A szerelem matematikájáról szeretnék beszélni. Gondolom, megegyezhetünk abban, hogy minket, matematikusokat könnyen megtalál a szerelem. Ez nem csupán ragyogó személyiségünkön múlik, hogy remek társalgók vagyunk, és elegáns a tolltartónk, hanem azon a rengeteg munkán, amit a tökéletes partner megtalásának matematikájába fektettünk. Nekem a kedvencem a témában Peter Backus cikke: "Miért nincsen barátnőm". (Nevetés) Backus annak az esélyét próbálja megbecsülni, hogy rátalál a szerelemre. Nos, Peter nem kifejezetten mohó ember. Az Egyesült KIrályságban elérhető nők közül mindössze azokat keresi, akik a közelében élnek, megfelelő életkorúak, egyetemet végeztek, akikkel feltehetőleg jól ki lehet jönni, akik valószínűleg vonzóak, és akik valószínűleg vonzónak találják őt. (Nevetés) Becslése szerint kb. 26 ilyen nő élhet az Egyesült Királyságban. Ez nem nagyon biztató, ugye Peter? Csak összehasonlításképp, ez 400-szor kevesebb annál, mint a legelfogadottabb becslés arra, hogy hány Földön kívüli intelligens életforma létezhet. Ez a szám egyébként 1 : 285.000 esélyt ad Peternek, hogy belefusson ezen hölgyek egyikébe valahol egy adott estén. Azt gondolnám, hogy ezért van az, hogy már nem is nagyon járnak a matematikusok szórakozni. Én magam nem osztom ezt a pesszimista nézetet. Mert ahogyan Önök is, én is tudom, hogy a szerelem nem így működik. Az érzelmek nem jól szervezettek, racionálisak vagy kiszámíthatók. Ez nem jelenti azt, hogy a matematika nem nyújthat semmit ezzel kapcsolatban, mert hogy a szerelem, ahogyan életünk nagy része is, tele van sémákkal, és a matematika végső soron a sémákat tanulmányozza; sémákat az időjárás előrejelzésétől a tőkepiac ingadozásáig, a bolygók mozgásáig, vagy a városok növekedéséig. Ha őszinték akarunk lenni, ezek egyike sem jól szervezett vagy könnyen kiszámítható. De én hiszek a matematika erejében, hogy képes új módon láttatni szinte bármit, még az oly rejtélyes dolgokat is, mint a szerelem. Ezért próbálom meggyőzni önöket, hogy a matematika szórakoztató, csodálatos és jól alkalmazható. Ehhez átnyújtom önöknek a három legjobb, matematikailag igazolható tanácsom a szerelemről. Az első tanács: Hogyan legyünk sikeresek az online társkeresésben? Az én kedvenc online társkereső oldalam az OkCupid, különösen azért, mert matematikusok egy csoportja indította. Mivel matematikusok, már egy évtizede gyűjtik az adatokat mindazokról, akik az oldalukat használják. Megpróbáltak sémákat felfedezni abban, ahogyan önmagunkról beszélünk, és ahogyan másokkal kapcsolatba kerülünk egy párkereső oldalon. Találtak néhány valóban érdekes dolgot. Az én személyes kedvencem, hogy kiderül: a párkereső oldalon azt, hogy ki mennyire vonzó, nem az határozza meg, hogy mennyire népszerű. Valójában abból, hogy egyesek csúnyának tartanak, előnyünk származhat. Megmutatom, hogyan működik ez. Az OkCupid egyik részében, ahol szerencsére önkéntes a részvétel, 1-től 5 -ig lehet értékelni, mennyire vonzóak szerintünk az ott jelenlévők. Ha összevetjük a pontszámot, az átlagos pontszámot azzal, hogy ki hány üzenetet kapott, kezd valami fogalmunk lenni arról, hogy mi köze a vonzó külsőnek a népszerűséghez a párkereső oldalon. Itt ez a grafikon, amivel az OkCupidos srácok előálltak. Figyelemre méltó, hogy nem egészen igaz az, hogy minél vonzóbb valaki, annál több üzenetet kap. Az a kérdés merül fel, hogy miként van az, hogy ezek az emberek itt fenn jóval népszerűbbek ezeknél a lentieknél, annak dacára, hogy ugyanannyira találták vonzónak őket? És miért van az, hogy nem a szabályos külső a fontos. Hadd mutassam be egy példán, hogy mit találtak. Ha