Köszönöm szépen.
Hannah Fry matematikus vagyok.
Ma a szerelem matematikájáról
szeretnék beszélni.
Gondolom, mind egyetértünk abban,
hogy a matematikusok
híresen jók a partnerkeresésben.
Nemcsak azért, mert
lehengerlő személyiségűek,
elragadó csevegők vagyunk,
és remek tolltartóink vannak.
Hanem azért is, mert
baromi munkát fektettünk
a tökéletes partner
megtalálásának matekjába.
A tárgyban a kedvencem
a "Miért nincs barátnőm?" című cikk —,
(Nevetés) —
ahol Peter Backus az esélyeit latolgatja,
hogy megtalálja-e a szerelmét.
Nem mondhatni, hogy Peter mohó lenne.
Petert az Egyesült Királyságban
fellelhető nők közül csak
a közelében lakók érdeklik,
sőt, csak a korban hozzáillők,
csak a felsőfokú végzettségűek,
akivel jól kijönne,
aki feltehetően szemrevaló,
aki őt feltehetően szemrevalónak találja.
(Nevetés)
Így az egész Egyesült Királyságban
kb. 26 nő jön szóba.
Hát ez nem túl jó, ugye, Peter?
Összehasonlításképpen,
ez négyszázszor kevesebb,
mint a Földön kívüli
értelmes életformák lehetséges száma.
Úgyhogy Peter esélye 1 a 285 ezerhez,
hogy egy adott este összefusson
e különleges nők valamelyikével.
Azt hiszem, a matematikusok talán
ezért nem törik magukat,
hogy bulikba járjanak.
Én viszont nem támogatom
az ilyen borúlátó véleményt.
Mindannyian tudjuk,
hogy a szerelem nem így működik:
érzelmet
nem lehet precízen előírni,
nem ésszerű és nem kiszámítható.
De azt is tudom, hogy ez nem azt jelenti,
mintha a mateknak ne lehetne
valami javaslata,
mert mint minden az életben,
a szerelem is törvényszerűségeket követ,
és a matek végtére is, törvényszerűségek
tanulmányozásával foglalkozik.
Az időjárás, a részvénypiac ingadozásának
törvényszerűségeitől kezdve
a bolygómozgás vagy a városfejlődés
törvényszerűségéig bezárólag.
Valljuk be, közülük
egyik sem írható precízen elő,
és nem egyszerűen látható előre.
Úgy gondolom,
hogy a matek van annyira erős,
hogy új módszert nyújthat
majdnem minden tanulmányozásához.
Még a rejtélyes szerelemhez is.
Hogy meggyőzzem önöket,
mennyire szórakoztató, pompás
és alkalmazható a matematika,
három, matematikailag bizonyítható
legjobb szerelmi tippet mondok önöknek.
Rendben, az első legjobb tipp:
Hogy nyerjünk az online
ismerkedési oldalakon?
Az OkCupid a kedvenc ismerkedési oldalam,
főleg, mert matematikusok indították.
Matematikusok lévén,
majdnem egy évtizede gyűjtik
az oldal használóinak adatait.
Azóta keresik a törvényszerűségeket,
hogyan jellemezzük magunkat,
és hogyan lépünk kapcsolatba egymással
egy ismerkedési weboldalon.
Nagyon érdekes eredményre jutottak.
De a külön kedvencem a következő:
kiderült, hogy az online
ismerkedési weboldalon az,
hogy valaki mennyire mutatós,
nem jelenti, hogy milyen népszerű,
s voltaképpen, ha valakit
csúnyának gondolnak,
még előnyére is szolgálhat.
Megmutatom, hogy is van ez.
Az OkCupid szerencsére nem kötelező részén
értékelni lehet a mutatósságot
egy ötfokozatú skálán.
Ha összevetjük az átlageredményt
a szerencsés jelöltektől kapott
válaszok számával, látható,
hogyan függ össze a mutatósság
az online ismerkedési oldalon
elért népszerűséggel.
Ezt a grafikont hozták ki az OkCupidnál.
Érdekes megfigyelni,
hogy nem teljesen igaz,
hogy minél mutatósabb valaki,
annál több választ kap.
De valamiféle tendencia mégiscsak van,
bár a determinációs együttható
nem nagyon meggyőző.
De fölmerül a kérdés, mitől sokkal
népszerűbbek az ábra tetején lévők,
mint az alul elhelyezkedők,
noha a mutatósságuk egyforma?
Kiderül, hogy nemcsak a külső a fontos.
Megvilágítom a felfedezésüket egy példán.
Vegyük például Portia de Rossi-t,
senki sem vitatja, hogy gyönyörű nő.
