Legtöbben egész életünkben próbáljuk mindenhol a legjobb formánkat hozni a munkánkban, a családunkban, az iskolában vagy bármi másban. Én is igyekszem a legjobbat nyújtani. Nemrég azonban felismertem, hogy nem fejlődöm azokon a területeken, melyek a legfontosabbak nekem, férjként vagy barátként, szakemberként vagy csapattagként, és annak ellenére sem javultam ezekben, hogy sok időt töltöttem keményen dolgozva rajtuk. Az azóta folytatott beszélgetésekből és kutatásokból rájöttem, hogy a stagnálás a kemény munka ellenére meglehetősen gyakori. Szeretnék ezért bepillantást adni ennek okaiba, és hogy mit tehetünk ellene. Azt találtam, hogy minden területen a leghatékonyabb emberek és csapatok példája követhető számunkra. Életük során tudatosan váltogatnak két zóna, a tanulási és a teljesítményzóna között. A tanulási zónában célunk, hogy javuljunk. Olyan tevékenységeket folytatunk, amelyek a fejlődést segítik, azzal foglalkozunk, amit még nem gyakoroltunk be. Ez azt jelenti, számítunk hibákra, tudván, hogy majd tanulunk belőlük. Ez nagyban különbözik attól, ami a teljesítményzónánkban történik, ahol a célunk a legjobbat kihozni magunkból, teljesíteni. Azzal foglalkozunk, amit már jól elsajátítottunk, és igyekszünk kiküszöbölni a hibákat. Mindkét zóna az életünk része kell, hogy legyen, de ha tisztázzuk azt, mikor melyikben akarunk lenni, milyen céllal és elvárásokkal, akkor jobban tudunk teljesíteni és tanulni is. A teljesítményzónában legnagyobb az azonnali teljesítményünk, míg a tanulási zónában fejlődéssel növeljük későbbi teljesítményünket. Legtöbben azért nem fejlődünk igazán a kemény munka ellenére sem, mert a legtöbb időnket a teljesítményzónában töltjük. Ez hátráltatja növekedésünket, és, fonák módon, hosszú távon a teljesítményünket is. Milyen is az a tanulási zóna? Vegyük például Démoszthenészt, politikai vezetőt, az ókori Görögország legnagyobb szónokát és ügyvédjét. Ahhoz, hogy naggyá váljon, nem töltötte minden idejét szónoklással és ügyvédkedéssel, ami a teljesítményzónája lett volna. Ehelyett fejlesztő tevékenységeket folytatott. Persze sokat tanult. Mentorok segítségével tanulmányozta a jogot és a filozófiát, de rájött arra is, hogy ügyvédként meg kell győznie embereket, ezért tanulmányozott híres beszédeket és színjátszást is. Hogy leszokjon arról, hogy önkéntelenül felemeli a vállát, tükör előtt gyakorolta a beszédeit, és lelógatott a plafonról egy kardot, hogy ha felemeli a vállát, az fájjon. (Nevetés) Hogy pöszesége ellenére érthetően beszéljen, kövekkel a szájában gyakorolta beszédeit. Épített egy föld alatti szobát, ahol zavartalanul gyakorolhatott, és ő sem zavart másokat. Mivel akkoriban a bíróságok zajosak voltak, gyakorolt az óceán partján is, hogy a hullámok robaja fölött is hallani lehessen a hangját. A tanulási zóna tevékenységei nagyban különböztek a bírósági tevékenységétől, a teljesítményzónájától. Amit a tanulási zónában csinált, azt hívja Dr. Anders Ericsson céltudatos gyakorlásnak. Ennek során részkészségekre bontjuk a képességeket, és tisztázzuk, melyik részkészségen dolgozunk, hogy javítsuk, például hogy lent tartsuk a vállunkat, és egy nagy kihívásra összpontosítunk a komfortzónánkon kívül, túl azon, amire jelenleg képesek vagyunk, mindezt gyakori visszajelzésekkel, ismétlésekkel és kiigazításokkal, lehetőleg egy hozzáértő coach útmutatásával, mert a fejlesztő tevékenységek szakterületenként mások, és a jó tanárok és coachok tudják, mik ezek a tevékenységek, és szakértő visszajelzést tudnak adni. Ez az a fajta gyakorlás a tanulási zónában, ami lényeges javuláshoz vezet, nem csak a feladatvégzéssel