veszünk valakit, pl. Portia de Rossit, mindenki egyetért abban, hogy Portia di Rossi igen bájos nő. Senki nem tartja csúnyának, de szupermodellnek sem. Ha összehasonlítjuk valakivel, mondjuk Sarah Jessica Parkerral, akkor sokan, magamat is beleértve, azt gondolják, hogy Sarah Jessica Parker valóban gyönyörű, talán egyike a legszebbeknek, akik valaha is megfordultak a földkerekségen. De néhányan mások, azaz az internet többsége, mintha úgy gondolná, hogy kicsit lóképe van. (Nevetés) Nos, ha megkérdezzük az embereket, hogy mennyire találják vonzónak Sarah Jessica Parkert és Portia de Rossit, és azt kérjük, pontozzák őket 1-től 5-ig, úgy gondolom, hogy nagyjából átlag ugyanannyi pontot kapnak. De ahogyan szavaznak, az nagyon különböző. Portia pontjai mind 4 körül mozognak, mert mindenki egyetért abban, hogy igen bájos, míg Sarah Jessica Parkerről nagyon eltérnek a vélemények. Nagy lesz a szórása a pontoknak. És ez az a szórás, ami számít. Ez a szórás tesz népszerűbbé valakit a párkereső oldalon. Tehát ez azt jelenti, hogyha néhányan vonzónak találnak, akkor valójában jobb helyzetben vagyunk, ha vannak mások, akik viszont ellenszenvesnek. Ez sokkal jobb, mintha mindenki egyszerűen úgy gondolna ránk, mint a szomszéd szép lányra. Talán egy kicsit érthetőbbé válik, ha azoknak a szemszögéből nézzük, akik ezeket az üzeneteket küldik. Tegyük fel, vonzónak tartunk valakit, akiről azt sejtjük, hogy másokat viszont nem érdekel. Ez azt jelenti, hogy kevesebb, a versenytársunk, és ez külön ösztönöz a kapcsolat felvételére. Hasonlítsuk ezt össze azzal, hogy vonzónak tartunk valakit, és azt sejtjük, hogy mindenki vonzónak találja. Legyünk őszinték, miért is kockáztatnánk, hogy megszégyenüljünk? És itt jön az igazán érdekes. Amikor kiválasztja valaki, hogy mely képeit tegye fel a társkereső oldalra, akkor sokan megpróbálják a magukról előnytelennek gondolt dolgokat elrejteni. Erre tipikus példa, hogy aki egy kicsit túlsúlyos, szívesen használ levágott képet, vagy egy kopasz ember például olyat, amelyen kalapot visel. Pedig pontosan ennek az ellenkezőjét kéne tennünk, ha sikeresek akarunk lenni. Ehelyett minden olyat be kéne vetnünk, ami megkülönböztet másoktól, még akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy vannak, akik ettől kevésbé találnak vonzónak. Mert azok, akik kedvelnek, mindenképp kedvelni fognak, és azok az érdektelenek, akik nem, meg jobb is, ha kiesnek. Második tanács: Hogyan szerezzük meg a tökéletes partnert? Képzeljük el, hogy kitörő sikerünk van a társkeresésben. Felmerül a kérdés, hogy miképp váltsuk sikerünket hosszú távú boldogsággá, főképpen, hogyan döntsük el, hogy mikor ideje megállapodnunk? Általában, nem ajánlatos azonnal dönteni, és összeházasodni az elsővel, akivel összeakadunk, és aki mutat valami érdeklődést egyáltalán. De ugyanígy nem jó túlságosan sokáig halogatni, ha maximalizálni akarjuk esélyünket a hosszútávú boldogságra. Ahogyan kedvenc szerzőm, Jane Austen mondja: "Egy huszonhét esztendős hajadon egyáltalán nem remélheti, hogy szerelmet érezhet más, vagy ébreszthet maga iránt." (Nevetés) Köszönöm, Jane. Mit tudsz te a szerelemről? Szóval, a kérdés az, miből tudjuk, hogy ideje megállapodnunk, ha adott az összes ember, akivel randevúzhatnánk életünkben? Szerencsére a matematika egyik ízletes morzsája segít ebben, ezt hívják az optimális megállás elméletének. Képzeljük el, hogy 15 évesen kezdünk el randizni, és ideálisan 35 éves korunkra szeretnénk megházasodni. Van bizonyos számú ember, akivel életünk során randevúzhatnánk, és ők különböző mértékben megfelelőek. A szabály az, hogyha rászánjuk magunkat, hogy