleségét. De szomorú tény, hogy a mai világban a házasságok fele az USA-ban válással végződik, a világ többi részén sem sokkal jobb a helyzet. Megbocsátható, ha azt hiszik, hogy a házasság felbomlása előtti veszekedés talán nem lehet a matematikai kutatás ideális tárgya. Egy dolog, hogy nehéz megmondani, mit mérjünk, vagy mit határozzunk meg mennyiségileg. De John Gottman pszichológus ennek ellenére pont ezzel foglalkozott. Gottman több száz beszélgető házaspárt figyelt meg, és lejegyzett minden elképzelhetőt. Lejegyezte, mi hangzott el a beszélgetésük során, lejegyezte a bőrük vezetőképességét, lejegyezte a grimaszaikat, pulzusszámukat, vérnyomásukat, alapjában véve mindent, kivéve, hogy mindig a feleségnek volt-e igaza. Kiderül, hogy egyébként mindig. Gottman és csapata rájött, hogy a házaspárok valószínű válását a legpontosabban az jelzi előre, hogy a beszélgetés során a partnerek mennyire voltak pozitívak vagy negatívak. Az alacsony válási kockázatú párok Gottman skáláján sokkal több pozitív pontot gyűjtöttek, mint negatívat. Miközben rossz viszony esetén, ami ebben az esetben valószínűleg váláshoz vezet, a felek egyre inkább belekerültek egy negatív spirálba. E nagyon egyszerű gondolatok talaján Gottman és csapata képes volt egy adott párról 90%-os valószínűséggel megjósolni, elválnak-e, vagy sem. De ez még az előtt történt, hogy összefogott volna James Murray matematikussal, s kezdtek rájönni, mi okozza a negatív spirált. Kutatásuk eredményei szerintem hihetetlenül lenyűgöző, egyszerű és érdekes. Úgy gondolom, a dolog világos. Ezek az egyenletek kimutatják, hogyan fog a férj vagy a feleség reagálni a civakodás következő fordulójában, mennyire lesznek pozitívak vagy negatívak. Ezek az egyenletek függnek attól, milyen a hangulatunk magányosan, milyen a hangulatunk, ha a társunkkal vagyunk, de a legfontosabb, attól függnek, mennyire erősen hatnak a házastársak egymásra. Azt hiszem, érdemes rámutatni, hogy ezek az egyenletek tökéletesen helyesnek bizonyultak, ha le kell írni, mi történik fegyverkezési versenyben lévő két ország között. (Nevetés) Igen, a civakodó házaspár becsavarodik a negatívitásba, és a válás peremén ingadozik — ez matematikailag egyenlő az atomháború kezdetével. (Nevetés) De az egyenlet valóban fontos tagja az emberek egymásra gyakorolt hatása, ezt negatívitási küszöbnek nevezzük. A negatívitási küszöböt úgy érthetjük, hogy mennyire idegesítő a férj a feleségnek, mielőtt a nő tényleg begurulna és viszont. Mindig azt hittem, hogy a jó házasság titka a kompromisszum, a megértés, hagyni, hogy a másik érvényesülhessen. Azt hittem volna, hogy a legsikeresebb kapcsolatokban nagyon magas a negatívitási küszöb, ahol a párok addig tűrnek, amíg tele nem lesz a hócipőjük. Valójában a matek és a csoport megállapításai rámutattak, hogy pont az ellenkezője az igaz. A legjobb, másként szólva, a legsikeresebb pároknál a negatívitási küszöb igen alacsony. Ezek a párok semmi mellett nem mennek el szó nélkül, és lehetőséget nyújtanak egymásnak a panaszkodásra. Azoknak a pároknak, amelyek szüntelen javítják a kapcsolatukat, sokkal jobbak a házasságuk kilátásai. A párok, amelyek mindent szóvá tesznek, és nem hagyják, hogy apróságok felgyűljenek — sikeresek. Persze, a sikeres kapcsolathoz kicsivel több kell az alacsony negatív küszöbnél, vagy a kompromisszumok hiányánál. De úgy hiszem, elég érdekes megtudni, hogy matematikailag bizonyítható a régi mondás, miszerint "Ne térj nyugovóra haraggal a szívedben!" Ez a három fő tippem arra, hogyan segíthet a matek a szerelemben és a kapcsolatokban. Remélem, a tippeken kívül egy kissé megérezhették a matek erejét is. Számomra az egyenletek és a szimbólumok nem csak egy a sok dolog közül. A természet hihetetlen gazdag, s meglepően egyszerűek a törvényszerűségek, melyek köröttünk csavarodnak, forognak, vetemednek, fonódnak és fejlődnek, a világunk működésétől egészen a viselkedésünkig. Remélem, hogy legalább önök közül néhányan jobban belelátva a szerelem matematikájába egy kissé több szeretetet táplálnak a matematika iránt. Köszönöm. (Taps)