töltött idő. A kutatások azt mutatják, hogy például a pályán töltött első néhány év után a teljesítmény általában tetőzik. Ez igaznak bizonyult a tanításra, az orvoslásra, az ápolásra és más területekre is, és azért történik, mert amint úgy gondoljuk, elég jóvá váltunk, megfelelünk, már nem töltünk időt a tanulási zónánkban. Minden időnkben csak végezzük a munkánkat, teljesítünk, ami nem túl jó módja a fejlődésnek. Azok viszont, akik időt töltenek a tanulási zónában, továbbra is folyamatosan fejlődnek. A legjobb értékesítők legalább hetente egyszer fejlesztő tevékenységet végeznek, Olvasnak, hogy bővítsék a tudásukat, konzultálnak kollégákkal és szakértőkkel, új stratégiákat próbálnak ki, visszajelzést kérnek és elgondolkodnak. A legjobb sakkozók nem sakkozással töltik a legtöbb idejüket, ami a teljesítményzónájuk lenne, hanem a nagymesterek lépéseit próbálják kitalálni és elemezni. Valószínűleg mindannyian sok-sok órát töltöttünk már gépeléssel anélkül, hogy felgyorsultunk volna. Ha viszont minden nap 10-20 percet fókuszáltan arra szánnánk, hogy 10-20 százalékkal gyorsabban próbáljunk gépelni a jelenlegi stabil sebességünknél, felgyorsulnánk. Főleg akkor, ha megtalálnánk, miket szoktunk hibázni, és azokat a szavakat gyakorolnánk. Ez a céltudatos gyakorlás. Milyen más területén az életünknek, ami talán fontosabb számunkra, dolgozunk keményen, de nem javulunk igazán, mert folyton a teljesítményzónában vagyunk? Nem azt akarom mondani, hogy a teljesítményzóna értéktelen. Nagyon is értékes. Amikor térdműtétem volt, nem mondtam a sebésznek "Kutakodjon ott, és foglalkozzon azzal, amit nem tud" (Nevetés) "Tanulni fogunk a hibáiból!" Olyan sebészt kerestem, akiről úgy gondoltam, jó munkát fog végezni, és elvártam, hogy jól dolgozzon. A teljesítményzónában megvalósítunk dolgokat, a tőlünk telhető legjobban. Ez motiváló is lehet, és megtudhatjuk belőle, mivel kell legközelebb foglalkoznunk, amikor újra a tanulási zónában leszünk. A kimagasló teljesítményhez váltogatni kell a tanulási és a teljesítményzóna között, célirányosan építve készségeinket a tanulási zónában, majd alkalmazva őket a teljesítményzónában. Amikor Beyoncé turnézik, a koncerten a teljesítményzónájában van, de minden este, mikor visszamegy a hotelszobájába, azonnal visszatér a tanulási zónájába, Megnézi a videót a show-ról, ami éppen véget ért. Megkeresi, min van lehetősége javítani, saját magának, a táncosainak és az operatőreinek. Másnap reggel mindenki többoldalas feljegyzést kap, hogy min változtasson, és ezen dolgoznak a nap folyamán, a következő fellépés előtt. Ez egy spirál, amely egyre javuló képességekhez vezet, de tudnunk kell, mikor akarunk tanulni, és mikor akarunk teljesíteni, és bár mindkettőre időt akarunk szánni, minél több időt töltünk a tanulási zónában, annál többet fejlődünk. Tehát hogyan tölthetünk több időt a tanulási zónában? Először is, el kell hinnünk és meg kell értenünk, hogy tudunk fejlődni. Ezt hívjuk növekedési gondolkodásmódnak. Másodszor, akarnunk kell fejleszteni az adott készséget. Kell egy cél, ami fontos nekünk, mert mindez időbe és erőfeszítésbe telik. Harmadszor, kell egy elképzelés arról, hogyan fejlődjünk, mit tehetünk a fejlődés érdekében, nem úgy, ahogy kamaszkoromban gyakoroltam a gitározást, újra és újra előadva ugyanazokat a dalokat, hanem céltudatos gyakorlással. Negyedszer pedig, az adott helyzetben alacsonynak kell lennie a tétnek, mert ha számítanunk kell hibákra, akkor a következményük nem lehet katasztrofális, de még jelentős sem. A kötéltáncos sem gyakorol új trükköket háló nélkül, és egy sportoló sem egy bajnoki mérkőzésen