Ez személyes történet lesz.

Tudom, milyen, amikor a kormány kijelenti:

"Reggel megölünk."

Tudom, milyen hat órát kapni arra,
hogy elhagyjam az országot,

és valakinek a heverőjén kikötni.

Ezért írtam egy könyvet arról,

mi az, amit jól kezelnek
az országok, mi az, amit nem.

Hadd foglaljam össze ezt a 250 oldalt.

Az országok legyenek együttérzők,

barátságosak,

megfontoltak és bátrak.

Kíváncsiak rá, mi az, ami nem működik?

A megfélemlítő, kegyetlenségen
alapuló kormányzás,

az nem működik.

Egy ideig el lehet játszani
Dzsingisz kánt,

egy ideig lehet Sztálint alakítani,

és lehet Pinochetet játszani.

Hosszú távon nem működik.

Mégpedig azért nem,

mert a megfélemlítő, kegyetlenségen
alapuló kormányzáshoz

megosztottságot kell kelteni.

Fel kell darabolni az országot,
és mindenkit meg kell győzni arról,

hogy mások, mint "amazok".

Hogy ne szövetkezzenek velük,

szóba se álljanak velük.

Hogy "azok" visszataszítóak,

erőszakosak, bűnözők.

És veszélyt jelentenek az országra.

Úgyhogy aki saját hazájában
dollármilliókat költ erre,

azzal ellenségeket szerez külföldön,

a hazáját pedig megosztja.

Ez pedig következményekkel jár.

Az ENSZ-et körülvevő zászlók,

országhatárok és himnuszok háromnegyede

pár évtizede még nem létezett.

Azok a határok és zászlók,
melyek ma ott vannak,

azért jöttek létre,
mert valaki azt mondta:

"a skótok mások, mint mi",

"a walesiek mások, mint mi",

"a baszkok mások, mint mi",

"az észak-olaszok mások, mint mi",

"a muszlimok mások, mint mi",

a feketék, a fehérek, a keresztények...

Elhatárolódunk: "mi és ők"...,

nemzeteket pusztítunk el.

Az elhatárolódással az is gond,

hogy nehéz megtenni.

Mert az kell hozzá,

hogy az emberekkel
abszurd dolgokat hitessünk el.

És amint elhiszik,

támadásba lendülnek.

Ez így működik.

Nem szíthatunk ellentéteket
"mi és ők" között,

nem történhet olyan
tömegmészárlás, mint Ruandában,

sem olyan, mint ami
Jugoszláviában történt –

csak akkor, ha magunk teremtjük meg.

Hadd foglaljam össze
a jelenlegi bevándorláspolitikát.

Riasszuk el "Azokat"

a lehető legkegyetlenebb módon,

és vegyük célba a gyermekeiket.

A gyermekeikért elmennek.

Fogadjunk amerikai jogászokat,
akik azt bizonygatják,

hogy a gyerekeknek nem kell szappan,
sem ölelés, sem tisztálkodás,

sem felnőtt segítség,
szabadon sem kell engedni őket.

Valakit, aki húsz éve itt dolgozik,

előkapnak egy törött hátsó lámpa miatt.

Börtönbe vetik,

talán életfogytiglanra,

jogi képviselet nélkül.

A World Trade Centert felrobbantó
terroristák kaptak ügyvédeket.

Ezek a gyerekek és szüleik
nem kapnak ügyvédet.

A kormányok azt mondják

némelyik végsőkig elkeseredett,
bántalmazott embernek:

"Elveszem a gyerekedet, visszakapod,
ha befizetsz 800 dollárt DNS-tesztre.

Hároméves gyereket perbe fognak.

Mindannyian láttunk már
ilyen peres drámákat.

Felkavaró,

mert felül oda a bölcs bíró,

a védőügyvéd támadásba lép,

az ügyész visszatámad,

aztán találjuk ki, mi is fog történni.

Szeretném, ha megértenék,
mi zajlik itt most.

Ott az ügyész – ez a zord ügyész.

Vádol, támad a nevünkben,
vagyis a nép nevében.

Ott pöffeszkedik a bíró,
a Pöffeteg Bíró,

fekete talárjában,

és onnan fentről

vallatja az alperest.

Az alperes három éves,

ki sem lát a pulpitus mögül.

Nem beszéli a nyelvet.

A tolmácsfejhallgató leesik a fejéről,

mert az amerikai bíróságokon
nincs a méretére való,

hiszen fel sem merül,
hogy saját magukat kéne védeni.

Ez az igazságszolgáltatás megcsúfolása,

az ügyészi rendszer megcsúfolása,

ez nemzetünk megcsúfolása.

Mindez abszurd.

Mindez bántalmazás.

Ez hihetetlen.

Egy rakás statisztikát nézünk,

de szeretném, ha megértenék,

ez a házvezetőnőjükkel történik,
aki az önök gyermekeit felnevelte.

A kertészükkel történik,
aki gondozza az önök házát.

Azzal a fiúval történik,
aki ott mosogatott

a puccos étteremben,
ahol önök múlt héten jártak.

Azokkal történik, akik 
reggelente újságot hordanak.

Ez az önök közössége,

ezek az emberek az önök
közvetlen szomszédai voltak.

Jól bántak önökkel,

tisztelettel bántak önökkel,

gondoskodtak az önök gyermekeiről

és az önök nagyszüleiről.