Senki nem gondolja, hogy csúnya,
de nem is egy szupermodell.
Ha Portia de Rossi-t összehasonlítjuk,
mondjuk, Sarah Jessica Parkerral,
sokan, én is, azt mondanák,
hogy Sarah Jessica Parker mesésen néz ki,
és valószínűleg egyike
a leggyönyörűbb lényeknek
akiket a Föld valaha is a hátán hordott.
De mások, úgy értem,
az internetezők többsége,
úgy véli, hogy egy kissé
lószerű kinézete van. (Nevetés)
Ha megkérdezzük az embereket,
mennyire tartják mutatósnak
Sarah Jessica Parkert
vagy Portia de Rossi-t,
és osztályozzák őket
az 1-től 5-ig terjedő skálán,
azt hiszem, átlagosan
egyforma osztályzatot kapnak.
De az értékelésük nagyon eltérő lesz.
Portia osztályzatai 4 körül sűrűsödnek,
mert mindenki egyetért vele,
hogy gyönyörű,
de a Sarah-ról alkotott vélemények
teljesen megoszlanak.
Az eredményei erősen fognak szórni.
Voltaképpen ez a szórás számít.
Ettől a szórástól válik valaki népszerűbbé
az online internet ismerkedési oldalon.
Másként szólva,
ha valakiről azt gondolják, hogy mutatós,
az illetőnek jobb,
ha mások szerint úgy néz ki,
mint az ördög öreganyja.
Még mindig jobb, mint ha
valakit úgy emlegetnek:
"ő az a csinos szomszédlány".
A dolog érthetőbb lesz,
ha a levélírók szemszögéből vizsgáljuk.
Tegyük fel, hogy valakit
mutatósnak tartunk,
de gyanítjuk, hogy mások
nem találják érdekesnek.
Ebből adódik, hogy kevesebb
versenytársunk lesz,
és ez még inkább ösztönző,
hogy írjunk az illetőnek.
Vessük ezt össze azzal,
ha úgy véljük, az illető mutatós,
de gyanítjuk, hogy mások szemében is az.
Őszintén, ki szeretné,
hogy kosarat kapjon?
Most jön a legérdekesebb rész.
Amikor az emberek kiválasztják,
melyik fényképüket tegyék föl a honlapra,
gyakran igyekszenek kihagyni azt,
amit szerintük mások
nem látnának vonzónak.
Klasszikus példája, hogy a pufi emberek
szándékosan választanak
erősen megvágott fényképet,
vagy például a kopaszok
szándékosan választanak kalapos képet.
Éppen az ellenkezőjét tesszük, mint amit
a siker érdekében kellene.
Inkább arra kell rájátszanunk,
amitől mások vagyunk; még akkor is,
ha úgy gondoljuk, hogy akad,
aki nem lát bennünket vonzónak.
Mert ha valakinek megtetszünk,
tetszeni fogunk mindenképp,
a többi érdektelen balek pedig
a mi malmunkra hajtja a vizet.
A második legjobb tipp:
Hogyan válasszuk ki az ideális partnert?
Képzeljük el, hogy ordító sikerünk van
az ismerkedéssel.
De adódik a kérdés:
hogyan váltsuk át a sikert
tartós boldogsággá, konkrétan,
hogy döntsük el,
mikor jött el a lehiggadás ideje?
Általában nem tanácsos élni
az adandó alkalommal,
s hozzámenni az első,
irántunk érdeklődő pasihoz.
De szintúgy, nem érdemes
túl sokáig sem elhúzni a dolgot,
ha a tartós boldogság érdekében
élni akarunk az esélyünkkel.
Jane Austen, kedvenc írónőm azt mondja:
"Egy 27 éves hajadon soha már
nem remélhet érzést, sem azt,
hogy érzést felébreszt valakiben".
(Nevetés)
Nagyon köszönjük, Jane.
Mit tudsz a szerelemről?
Adódik a kérdés:
mikor ütött az óra, hogy megkomolyodjunk,
feltéve, hogy már minden
szóba jöhetővel randiztunk?
Szerencsére segítségünkre lehet
egy remek matematikai tétel,
az optimális leállás tétele.
Képzeljük el,
hogy 15 évesen kezdünk randizni,
s ideális esetben azt szeretnénk,
hogy 35 éves korunkig férjhez menjünk.
Van egy bizonyos számú pasi,
akivel életünk során elvileg randizhatunk;
a pasik különböző mértékben tetszhetnek.
