Egy vezető józan, kemény,
határozott, megingathatatlan.
Nem lehet lestrapált,
mindig tudnia kell a választ.
[Ahogyan dolgozunk]
Dan vagyok, egy globális
kreatív tanácsadócég partnere.
Ám van egy másik oldalam is:
Carrie Dragshaw,
az Instagram-karakterem.
Kettős életemre tekintve
kénytelen voltam elgondolkodni...
Ha valódi énünk némiképp
eltér a hagyományostól,
mennyit mutathatunk meg
belőle az irodában?
Lehet, hogy az önazonosság
nem mindenki számára járható út?
Pályafutásom első 10 éve
során azt gondoltam,
egy vezető csak
egyféleképpen viselkedhet:
határozottan és komolyan.
Ám én nem ilyen vagyok.
Úgyhogy irodai maskarát öltöttem,
hogy megfeleljek szerepemnek:
mélyebb hangon beszéltem,
próbáltam kevesebbet gesztikulálni.
Nagyon könnyen lelkesedem,
ezt megpróbáltam visszafogni.
Egy kis hang a fejemben azt mondta:
"Túlságosan meleg vagy,
túl nőies, túl feltűnő."
Egyszer ezt a jó szándékú
tanácsot kaptam:
"Mindenki tudja, hogy meleg vagy.
És ez oké.
De nem kell ezt folyton
mindenki orra alá dörgölnöd."
Vágás: én tütüben, 2016 halloweenjén.
kedvenc tévészereplőmnek,
Carrie Bradshawnak öltöztem,
gondoltam, a barátaim jót nevetnek majd.
Aztán elszabadultak a dolgok.
A posztom vírusként terjedt,
és eleinte ez jó vicc volt.
Sokaktól hihetetlen üzeneteket kaptam:
hogy mennyire örültek,
hogy a poszt bátorította őket,
hogy vállalják valódi énjüket.
Én meg arra gondoltam,
talán ideje, hogy azt mondjam
a kis hangnak a fejemben,
hogy fogja be, és hagyjon békén.
Ám a dolgok kissé túlnőttek rajtam.
Carrie Dragshaw mindenütt megjelent –
a New York Postban, a US Weeklyben –
én meg berezeltem:
"Mit szólnak a főnökeim?
Munkatársaim tisztelni fognak vezetőként?
Mit gondolnak az ügyfeleim?"
Azt hittem, kénytelen leszek
munkahelyet váltani.
Aztán történt valami, csak egy apróság.
Üzenetet kaptam a főnökömtől,
csak ennyi állt benne:
"Azta, Cosmo!"
És egy link egy cikkre,
ami épp akkor jelent meg rólam.
Ez segített elhallgattatni
az apró, ijedt hangot,
segített, hogy lelkesen fogadjam
ezt az új világot,
ne pedig kiboruljak miatta.
Mindez egyetlen emberen múlt.
Néha elég egyetlen szövetséges,
hogy kellemesen érezzük magunkat.
Munkatársaim is másként
kezdtek viselkedni.
Nyitottabbak, játékosabbak
lettek velem,
mintha az, hogy megismerték
a másik oldalamat,
felhatalmazta volna őket,
hogy ők is önmaguk lehessenek.
Azt hittem, a nyíltság és sebezhetőség
aláássa tekintélyemet a csapatom előtt.
Ám az ellenkezője történt.
Két évvel ezelőtt
el sem tudtam volna képzelni, hogy
nemcsak elfogadják ezt az oldalamat,
de egyenesen lendíthet a karrieremen.
Persze én szerencsés vagyok.
New Yorkban dolgozom,
kreativitást értékelő munkahelyen,
és már elég biztos alapokon állt
a karrierem, amikor mindez elkezdődött.
Ez talán önökre is igaz, talán nem.
Ám sokat tanultam ebből arról,
mennyire fontos teljes énünket
bevinnünk a munkahelyünkre.
És megkérdőjeleztem
téves elképzeléseimet arról,
mi kell a sikerhez.
Nemcsak egyetlen módon
lehet valaki vezető.
A lényeg, hogy megtaláljuk
erősségeinket, és hangsúlyozzuk őket.
Régebben ha egy megbeszélés nehezen ment,
felöltöttem a tökéletes vezető álarcát.
Most mondhatom azt: "A fenébe is,
ez aztán idegőrlő volt."
Nyíltan beszélhetünk a kihívásokról
és nehézségekről,
ahelyett hogy úgy tennénk, mintha
minden rendben lenne, míg végül túl késő.
Énünket elfedni kemény munka.
Gondoljanak az elvesztegetett energiára,
amikor szerepet játszunk.
Igen érdekes, hogy a szerepjátszásról
szóló nagy tanulmányban
a szerepet játszók 93%-a azt gondolja,
cégük befogadó értékeket vall.
Világos, hogy munkahelyeink
és furcsa belső hangjaink
még messze vannak az elfogadástól.
Nagy a különbség az alkalmazkodás
és a rejtőzködés között.
Azt hiszem, ezt kicsit későn tanultam meg.
Úgy érzem, az a dolgom,
hogy most én is mások mellé álljak,
ahogy a főnököm mellém állt,
és megmutassam másoknak,
hogy nyugodtan megnyílhatnak.
Ha ön meleg, etnikai
hovatartozására büszke,
valamilyen fogyatékkal él
vagy épp mélyen vallásos,
próbálja ki, milyen, amikor
teljes énjét megmutatja a munkában.
Lehet, hogy kellemes meglepetés éri.