Elgondolkodott valaha azon, miért vagyunk körülvéve olyan dolgokkal, amelyek segítenek mindent egyre gyorsabban elvégezni? Kommunikálj gyorsabban, de persze dolgozz is gyorsabban, bankolj gyorsabban, utazz gyorsabban, találj partnert gyorsabban, főzz gyorsabban, takaríts gyorsabban – mindezt lehetőleg egyszerre. Hogy érzi magát attól, hogy egyre többet zsúfol bele minden ébren töltött órába? Az én amerikai generációmnak olyan a sebesség, mint egy születési előjog. Néha azt gondolom, hogy Mach 3 a minimum sebességünk. Attól félünk, ha lassabbak vagyunk, elveszítjük versenyképességünk. De már az én generációm is kezdi feltenni a kérdést, vajon mi uraljuk a gyorsaságot, vagy a gyorsaság ural minket? Antropológus vagyok a Rand Corporationnál, és míg sok antropológus az ősi kultúrákat tanulmányozza, én a modern kultúrákra koncentrálok, arra, hogyan alkalmazkodunk a világban történő változásokhoz. Mostanában Seifu Chonde kutatómérnökkel együtt tanulmányozzuk a sebességet. Az érdekel minket, hogy az emberek hogyan alkalmazkodnak a gyorsulás korához, annak biztonsági, politikai következményeihez. Hogy nézhet ki a világunk 25 év múlva, ha a változás jelenlegi üteme tovább gyorsul? Mit jelenthet ez a szállítmányozásban, oktatásban, kommunikációban, gyártásban, haditechnikában vagy a természetes kiválasztódásban? Egy gyorsabb jövő nyugodtabbá és termelékenyebbé fog tenni bennünket? Vagy még sebezhetőbbé? A kutatásunk alapján az emberek elfogadták a gyorsulás elkerülhetetlenségét minden izgalmával és ellenőrizhetetlenségével együtt. Attól tartanak, ha lelassulnak, akkor azt kockáztatják, hogy régimódivá válnak. Azt mondják, inkább kiégnek, minthogy berozsdásodjanak. Ugyanakkor mégis aggódnak, hogy a gyorsaság rombolja kulturális hagyományaikat és kényelemérzetüket. De még a gyorsulási verseny nyertesei is beismerik, hogy kissé nyugtalanok. Úgy látják, a gyorsaság elmélyíti a szakadékot a gazdagok, a pörgős életet élő világutazók és a nincstelenek között, akiket a digitális porban hagytak. Jó okunk van előre jelezni azt, hogy a jövő gyorsabb lesz, de rájöttem, hogy a gyorsaság paradox dolog, és mint minden jó paradoxon, az emberi tapasztalatok abszurditásáról és összetettségéről tanít bennünket. Az első paradoxon, hogy szeretjük a sebességet, nagyon izgat minket az intenzitása, de őskori agyunk nem éppen erre fejlődött ki. Feltaláltuk a hullámvasutat, versenyautót és a szuperszonikus repülőt, de nyakficamunk, úti betegségünk, időzóna-betegségünk lesz tőlük. Nem több feladat egyidejű végrehajtására fejlődtünk, hanem arra, hogy egyet teljesítsünk, de azt hihetetlen koncentrációval. Mint a vadászat – nem feltétlenül nagy sebesség, hanem a nagy távolságokhoz szükséges kitartás kell hozzá. De most mélyül a szakadék a biológiánk és életmódunk között. Összeférhetetlen testünk eredeti funkciója és az, amire most kényszerítjük. Ezt a jelenséget mentoraim úgy hívták: "kőkorszaki szakik a gyorsforgalmi úton". (Nevetés) A sebesség második paradoxonja, hogy objektíven mérhető, igaz? Mérföld per óra, gigabyte per másodperc. De a sebesség érzése, és hogy tetszik-e nekünk, az nagyon szubjektív. Kijelenthetjük, hogy az új technológiákhoz való alkalmazkodásunk üteme növekszik. Például a telefon feltalálásától számítva 85 év telt el addig, hogy az amerikaiak többségének lett otthon telefonja. Ezzel szemben csupán 13 évbe telt, amíg a legtöbbünknek okostelefonja lett. A sebességre adott emberi akciók és reakciók kultúránként és az ugyanabban a kultúrában élő emberek között is eltérnek. Kellemesen energikusnak és illendőnek tűnő interakciók más kultúrákban szörnyen durvának tűnhetnek. Úgy értem, egy japán teaceremónián nem kérne elviteles csészét azért, hogy siethessen a következő turistalátványossághoz. Vagy megtenné? A harmadik paradoxon, hogy a sebesség sebességet szül. Minél gyorsabban reagálok, annál több választ kapok, és annál gyorsabban kell reagálnom ismét. A gyakoribb kommunikációnak és a bármikor rendelkezésre álló információnak könnyebbé és