megházasodunk, akkor nem nézhetünk előre, hogy miről maradunk le, és hátra sem, hogy másként döntsünk. Az én tapasztalatom legalábbis az, hogy az emberek általában nem szívesen térnek vissza ahhoz, aki korábban ejtette őket. De lehet, hogy csak én gondolom így. A matematika szerint azt kéne tegyük, hogy társkereső szakaszunk első 37 százalékában el kéne vetni mindenkit, mint komoly házasodási esélyt. (Nevetés) Utána le kéne csapni az első olyanra, akivel összetalálkozunk, és aki jobb bárki korábbinál. Ez itt a példa. Ha ezt tesszük, matematikailag bizonyítható, hogy ez a legjobb módja maximálni esélyünket, hogy a megtaláljuk a tökéletes partnert. Meg kell mondjam, hogy sajnos van a módszernek némi kockázata. Képzeljük el például, hogy a tökéletes partner az első 37 százalék alatt jelent meg. Nos, ekkor sajnos elutasítottuk. (Nevetés) Ha a matematikát követjük, sajnos senki nem jön, aki jobb, mint akiket eddig láttunk, így mindenkit el kell utasítsunk, és magányosan halunk meg. (Nevetés) Valószínűleg macskákkal körülvéve, amelyek elfogyasztják maradványainkat. A másik kockázat, képzeljük el, hogy az első 37 százalék, akivel randevúztunk hihetetlenül buta, unalmas, szörnyű. Nem gond, mert ez az elutasító szakaszban van, el tudjuk utasítani ezeket. De képzeljük el, hogy a következő, akivel összetalálkozunk, épp csak egy kicsit kevésbé buta, unalmas és szörnyű, mint a korábbiak. Ha követjük a matematikát, félek, össze kell házasodjunk, és egy olyan kapcsolatban kötünk ki, amely korántsem optimális. Sajnálatos. De azt hiszem, van itt egy lehetőség Hallmark számára kihasználni a piaci hézagot. Valami ilyen Valentin-napi üdvözlőkártya. (Nevetés) "Drága férjem, te kevésbé vagy szörnyű, mint az első 37 százalék, akikkel randiztam." Ez még mindig romantikusabb, mint ami tőlem telik. Ez a módszer nem ad 100 százalékos sikert, de nincs ennél jobb stratégia. És tényleg, a természetben bizonyos halak pontosan ezt a stratégiát követik és alkalmazzák. A párzási időszak első 37 százalékában elutasítanak minden kérőt, és utána felszedik az elsőt, amelyik útjukba akad, és amelyik nem tudom, hogy nagyobb vagy testesebb, mint a korábbi időszak összes hala. Azt hiszem, hogy ösztönösen mi, emberek is valahogy így cselekszünk. Adunk magunknak egy kis időt keresgélni, hogy legyen valami fogalmunk a kínálatról, amíg még fiatalok vagyunk. Csak a 20-as éveink közepén, végén kezdünk komolyan tájékozódni a lehetséges jelöltek felől. Szerintem ez meggyőző bizonyíték, ha kell ilyen egyáltalán, hogy az agyunk valamiképp a matematikára van hangolva. Ez volt a második tanács. A harmadik tanács: Hogyan kerüljük el a válást? Tegyük fel, hogy sikerült megszereznünk a tökéletes partnert, és egy életre szóló kapcsolatot kötünk vele. Szeretném azt hinni, hogy mindenki szeretné elkerülni a válást, kivéve Piers Morgan feleségét, ha jól tudom. A modern világ szomorú ténye, hogy az Egyesült Államokban minden második házasság válással végződik, és másutt sem sokkal jobb a helyzet. Megbocsátom, ha azt hiszik, hogy talán a viharos szakítást megelőző viták nem ideális tárgya a matematikai vizsgálódásnak. Az egyik dolog, hogy nehéz kigondolni, hogy mit kéne mérni vagy számszerűsíteni. De ez nem tartotta vissza John Gottman pszichológust, aki pontosan ezt tette. Gottman házaspárok százait figyelte meg beszélgetés közben, és feljegyzett mindent, amit csak el lehet képzelni. Feljegyezte, hogy mi hangzott el a beszélgetésben, feljegyezte a párok bőrének ellenállását, arckifejezésüket, a pulzust, a vérnyomást, lényegében mindent, kivéve, hogy tényleg az asszonynak volt-e mindenben