Az egyikük Luis, a másik Laura,

a harmadik meg Jaime.

Ez nem valami elvont történet,

"Ó, hát ez történik a határon!" –

ez itt és most zajlik, a településeinken.

És ebben az a veszélyes,

hogy amint normálisnak kezdjük
tartani az abszurd és kegyetlen dolgokat,

az emberek azt hiszik,
hogy ezek törvényes eszközök.

Így megeshet, hogy a tantestület
efféle leveleket kezd küldözgetni:

"Tisztelt Szülő,

mivel gyermeke nem fizette be
az ebédjegy árát,

ezért előfordulhat, hogy eltanácsoljuk,

és gyámság alá helyezzük."

Ezt megteheti a tantestület,

mivel az emberek azt hiszik,

"Nos, ez jó elrettentésnek tűnik."

Ha repülőre szállunk,

a gyermekek előtt, az első osztály előtt

egyenruhás katonák állnak.

Némelyikük bevándorló.

Íme, a szerződés: Lépj be a seregbe!

Szolgáld végig az időt,
szerelj le kitüntetéssel,

megkapod az állampolgárságot.

Érvénytelenítjük ezeket a szerződéseket,

rögtön, amint aláírták.

És ha azok a katonák elesnek
akció közben,

kitoloncoljuk a feleségeiket
és néha még a gyermekeiket is.

Ők védenek meg minket.

Őket dicsőítjük.

Ők a bátrak.

És így bánunk velük.

Nem ők lépik át a határainkat illegálisan.

Ha engedjük elharapódzni
ezt a fajta viselkedést,

megszokottá válik,
és széttépi társadalmunkat.

Az országok bevándorlók kemény,
fáradságos munkájából épültek fel;

mindannyian bevándorlók vagyunk.

Csak nem egyszerre jöttünk.

Országunk fő üzleteinek 55 százalékát,

a legsikeresebb üzleteket,
az unikornisokat

bevándorlók vagy külföldi
hallgatók futtatták fel,

ők alapították, vagy ők a társalapítói.

Mutatom, mi történt az utóbbi három évben

a világ legjobb elméivel.

42 százalékuk nem kapott

vagy inkább nem is kért vízumot.

Így lehet romba dönteni a gazdaságot.

Ez nem a gyerekekről és a határokról szól.

Hanem rólunk.

Arról, kik vagyunk mi, az amerikai nép,

mint nemzet, és mint egyének.

Ez nem egy elvont vita.

Sokan azzal áltatjuk magunkat,

hogy ha akkor éltünk volna,
amikor Hitler uralomra került,

biztos az utcára mentünk volna,

szembeszálltunk volna vele,
megállítottuk volna Mengelét.

Sokan azzal áltatjuk magunkat,

hogy a hatvanas években

biztos csatlakoztunk volna
a Freedom Ridershez.

Ott lettünk volna a Selma-Montgomery
békemeneten.

Nos, mit gondolnak?

Itt a lehetőség.

Most.

És ha elgondolkoznak mindezen,

nem gigantikus cselekedet,

nem kell blokád alá vonni a hidat,

semmihez nem kell odaláncolni magunkat.

Ez a hétköznapi cselekvéseinkről szól.

A Harvard Szépművészeti Múzeumban
épp nemrég nyílt meg egy tárlat,

arról, hogy mit gondolnak a képzőművészek
a bevándorlásról, az otthonteremtésről.

A látogatók meglehetősen
felkavarva jöttek el a kiállításról.

A végén volt egy üres fal.

És a kurátorok valami
egészen szokatlan dolgot tettek:

improvizáltak.

Húztak négy vonalat,
és beleírtak egy szót:

"Idetartozom."

Úgyhogy aki kijön a kiállításról,

hirtelen egy képpel találja szembe magát.

El sem tudom mondani,
hogyan hat ez a látogatókra.

Láttam, ahogy jönnek ki az emberek,

volt, aki leült a kép elé,

lefotózta, aztán széles mosoly
ömlött szét az arcán,

mások könnyekben törtek ki.

Idegenek borultak egymás vállára,

mások a családtagjaikat ölelték meg.

A figyelmesség apró lépéseivel
hosszú, hosszú utat járhatunk be.

Olyan fájdalom járja át közösségeinket,

amilyet el sem tudunk képzelni.

Úgyhogy legközelebb, ha taxiba ülnek,
a sofőr egyesek szerint talán

"azok közül való" lesz,

akkor adjanak neki busásabb borravalót.

A szállodai szobalánynak

mondjanak köszönetet,
és adjanak dupla borravalót.

Ha legközelebb találkoznak a kertésszel,

a dadussal

vagy hozzájuk hasonlóval,

öleljék át őket nagy szeretettel,
és mondják nekik, hogy idetartoznak.

Hadd érezzék, hogy idetartoznak.

Ideje a nagypolitikának,

de ideje a nagy kedves tetteknek is.

Mert vissza kell követelnünk azt,
akik vagyunk,

és vissza kell követelnünk
nemzetünket is.

(Elcsukló hangon)
Nem ülhetünk itt tétlenül,

nézve, hogyan önt el minket ez a moslék.

Meg kell állítanunk,
most kell megállítanunk.

Köszönöm.

(Taps)