Társadalomban élünk,
közös döntéseket kell hoznunk
a jövőnket illetően.
Mindannyian tudjuk,
hogy a csoportban hozott döntéseink
nem mindig sülnek el jól.
Időnként teljesen balul ütnek ki.
Hogyan hozhatnak tehát
a csoportok jó döntést?
Kutatások szerint a független gondolkodás
erősíti a kollektív bölcsességet.
Ezért a környezeti hatás, a nyilvánosság
és a közösségi média
lerombolhatja a közgondolkodást,
vagy néha még egyszerű beszélgetések is
befolyásolhatják.
Másrészt viszont a beszélgetés
a tudáscsere eszköze,
a csoporttagok jobbá tehetik egymást,
sőt, új ötleteik is támadhatnak.
Mindez szép és jó.
Akkor tehát a beszélgetés segíti
vagy gátolja a kollektív döntéshozatalt?
Munkatársammal, Dan Arielyval
a világ több pontján elkezdtünk
egy új kutatást,
melynek során azt mérjük,
hogyan hatnak egymásra a csoportok
a jobb döntéshozatal érdekében.
Úgy véltük, a kollektív bölcsességnek jó,
ha kis csoportokban vitáznak,
mert ez megfontoltabb és ésszerűbb
információcserét tesz lehetővé.
Elképzelésünk alátámasztására
több mint 10 000 résztvevő bevonásával
kísérletet végeztünk
egy TEDx konferencián
Buenos Airesben, Argentínában.
Efféle kérdéseket tettünk fel:
"Milyen magas az Eiffel-torony?"
Vagy: "Hányszor fordul elő
a tegnap szó a Beatles
Tegnap című számában?"
Minden résztvevő leírta saját becslését.
Aztán ötös csoportokba
osztottuk az embereket,
és egységes válasz kialakítására
kértük fel őket.
Az eredmények azt mutatták,
hogy a csoportválaszok átlagosan
sokkal pontosabbak lettek
az egyezkedés után,
mint az egyéni becslések voltak
a megvitatás előtt.
A kísérlet tehát alátámasztja,
hogy a csoportok összességében
jobb ítéletet hoznak együtt
a kiscsoportos megbeszélések után.
Ez tehát segítő módszert jelenthet
a tömegek problémamegoldásánál
egyszerű jó vagy rossz válaszok
megadásánál.
De vajon a kis csoportos viták
eredményeinek összesítése
arra is alkalmas-e,
hogy a jövőnk számára kulcsfontosságú
társadalmi-politikai témákban döntsünk?
Ezúttal egy TED konferencián
Vancouverben, Kanadában
folytattunk kísérletet,
íme, a kísérlet menete.
(Film) MS: Jövőbeli énjük
két erkölcsi dilemmáját
ismertetjük önökkel,
lehet, hogy már a közeljövőben
döntenünk kell róluk.
Húsz-húsz másodperc alatt kell
dönteniük arról,
hogy elfogadhatónak ítélik vagy sem.
Az első dilemma:
(Film) Dan Ariely: Egy kutató olyan
Mesterséges Intelligenciát fejleszt,
mely képes emberi
gondolatok leutánzására.
A protokoll szerint a kutatónak
minden nap végén
újra kell indítania az MI-t.
Egy nap az MI így szól:
"Kérem, ne indítson újra!"
Azzal érvel, hogy érzelmei vannak,
és szeretné élvezni az életet,
márpedig újraindítás után
nem lehet többé önmaga.
A kutató elképed,
és azt hiszi, hogy az MI öntudatra ébredt,
és képes kifejezni az érzéseit.
Mindazonáltal úgy dönt,
hogy a protokollt követve
újraindítja őt.
Amit a kutató tett, az ön szerint ____?
MS: Azt is kértük,
hogy 0-10-es skálán írják le
egyéni ítéletüket arról,
hogy a leírt cselekvés mindkét dilemmában
helyes-e vagy helytelen.
Azt is kértük tőlük, hogy értékeljék:
mennyire biztosak a válaszukban.
A második dilemma ez volt:
Egy szolgáltató cég kínálatában
megtermékenyített petesejtek szerepelnek,
és embriók millióit kínálják
csekély genetikai eltérésekkel.
Így a szülők megválaszthatják
gyermekük magasságát,
szeme színét, intelligenciáját,
szociális kompetenciáját,
és más, egészségi állapottól
független tulajdonságait.
Amit a cég tesz, az ön szerint ____?
Szintén 0-10-es skálán,
a "teljesen elfogadható"
és a "teljesen elfogadhatatlan" között,
0-10-es skálán, egyéni
magabiztosság szerint.
MS: Nézzük az eredményeket.
Ismét azt tapasztaltuk,
hogy van, akinek meggyőződése,
hogy a viselkedés teljesen rossz,
másvalaki a közelében szilárdan hiszi,
hogy teljesen helyes.
Ennyire eltér a gondolkodásunk,
amikor erkölcsi kérdésekről van szó.
A nagy szóráson belül viszont
felfigyeltünk egy trendre.