racionálisabbá kellene tenni a döntéshozatalt. De úgy tűnik, ez nem igazán van így. Van itt még egy paradoxon: Ha a gyorsabb technológiáknak meg kellene szabadítaniuk minket a napi robottól, miért érezzük magunkat mindannyian időzavarban? Miért törjük össze számolatlanul autóinkat azért, mert úgy gondoljuk, hogy azonnal meg kell válaszolnunk azt az sms-t? Nem kellene kicsit élvezetesebbnek és kevésbé feszültnek lennie az életnek a gyorsforgalmi sávban? A német előadóknak még egy szavuk is van erre: "Eilkrankheit". Angolul "kapkodáskór". Mikor gyors döntéseket kell hoznunk, bekapcsol a robotpilótaagyunk, abban bízunk, hogy tanult viselkedésmintáink, reflexeink és előfeltevéseink segítenek a megértésben és a gyors reagálásban. Ez néha megmenti az életünket, igaz? Üss vagy fuss. De hosszú távon néha félrevezet bennünket. Gyakorta, mikor a társadalmunk jelentősebb kudarcokat szenved el, ezek nem technikai kudarcok. Olyanok, amik akkor következnek be, ha a döntéseinket túl gyorsan hozzuk meg, robotpilóta üzemmódban. Nem gondolkozunk elég kreatívan vagy kritikusan ahhoz, hogy lássuk az összefüggéseket, kiszűrjük a hamis információkat, vagy megértsük az összetettséget. Ez a gondolkodásmód nem végezhető gyorsan. Ez a lassú gondolkodás. Két pszichológus, Daniel Kahneman és Amos Tversky 1974-ben kezdtek rámutatni erre, de még mindig gondban vagyunk azzal, hogy mihez kezdjünk a megfigyeléseikkel. Modernkori történelmünket fel lehet fogni sebességfröccsök sorozataként. Mintha azt gondolnánk, ha eléggé felgyorsítunk, lehagyhatjuk problémáinkat. De sosem sikerül. Ezt ismerjük a saját életünkből, és a döntéshozók is tudják. Úgyhogy most a mesterséges intelligenciához fordulunk, hogy segítsen gyorsabb és okosabb döntéseket hozni az adatok egyre bővülő univerzumának feldolgozásával. De az adatokat faló gépek nem helyettesíthetik az emberek kritikus gondolkodását és belátását, kőkori agyuknak szüksége van egy kis időre, hogy az ösztöneik elcsitulhassanak, az elme lelassíthasson, és a gondolatok áramolhassanak. Ha azon kezdenek tűnődni, hogy most akkor be kellene húzni a féket, az nem lenne mindig jó megoldás. Mind tudjuk, hogy a kanyarban túl gyorsan haladó vonat hajlamos kisiklani, de Seifu, a kutatómérnök, megtanította nekem, hogy a kanyarban a túl lassú vonat is kicsúszhat. Ezeknek a sebességfröccsöknek a kezelése annak megértésével kezdődik, hogy nagyobb irányításunk van a sebesség felett, mint gondoljuk, az egyénnek és a társadalomnak is. Néha úgy kell beállítani magunkat, hogy gyorsabbak legyünk. Meg akarunk oldani egy forgalmi torlódást, fel akarjuk gyorsítani a hurrikánáldozatok segélyezését, vagy 3D nyomtatással létre kell hoznunk azt, amire szükségünk van, akkor, amikor szükségünk van rá. Időnként azonban lassabbnak akarjuk látni a környezetünket, hogy regenerálódhassunk a gyorsaság okozta kimerültség után. Teljesen rendben van, hogy nem érnek állandóan ingerek. Jó a felnőtteknek és a gyerekeknek is. Talán unalmas, de időt ad az elmélkedésre. A lassú idő nem elpazarolt idő. Újra kell gondolnunk, mit jelent időt spórolni. A kultúrák és szokások világszerte lassúságban születnek, a lassúság segít összekapcsolódni és megerősíteni közös értékeinket. A kapcsolat az emberi lét lényeges része. Uralnunk kell a sebességet, azaz gondosan mérlegelni kell minden technológia előnyeit és hátrányait. Segít visszaszereznünk az időt, amit emberségünk kifejezésére használhatunk? Kapkodáskórt fog okozni nekünk? Kapkodáskórt fog okozni másoknak? Ha annyira szerencsés, hogy eldöntheti, milyen iramban akarja élni az életét, az egy kiváltság. Használja. Dönthet úgy, hogy olykor gyorsítania kell, máskor pedig lassítania: idő kell az elmélkedésre, a mérlegelésre a saját iramában; idő kell a figyelemre, az együttérzésre, az elméje pihentetésére, a vacsoraasztal melletti merengésre. Ha a jövőre koncentrálunk, fontoljuk meg a sebesség technológiáinak, a sebesség céljának és a sebességgel kapcsolatos elvárásainknak emberi léptékű átgondolását. Köszönöm szépen. (Taps)