Az a szabály, hogy miután
már bekötötték a fejünket,
nem agyalhatunk azon,
kivel randizhatnánk még, ugyanígy,
nem mondhatjuk azt sem:
állj, vissza a babaruhát.
Tapasztalatom szerint
legalább is nem szeretjük,
ha más kedvéért dobnak minket,
azután évek múlva visszakönyörögnek.
De lehet, hogy csak én vagyok így ezzel.
A matek megmondja, mit kell tennünk
a randizási időszak első 37%-ában.
Minden komoly házassági jelöltet
el kell hajtani.
(Nevetés)
Utána az első olyan pasira le kell csapni,
aki jobb, mint azok,
akikkel eddig randiztunk.
Itt egy példa rá.
Ha így járunk el,
matematikailag be lehet bizonyítani:
ez a lehetséges legjobb módszer,
hogy a legnagyobb esélyünk legyen
a tökéletes partner megtalálására.
Sajnos, a módszernek
van bizonyos kockázata.
Képzeljük csak el,
hogy tökéletes partnerünk
az első 37% idején bukkant föl,
amikor, sajnos, mindenkit el kell
hajtanunk.
(Nevetés)
Mármost, ha a matekhoz tartjuk magunkat,
sajna, jobb már nem jöhet,
mint akikkel eddig már randiztunk,
így a továbbiakban mindenkit elhajtunk,
és pártában halunk meg.
(Nevetés)
Valószínűleg macskákkal körülvéve,
akik majszolgatják földi maradványainkat.
Oké, a másik kockázat.
Tegyük föl,
hogy azok, akikkel
az első 37% idején randiztunk,
elképesztően buták, unalmasak
és borzalmasak voltak.
Semmi vész, hiszen
úgyis el kell őket hajtanunk.
Semmi vész, hiszen
úgyis el kell őket hajtanunk,
minden rendben, el lehet őket hajtani.
De képzeljük el, hogy a következő pasi
csak egy picivel kevésbé unalmas,
buta és borzalmas,
mint akikkel eddig randiztunk.
Ha a matekhoz tartjuk magunkat,
sajnos, hozzá kell mennünk,
és olyan viszony vár ránk,
ami enyhén szólva, kevéssé optimális.
Sajnálom, de így van.
Szerintem van egy lehetőség
a Hallmarknak,
amelyből hasznot húzhat
és táplálhatja ezt a piacot.
Egy ilyen, Valentin napi üdvözlőlap.
(Nevetés)
"Drága férjecském, egy picivel
kevésbé vagy borzalmas,
mint a pasik első 37%-a,
akikkel randiztam".
Ez romantikusabb, mint ahogy
nekem sikerülni szokott.
A módszer nem kecsegtet 100%-os sikerrel,
de nincs más lehetséges,
ennél jobb stratégia.
Kiderült, hogy a természetben
léteznek olyan halfajok,
amelyek pont ezt a stratégiát követik
és alkalmazzák.
A halak elhajtanak minden lehető kérőt,
amely a párzási időszak
első 37%-ában jelenik meg,
és lecsapnak az első,
azt követően fölbukkanó halra.
Nem tudom, hogy ez nagyobb,
vagy deltásabb,
mint az eddigiek, amelyekkel találkoztak.
Azt hiszem, hogy tudat alatt mi,
emberek is így járunk el.
Időt hagyunk magunknak a tombolásra
szétnézünk a piacon,
élvezzük a fiatalságunkat.
Azután kezdjük komolyan vizsgálgatni
a lehetséges férjjelölteket,
úgy a húszas éveink közepén-végén.
Azt hiszem, ez meggyőző bizonyíték rá,
hogy agyunk egy kissé matematikus
módra van programozva.
Nohát, ez volt a 2. számú legjobb tipp.
Most jön a 3. számú:
Hogyan kerüljük el a válást?
Képzeljük el, hogy megfogtuk
a tökéletes partnert,
és egész életre szóló
kapcsolatot alakítunk ki vele.
Gondolom, ideális esetben
mindenki szeretné elkerülni a válást,
nem számítva talán Piers Morgan feleségét.
De szomorú tény, hogy a mai világban
a házasságok fele az USA-ban
válással végződik,
a világ többi részén
sem sokkal jobb a helyzet.
Megbocsátható, ha azt hiszik,
hogy a házasság felbomlása
előtti veszekedés talán
nem lehet a matematikai kutatás
ideális tárgya.
Egy dolog, hogy nehéz megmondani,
mit mérjünk, vagy
mit határozzunk meg mennyiségileg.
De John Gottman pszichológus
ennek ellenére pont ezzel foglalkozott.
Gottman több száz beszélgető
házaspárt figyelt meg,
és lejegyzett minden elképzelhetőt.