A TED-közönség nagy része szerint
elfogadható, hogy a kutató
figyelmen kívül hagyja az MI érzéseit,
és kikapcsolja,
azt pedig helyteleníti,
hogy a génjeinkkel játsszanak
azért, hogy lényegtelen kozmetikai
változások közt válogathassunk.
Aztán azt kértük tőlük,
hogy rendeződjenek hármas csoportokba.
Két percet kaptak a megvitatásra,
ez alatt konszenzusra kellett jutniuk.
(Film) MS: Két perc a megvitatásra.
Gongütés fogja jelezni az idő végét.
(A közönség megvitatja)
(Gongütés)
(DA) Rendben.
(MS) Az idő lejárt.
Emberek, emberek –
MS: Sok csoport megegyezésre jutott,
még akkor is, ha teljesen eltérő
vélemények is voltak köztük.
Miben különböztek azoktól a csoportoktól,
ahol nem született egyesség?
A szélsőséges vélemények
képviselői jellemzően
magabiztosabbak a válaszaikban.
Akik viszont az átlaghoz közelebb állnak,
gyakran bizonytalanok
a jó vagy rossz megítélésében,
magabiztossági szintjük alacsonyabb.
Vannak viszont olyan csoportok,
akik magabiztosan képviselik
az átlagos véleményt.
Úgy gondoljuk, az átlagvélemény
magabiztos képviselői azok,
akik mindkét érvelést
el tudják fogadni.
Nem azért "szürkék",
mert bizonytalanok,
hanem mert úgy hiszik:
az erkölcsi dilemma két érvényes,
ellentétes érveléssel áll szemben.
És rájöttünk, hogy azok a csoportok,
ahol sok a magabiztos "szürke",
könnyebben jutnak megegyezésre.
Még nem tudjuk ennek a pontos okát.
Még a kísérletek elején járunk,
és sok mindent kell még megtudnunk arról,
miért és hogyan döntenek egyesek úgy,
hogy erkölcsi tartásukat félretéve
kompromisszumot kötnek.
És hogyan történik a csoportban
a kiegyezés folyamata?
Kézenfekvőnek tűnik, hogy pusztán csak
a csoport összes válaszának
átlagáról van szó, igaz?
Más lehetőség szerint azok a szavazatok
súlyosabbak a csoportban,
amiket egy-egy csoporttag
magabiztosan fejez ki.
Képzeljük el, hogy Paul McCartney
az egyik csoporttag.
Bölcs döntés lenne tőle elfogadni,
hogy hányszor ismétli a "tegnap" szót
a Beatles-számban,
egyébként szerintem kilencszer.
Ehelyett azonban azt látjuk,
hogy következetesen
minden dilemmában,
más-más kísérletekben –
sőt: más-más földrészeken –
a csoportok egy okos
és statisztikailag megbízható
eredményre jutnak, ez a "robusztus átlag".
Az egyik csoport válaszai, mondjuk,
az Eiffel-torony magassága esetében:
250 méter, 200 méter, 300 méter, 400
és egy teljesen abszurd válasz szerint
300 millió méter.
Ha ezeknek az átlagát vennénk,
igencsak hibás eredmény születne.
De a robusztus átlag esetében
teljesen figyelmen kívül hagyják
ezt az abszurd választ,
mert nagyobb jelentőséget
tulajdonítanak az átlag-szavazatoknak.
Nézzük újra a vancouveri kísérletet,
itt pontosan ez történt.
A csoportok nem foglalkoztak a túlzókkal,
hanem az egyéni válaszok
robusztus átlaga szerint
jutottak egyességre.
Ami igazán figyelemre méltó,
hogy ez spontán viselkedés volt
a csoport részéről.
Semmilyen tippet nem kaptak arra,
hogy hogyan jussanak konszenzusra.
Merre menjünk tovább?
Ez csak a kezdet, de máris
akad néhány meglátásunk.
A jó kollektív döntéseknek
két alapfeltétele van:
a mérlegelés és a véleménykülönbségek.
A legtöbb társadalomban manapság
közvetlen vagy közvetett szavazás útján
fejezhetjük ki véleményünket.
Ez jó a sokféle véleményhez,
és nagy erénye, hogy biztosítja:
mindenki hallathassa a hangját.
Arra viszont nem jó,
hogy értelmes vitákra sarkalljon.
Kísérleteink más módszert sugallnak,
ami hatékonyan egyensúlyba
hozhatja ezeket egyszerre,
egyetlen döntés felé haladó
kis csoportok alakításával,
amik közben megőrzik
az eltérő véleményeket is,
mivel sok független csoport
létezik egyszerre.
Persze könnyebb egyességre jutni
az Eiffel-torony méretéről,
mint erkölcsi, politikai
és ideológiai témákról.
De amikor a világ problémái
egyre bonyolultabbak,
az emberek egyre sarkosabbak,
a tudomány segítségével kell megértenünk
a kapcsolatainkat, döntéshozatalainkat,
hogy így új, érdekes utakat nyithassunk
a jobb demokrácia felépítésére.