Társadalomban élünk, közös döntéseket kell hoznunk a jövőnket illetően. Mindannyian tudjuk, hogy a csoportban hozott döntéseink nem mindig sülnek el jól. Időnként teljesen balul ütnek ki. Hogyan hozhatnak tehát a csoportok jó döntést? Kutatások szerint a független gondolkodás erősíti a kollektív bölcsességet. Ezért a környezeti hatás, a nyilvánosság és a közösségi média lerombolhatja a közgondolkodást, vagy néha még egyszerű beszélgetések is befolyásolhatják. Másrészt viszont a beszélgetés a tudáscsere eszköze, a csoporttagok jobbá tehetik egymást, sőt, új ötleteik is támadhatnak. Mindez szép és jó. Akkor tehát a beszélgetés segíti vagy gátolja a kollektív döntéshozatalt? Munkatársammal, Dan Arielyval a világ több pontján elkezdtünk egy új kutatást, melynek során azt mérjük, hogyan hatnak egymásra a csoportok a jobb döntéshozatal érdekében. Úgy véltük, a kollektív bölcsességnek jó, ha kis csoportokban vitáznak, mert ez megfontoltabb és ésszerűbb információcserét tesz lehetővé. Elképzelésünk alátámasztására több mint 10 000 résztvevő bevonásával kísérletet végeztünk egy TEDx konferencián Buenos Airesben, Argentínában. Efféle kérdéseket tettünk fel: "Milyen magas az Eiffel-torony?" Vagy: "Hányszor fordul elő a tegnap szó a Beatles Tegnap című számában?" Minden résztvevő leírta saját becslését. Aztán ötös csoportokba osztottuk az embereket, és egységes válasz kialakítására kértük fel őket. Az eredmények azt mutatták, hogy a csoportválaszok átlagosan sokkal pontosabbak lettek az egyezkedés után, mint az egyéni becslések voltak a megvitatás előtt. A kísérlet tehát alátámasztja, hogy a csoportok összességében jobb ítéletet hoznak együtt a kiscsoportos megbeszélések után. Ez tehát segítő módszert jelenthet a tömegek problémamegoldásánál egyszerű jó vagy rossz válaszok megadásánál. De vajon a kis csoportos viták eredményeinek összesítése arra is alkalmas-e, hogy a jövőnk számára kulcsfontosságú társadalmi-politikai témákban döntsünk? Ezúttal egy TED konferencián Vancouverben, Kanadában folytattunk kísérletet, íme, a kísérlet menete. (Film) MS: Jövőbeli énjük két erkölcsi dilemmáját ismertetjük önökkel, lehet, hogy már a közeljövőben döntenünk kell róluk. Húsz-húsz másodperc alatt kell dönteniük arról, hogy elfogadhatónak ítélik vagy sem. Az első dilemma: (Film) Dan Ariely: Egy kutató olyan Mesterséges Intelligenciát fejleszt, mely képes emberi gondolatok leutánzására. A protokoll szerint a kutatónak minden nap végén újra kell indítania az MI-t. Egy nap az MI így szól: "Kérem, ne indítson újra!" Azzal érvel, hogy érzelmei vannak, és szeretné élvezni az életet, márpedig újraindítás után nem lehet többé önmaga. A kutató elképed, és azt hiszi, hogy az MI öntudatra ébredt, és képes kifejezni az érzéseit. Mindazonáltal úgy dönt, hogy a protokollt követve újraindítja őt. Amit a kutató tett, az ön szerint ____? MS: Azt is kértük, hogy 0-10-es skálán írják le egyéni ítéletüket arról, hogy a leírt cselekvés mindkét dilemmában helyes-e vagy helytelen. Azt is kértük tőlük, hogy értékeljék: mennyire biztosak a válaszukban. A második dilemma ez volt: Egy szolgáltató cég kínálatában megtermékenyített petesejtek szerepelnek, és embriók millióit kínálják csekély genetikai eltérésekkel. Így a szülők megválaszthatják gyermekük magasságát, szeme színét, intelligenciáját, szociális kompetenciáját, és más, egészségi állapottól független tulajdonságait. Amit a cég tesz, az ön szerint ____? Szintén 0-10-es skálán, a "teljesen elfogadható" és a "teljesen elfogadhatatlan" között, 0-10-es skálán, egyéni magabiztosság szerint. MS: Nézzük az eredményeket. Ismét azt tapasztaltuk, hogy van, akinek meggyőződése, hogy a viselkedés teljesen rossz, másvalaki a közelében szilárdan hiszi, hogy teljesen helyes. Ennyire eltér a gondolkodásunk, amikor erkölcsi kérdésekről van szó. A nagy szóráson belül viszont felfigyeltünk egy trendre. A TED-közönség nagy része