Egy vezető józan, kemény, határozott, megingathatatlan. Nem lehet lestrapált, mindig tudnia kell a választ. [Ahogyan dolgozunk] Dan vagyok, egy globális kreatív tanácsadócég partnere. Ám van egy másik oldalam is: Carrie Dragshaw, az Instagram-karakterem. Kettős életemre tekintve kénytelen voltam elgondolkodni... Ha valódi énünk némiképp eltér a hagyományostól, mennyit mutathatunk meg belőle az irodában? Lehet, hogy az önazonosság nem mindenki számára járható út? Pályafutásom első 10 éve során azt gondoltam, egy vezető csak egyféleképpen viselkedhet: határozottan és komolyan. Ám én nem ilyen vagyok. Úgyhogy irodai maskarát öltöttem, hogy megfeleljek szerepemnek: mélyebb hangon beszéltem, próbáltam kevesebbet gesztikulálni. Nagyon könnyen lelkesedem, ezt megpróbáltam visszafogni. Egy kis hang a fejemben azt mondta: "Túlságosan meleg vagy, túl nőies, túl feltűnő." Egyszer ezt a jó szándékú tanácsot kaptam: "Mindenki tudja, hogy meleg vagy. És ez oké. De nem kell ezt folyton mindenki orra alá dörgölnöd." Vágás: én tütüben, 2016 halloweenjén. kedvenc tévészereplőmnek, Carrie Bradshawnak öltöztem, gondoltam, a barátaim jót nevetnek majd. Aztán elszabadultak a dolgok. A posztom vírusként terjedt, és eleinte ez jó vicc volt. Sokaktól hihetetlen üzeneteket kaptam: hogy mennyire örültek, hogy a poszt bátorította őket, hogy vállalják valódi énjüket. Én meg arra gondoltam, talán ideje, hogy azt mondjam a kis hangnak a fejemben, hogy fogja be, és hagyjon békén. Ám a dolgok kissé túlnőttek rajtam. Carrie Dragshaw mindenütt megjelent – a New York Postban, a US Weeklyben – én meg berezeltem: "Mit szólnak a főnökeim? Munkatársaim tisztelni fognak vezetőként? Mit gondolnak az ügyfeleim?" Azt hittem, kénytelen leszek munkahelyet váltani. Aztán történt valami, csak egy apróság. Üzenetet kaptam a főnökömtől, csak ennyi állt benne: "Azta, Cosmo!" És egy link egy cikkre, ami épp akkor jelent meg rólam. Ez segített elhallgattatni az apró, ijedt hangot, segített, hogy lelkesen fogadjam ezt az új világot, ne pedig kiboruljak miatta. Mindez egyetlen emberen múlt. Néha elég egyetlen szövetséges, hogy kellemesen érezzük magunkat. Munkatársaim is másként kezdtek viselkedni. Nyitottabbak, játékosabbak lettek velem, mintha az, hogy megismerték a másik oldalamat, felhatalmazta volna őket, hogy ők is önmaguk lehessenek. Azt hittem, a nyíltság és sebezhetőség aláássa tekintélyemet a csapatom előtt. Ám az ellenkezője történt. Két évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy nemcsak elfogadják ezt az oldalamat, de egyenesen lendíthet a karrieremen. Persze én szerencsés vagyok. New Yorkban dolgozom, kreativitást értékelő munkahelyen, és már elég biztos alapokon állt a karrierem, amikor mindez elkezdődött. Ez talán önökre is igaz, talán nem. Ám sokat tanultam ebből arról, mennyire fontos teljes énünket bevinnünk a munkahelyünkre. És megkérdőjeleztem téves elképzeléseimet arról, mi kell a sikerhez. Nemcsak egyetlen módon lehet valaki vezető. A lényeg, hogy megtaláljuk erősségeinket, és hangsúlyozzuk őket. Régebben ha egy megbeszélés nehezen ment, felöltöttem a tökéletes vezető álarcát. Most mondhatom azt: "A fenébe is, ez aztán idegőrlő volt." Nyíltan beszélhetünk a kihívásokról és nehézségekről, ahelyett hogy úgy tennénk, mintha minden rendben lenne, míg végül túl késő. Énünket elfedni kemény munka. Gondoljanak az elvesztegetett energiára, amikor szerepet játszunk. Igen érdekes, hogy a szerepjátszásról szóló nagy tanulmányban a szerepet játszók 93%-a azt gondolja, cégük befogadó értékeket vall. Világos, hogy munkahelyeink és furcsa belső hangjaink még messze vannak az elfogadástól. Nagy a különbség az alkalmazkodás és a rejtőzködés között. Azt hiszem, ezt kicsit későn tanultam meg. Úgy érzem, az a dolgom, hogy most én is mások mellé álljak, ahogy a főnököm mellém állt, és megmutassam másoknak, hogy nyugodtan megnyílhatnak. Ha ön meleg, etnikai hovatartozására büszke, valamilyen fogyatékkal él vagy épp mélyen vallásos, próbálja ki, milyen, amikor teljes énjét megmutatja a munkában. Lehet, hogy kellemes meglepetés éri.