igaza, mint történetesen mindig. Gottman és csoportja azt találta, hogy a legjobb előjelzés arra, hogy a házaspár el fog-e válni, hogy mennyire volt pozitív vagy negatív a két fél a beszélgetés során. Azok a párok, amelyeknél nagyon alacsony a kockázat, sokkal több pozitív pontot gyűjtöttek, mint negatívat Gottman skálája szerint. Ellenben a rossz kapcsolatokban -- amin én azt értem, hogy valószínűleg válással végződnek -- negatív spirálban találták magukat a párok. Csupán e nagyon egyszerű gondolat alapján Gottman és csoportja 90 százalékos pontossággal meg tudta jósolni, hogy az adott pár el fog-e válni. De erre csak akkor voltak képesek, miután csatlakozott hozzájuk James Murray matematikus, ekkor kezdték megérteni, hogy mi okozza a negatív spirálokat, és hogyan fordulnak ezek elő. Amit eredményképp találtak, az szerintem pofonegyszerű és érdekes. Ezek az egyenletek előre megmondják, hogyan fog válaszolni férj vagy feleség a beszélgetés következő menetében, mennyire lesznek pozitívak vagy negatívak. Ezek az egyenletek az adott személy kedélyétől függnek: hogy milyen amikor egyedül van, és amikor a partnerével, de méginkább attól, hogy hogyan hat férj és feleség egymásra. Azt hiszem, fontos itt rámutatni, hogy ezek az egzakt egyenletek azt is megmutatják, teljességgel képesek azt is leírni, hogy mi zajlik két állam között a fegyverkezési versenyben. (Nevetés) Az, hogy egy vitázó házaspár negatív spirálba kerül, és a válás szélére tornázza magát, matematikailag ekvivalens egy nukleáris háború kezdetével. (Nevetés) De a valóban fontos tényező az egyenletben az egymásra gyakorolt hatás, különösen az, amit a negativitás küszöbének nevezhetünk. Negativitási küszöb: arra gondolhatunk, hogy milyen bosszantó lehet a férj, mielőtt a feleség tényleg kiborul, vagy fordítva. Én mindig úgy gondoltam a jó házasságra, ahol kompromisszum és megértés van, miközben elég teret ad a feleknek, hogy önmaguk legyenek. Így azt gondolnám, hogy talán azok a legsikeresebb kapcsolatok, ahol valóban magas a negativitási küszöb, s a párok hagyják, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, és csak a valóban lényeges dolgokba avatkoznak be. De a matematika, és amit általa a csoport talált, azt mutatja, hogy ennek valójában az ellenkezője igaz. A legjobb és legsikeresebb párok azok, ahol nagyon alacsony a negativitási küszöb. Azok az párok ilyenek, amelyek semmit nem hagynak észrevétlenül, és ahol megengedik egymásnak a panaszkodást. Ezek azok a párok, amelyek folyamatosan próbálnak javítani kapcsolatukon, nekik jóval pozitívabb a kilátásuk a házasságuk jövőjére nézve. Ők nem engedik szabadjára a dolgokat, nem engedik meg, hogy a bolhák elefánttá nőjenek. Ez persze kicsit többet jelent, mint alacsony negativitási küszöb, és nem kötni kompromisszumot a sikeres kapcsolat érdekében. De azt hiszem, elég érdekes tudni, hogy matematikai bizonyíték van rá, hogy, úgymond, ne engedjük lenyugodni a napot úgy, hogy harag van közöttünk. Ez az én három fő tanácsom a matematikától a szerelemről és a párkapcsolatról. Azt remélem, hogy nem csak használják majd, de nyújtottam egy kis bepillantást, hogy mi mindenhez tud hozzátenni a matematika. Mert számomra az egyenletek és szimbólumok nem csupán dolgok, hanem az a hang, ami a természet hihetetlen gazdagságáról szól, és a körülöttünk burjánzó, görbülő, forgó, kibontakozó sémák meglepő egyszerűségéről, kezdve azon, hogy miként működik a világ, és hogyan viselkedünk mi. Remélem tehát, hogy e kis betekintés a szerelem matematikájába legalább néhányukat rá tudja venni, hogy jobban szeressék a matematikát. Köszönöm. (Taps)