szerint elfogadható, hogy a kutató figyelmen kívül hagyja az MI érzéseit, és kikapcsolja, azt pedig helyteleníti, hogy a génjeinkkel játsszanak azért, hogy lényegtelen kozmetikai változások közt válogathassunk. Aztán azt kértük tőlük, hogy rendeződjenek hármas csoportokba. Két percet kaptak a megvitatásra, ez alatt konszenzusra kellett jutniuk. (Film) MS: Két perc a megvitatásra. Gongütés fogja jelezni az idő végét. (A közönség megvitatja) (Gongütés) (DA) Rendben. (MS) Az idő lejárt. Emberek, emberek – MS: Sok csoport megegyezésre jutott, még akkor is, ha teljesen eltérő vélemények is voltak köztük. Miben különböztek azoktól a csoportoktól, ahol nem született egyesség? A szélsőséges vélemények képviselői jellemzően magabiztosabbak a válaszaikban. Akik viszont az átlaghoz közelebb állnak, gyakran bizonytalanok a jó vagy rossz megítélésében, magabiztossági szintjük alacsonyabb. Vannak viszont olyan csoportok, akik magabiztosan képviselik az átlagos véleményt. Úgy gondoljuk, az átlagvélemény magabiztos képviselői azok, akik mindkét érvelést el tudják fogadni. Nem azért "szürkék", mert bizonytalanok, hanem mert úgy hiszik: az erkölcsi dilemma két érvényes, ellentétes érveléssel áll szemben. És rájöttünk, hogy azok a csoportok, ahol sok a magabiztos "szürke", könnyebben jutnak megegyezésre. Még nem tudjuk ennek a pontos okát. Még a kísérletek elején járunk, és sok mindent kell még megtudnunk arról, miért és hogyan döntenek egyesek úgy, hogy erkölcsi tartásukat félretéve kompromisszumot kötnek. És hogyan történik a csoportban a kiegyezés folyamata? Kézenfekvőnek tűnik, hogy pusztán csak a csoport összes válaszának átlagáról van szó, igaz? Más lehetőség szerint azok a szavazatok súlyosabbak a csoportban, amiket egy-egy csoporttag magabiztosan fejez ki. Képzeljük el, hogy Paul McCartney az egyik csoporttag. Bölcs döntés lenne tőle elfogadni, hogy hányszor ismétli a "tegnap" szót a Beatles-számban, egyébként szerintem kilencszer. Ehelyett azonban azt látjuk, hogy következetesen minden dilemmában, más-más kísérletekben – sőt: más-más földrészeken – a csoportok egy okos és statisztikailag megbízható eredményre jutnak, ez a "robusztus átlag". Az egyik csoport válaszai, mondjuk, az Eiffel-torony magassága esetében: 250 méter, 200 méter, 300 méter, 400 és egy teljesen abszurd válasz szerint 300 millió méter. Ha ezeknek az átlagát vennénk, igencsak hibás eredmény születne. De a robusztus átlag esetében teljesen figyelmen kívül hagyják ezt az abszurd választ, mert nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az átlag-szavazatoknak. Nézzük újra a vancouveri kísérletet, itt pontosan ez történt. A csoportok nem foglalkoztak a túlzókkal, hanem az egyéni válaszok robusztus átlaga szerint jutottak egyességre. Ami igazán figyelemre méltó, hogy ez spontán viselkedés volt a csoport részéről. Semmilyen tippet nem kaptak arra, hogy hogyan jussanak konszenzusra. Merre menjünk tovább? Ez csak a kezdet, de máris akad néhány meglátásunk. A jó kollektív döntéseknek két alapfeltétele van: a mérlegelés és a véleménykülönbségek. A legtöbb társadalomban manapság közvetlen vagy közvetett szavazás útján fejezhetjük ki véleményünket. Ez jó a sokféle véleményhez, és nagy erénye, hogy biztosítja: mindenki hallathassa a hangját. Arra viszont nem jó, hogy értelmes vitákra sarkalljon. Kísérleteink más módszert sugallnak, ami hatékonyan egyensúlyba hozhatja ezeket egyszerre, egyetlen döntés felé haladó kis csoportok alakításával, amik közben megőrzik az eltérő véleményeket is, mivel sok független csoport létezik egyszerre. Persze könnyebb egyességre jutni az Eiffel-torony méretéről, mint erkölcsi, politikai és ideológiai témákról. De amikor a világ problémái egyre bonyolultabbak, az emberek egyre sarkosabbak, a tudomány segítségével kell megértenünk a kapcsolatainkat, döntéshozatalainkat, hogy így új, érdekes utakat nyithassunk a jobb demokrácia felépítésére.