Lejegyezte, mi hangzott el
a beszélgetésük során,
lejegyezte a bőrük vezetőképességét,
lejegyezte a grimaszaikat,
pulzusszámukat, vérnyomásukat,
alapjában véve mindent, kivéve,
hogy mindig a feleségnek volt-e igaza.
Kiderül, hogy egyébként mindig.
Gottman és csapata rájött,
hogy a házaspárok valószínű válását
a legpontosabban az jelzi előre,
hogy a beszélgetés során a partnerek
mennyire voltak pozitívak vagy negatívak.
Az alacsony válási kockázatú párok
Gottman skáláján sokkal több pozitív
pontot gyűjtöttek, mint negatívat.
Miközben rossz viszony esetén,
ami ebben az esetben
valószínűleg váláshoz vezet,
a felek egyre inkább belekerültek
egy negatív spirálba.
E nagyon egyszerű gondolatok talaján
Gottman és csapata képes volt
egy adott párról 90%-os
valószínűséggel megjósolni,
elválnak-e, vagy sem.
De ez még az előtt történt,
hogy összefogott volna
James Murray matematikussal,
s kezdtek rájönni, mi okozza
a negatív spirált.
Kutatásuk eredményei szerintem
hihetetlenül lenyűgöző,
egyszerű és érdekes.
Úgy gondolom, a dolog világos.
Ezek az egyenletek kimutatják, hogyan fog
a férj vagy a feleség reagálni
a civakodás következő fordulójában,
mennyire lesznek pozitívak vagy negatívak.
Ezek az egyenletek függnek attól,
milyen a hangulatunk magányosan,
milyen a hangulatunk,
ha a társunkkal vagyunk,
de a legfontosabb, attól függnek,
mennyire erősen hatnak
a házastársak egymásra.
Azt hiszem, érdemes rámutatni,
hogy ezek az egyenletek
tökéletesen helyesnek bizonyultak,
ha le kell írni,
mi történik fegyverkezési
versenyben lévő két ország között.
(Nevetés)
Igen, a civakodó házaspár
becsavarodik a negatívitásba,
és a válás peremén ingadozik —
ez matematikailag egyenlő
az atomháború kezdetével.
(Nevetés)
De az egyenlet valóban fontos tagja
az emberek egymásra gyakorolt hatása,
ezt negatívitási küszöbnek nevezzük.
A negatívitási küszöböt úgy érthetjük,
hogy mennyire idegesítő
a férj a feleségnek,
mielőtt a nő tényleg begurulna és viszont.
Mindig azt hittem, hogy a jó házasság
titka a kompromisszum, a megértés,
hagyni, hogy a másik érvényesülhessen.
Azt hittem volna, hogy
a legsikeresebb kapcsolatokban
nagyon magas a negatívitási küszöb,
ahol a párok addig tűrnek,
amíg tele nem lesz a hócipőjük.
Valójában a matek és
a csoport megállapításai rámutattak,
hogy pont az ellenkezője az igaz.
A legjobb, másként szólva,
a legsikeresebb pároknál
a negatívitási küszöb igen alacsony.
Ezek a párok semmi mellett
nem mennek el szó nélkül,
és lehetőséget nyújtanak
egymásnak a panaszkodásra.
Azoknak a pároknak, amelyek szüntelen
javítják a kapcsolatukat,
sokkal jobbak a házasságuk kilátásai.
A párok, amelyek mindent szóvá tesznek,
és nem hagyják, hogy apróságok
felgyűljenek — sikeresek.
Persze, a sikeres kapcsolathoz kicsivel
több kell az alacsony negatív küszöbnél,
vagy a kompromisszumok hiányánál.
De úgy hiszem, elég érdekes megtudni,
hogy matematikailag bizonyítható
a régi mondás,
miszerint "Ne térj nyugovóra
haraggal a szívedben!"
Ez a három fő tippem arra,
hogyan segíthet a matek
a szerelemben és a kapcsolatokban.
Remélem, a tippeken kívül
egy kissé megérezhették a matek erejét is.
Számomra az egyenletek és a szimbólumok
nem csak egy a sok dolog közül.
A természet hihetetlen
gazdag, s meglepően egyszerűek
a törvényszerűségek,
melyek köröttünk csavarodnak, forognak,
vetemednek, fonódnak és fejlődnek,
a világunk működésétől
egészen a viselkedésünkig.
Remélem, hogy legalább önök közül néhányan
jobban belelátva a szerelem matematikájába
egy kissé több szeretetet
táplálnak a matematika iránt.
Köszönöm.
(Taps)