fog új mozdulatokat kipróbálni. Az egyik oka annak, hogy életünkben oly sok időt töltünk a teljesítményzónában, az, hogy a környezetünkben gyakran szükségtelenül magas a tét. Társadalmi kockázatot hozunk létre egymás számára, még az iskolákban is, ahol pedig éppen a tanulás lenne a cél. Most nem a standardizált tesztekről beszélek. Arra gondolok, hogy a nap minden percében az általános iskolától a főiskoláig diákok sokasága érzi úgy, hogy ha hibázik, mások kevesebbre tartják majd őt. Nem csoda, ha folyamatosan feszültek, és nem vállalják a tanuláshoz szükséges kockázatot. Így azt tanulják, hogy a hibák nemkívánatosak, akaratlanul is, hiszen a tanárok és szülők csak a helyes válaszokat akarják hallani, elutasítva a hibákat ahelyett, hogy elemeznék őket és tanulnának belőlük. Felszínes válaszokat keresünk, elemző gondolkodás helyett, holott abból mind tanulhatnánk. Ha minden házi és iskolai feladaton szerepel egy szám vagy betű, és beleszámít a végső jegybe, nem pedig a gyakorlás, hibázás, visszajelzés és kiigazítás a célja, azzal azt üzenjük, hogy az iskola teljesítményzóna. Ugyanez igaz a munkahelyekre is. Tanácsadóként gyakran látom, hogy a cégek kultúrája a hibátlan végrehajtásra épül, amivel a vezetők a kiváló munkát akarják ösztönözni. De így a dolgozók nem lépnek túl meglévő korlátaikon, nem próbálnak ki új dolgokat, ezért a cégek nem tudnak újítani, fejlődni, és lemaradnak. Úgy adhatunk teret a növekedésnek, hogy beszélgetni kezdünk egymással, hogy mikor melyik zónában akarunk lenni. Miben akarunk jobbá válni, és hogyan? Mikor akarunk valamit megvalósítani és kiküszöbölni a hibákat? Így tisztázhatjuk, mit tekintünk sikernek, mikor, hogyan tudjuk egymást a legjobban támogatni. De mi történik, ha olyan közegben vagyunk, ahol mindig magas a tét, és úgy érezzük, nem kezdhetünk bele ilyen beszélgetésekbe (még)? Egyénként még mindig tehetünk három dolgot. Először is, létrehozhatunk a magas tétek tengerében szigeteket, alacsony téttel. Ezek olyan helyek, ahol a hibák következménye kicsi. Találhatunk például egy mentort vagy egy bizalmas kollégát, akivel ötletelgethetünk és a sebezhetőségünket is kimutathatjuk, vagy akár szerepjátékot próbálhatunk ki. Összehívhatunk visszajelzésre fókuszáló megbeszélést, ahogy halad a projekt. Vagy szánhatunk időt olvasásra, videókra vagy online kurzusokra. Ez csak néhány példa. Másodszor, az elvárásoknak megfelelően, végrehajthatunk, teljesíthetünk, de aztán gondolkozhatunk azon, mit csináljunk jobban legközelebb, ahogy Beyoncé is teszi, megfigyelhetjük és felülmúlhatjuk a szakértőket, A megfigyelés, elgondolkodás és kiigazítás a tanulási zóna. Végül pedig, vezetőként csökkenthetjük a tétet mások számára, ha elmondjuk, miben akarunk javulni, kérdezünk, ha valamit nem tudunk, visszajelzést kérünk és megosztjuk a hibáinkat, és hogy mit tanultunk belőlük, hogy mások is nyugodtan cselekedhessenek így. A valódi magabiztosságot a folyamatos tanulás révén érjük el. Mi lenne, ha ahelyett, hogy egész életünkben csak csináljuk és csináljuk, teljesítünk, teljesítünk, teljesítünk, több időt szánnánk rá, hogy felfedezzünk, kérdezzünk, hallgassunk, kísérletezzünk, elgondolkozzunk, igyekezzünk és alakuljunk? Mi lenne, ha mindig mindannyian dolgoznánk valaminek a javításán? Ha több olyan szigetet és vizet alakítanánk ki, ahol alacsony a tét? És mi lenne, ha tisztáznánk magunkkal és a csapattársainkkal is, hogy mikor akarunk tanulni és mikor akarunk teljesíteni, annak érdekében, hogy az erőfeszítéseink következetesebbek legyenek, a fejlődésünk sose érjen véget, és a legjobb formánk még jobb legyen? Köszönöm.