Mi lenne, ha egy teljesen nyilvánvaló problémával találnák szembe magukat? Amiről mindenki beszél, ami mindenkit érint. Elkövetnének mindent, hogy megoldják, mielőtt súlyosbodna a helyzet? Ne legyenek biztosak benne! Hajlamosak vagyunk rá, sokkal jobban, mint azt bármelyikünk elismerné, hogy nem vesszük észre, ami ott van a szemünk előtt. Néha pedig éppen azért toljuk félre az ügyeket, mert veszélyt jelentenek ránk – az üzletben, az életben, a világban. Mondok egy példát saját területemről, a gazdaságpolitikából. Amikor Alan Greenspan a szövetségi jegybank elnöke volt, feladata abból állt, hogy szemmel tartsa az USA gazdasági problémáit, és biztosítsa, hogy ne váljanak irányíthatatlanná. 2006-ban, amikor az ingatlanárak tetőztek, egyre több elismert vezető és intézmény kongatta meg a vészharangot a kockázatos hitelezés és a veszélyes ingatlanpiaci buborék miatt. 2008-ban, mint tudják, minden összeomlott. A bankok csődbe mentek, a globális részvények értéke csaknem a felére csökkent, sok millió ember vesztette el otthonát kilakoltatás miatt. És végeredményben majdnem minden tizedik amerikai munkanélküli lett. Miután elcsitultak a dolgok, Greenspan és sokan mások előálltak a történtek utólagos magyarázatával: „Senki sem láthatta előre ezt a válságot.” Váratlan, úgynevezett „fekete hattyú” eseménynek nevezték. Olyasvalaminek, ami elképzelhetetlen, előreláthatatlan és teljes mértékben valószínűtlen. Mint derült égből a villámcsapás. Csakhogy nem volt annyira váratlan ez az egész. Például a manhattani lakásom értéke alig négy év alatt közel duplájára nőtt. Egyértelmű volt az ábra, így eladtam. (Nevetés) (Taps) Sokan mások is látták a baljós jeleket, nyilvánosan felszólaltak, de senki sem foglalkozott velük. Nem tudtuk pontosan, hogy milyen válság jön, milyen paraméterekkel, de azt mind láttuk, hogy ami közeledik, az olyan veszélyes, látható és kiszámítható, mint egy ránk támadó hatalmas szürke rinocérosz. A „fekete hattyú” jelkép azt sugallja, hogy nincs befolyásunk a jövőnkre. Sajnos, minél inkább azt gondoljuk, hogy nincs irányításunk valami felett, annál inkább elbagatellizáljuk, vagy teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Ez a veszélyes jelenség elfed egy másik problémát is: az előttünk álló problémák nagy része igen valószínű és nyilvánvaló; látjuk őket, mégsem foglalkozunk velük. Úgy éreztem, égető szükség van a szürke rinocérosz hasonlat megalkotására, hogy friss szemmel és ugyanazzal a lelkesedéssel, amellyel az emberek a fekete hattyú jelképre tekintenek, vizsgáljuk meg azokat az eseményeket is, amelyek nagyon nyilvánvalóak, nagyon valószínűek, mégis figyelmen kívül hagyjuk őket. Ezek a szürke rinocéroszok. Ha elkezdjük keresni a szürke rinocéroszokat, fellelhetjük őket a sajtó szalagcímeiben nap mint nap. Én egy újabb hatalmas rinocéroszt látok a címlapokon, egy nagyon valószínű pénzügyi válságot. És kíváncsi vagyok, tanultunk-e valamit az elmúlt tíz évben. Ha Washington vagy a Wall Street híreit hallgatják, akkor talán megbocsátható, ha azt gondolják: simán mennek a dolgok. De Kínában, ahol sokat tartózkodom, egész másról beszélnek. A teljes gazdasági vezetés Hszi Csin-ping elnökig bezárólag nagyon konkrétan és világosan beszél a pénzügyi kockázatokról, mint szürke rinocéroszokról, és hogy miként tudnák ezeket megszelídíteni. Tény, hogy Kína és az USA kormányzati rendszere nagyon különbözik egymástól, és ez kihat a mozgásterükre. Gazdasági problémáik gyökerei is többnyire teljesen mások. Nem titok azonban, hogy mindkét országnak vannak problémái az államadósság, jövedelemegyenlőtlenség, gazdasági termelékenység terén. Hogy lehet akkor, hogy teljesen másról beszélnek? Ez a kérdés nemcsak országokra vonatkozhat, hanem mindenkire. Az autógyártókra, amelyek elsődlegesnek tartják a biztonságot, szemben azokkal, amelyek nem hívják vissza hibás autóikat, csak amikor már meghalt valaki. A nagyszülőkre, akik felkészülve az elkerülhetetlenre, előre összeállítják a gyászbeszédet és a halotti tor menüjét. (Nevetés) Az enyémek megtették. (Nevetés) Mindenről gondoskodnak, már csak az évszámot kell a sírkőre vésni. A másik oldalon ott vannak a nagyszülők, akik nem rendezik el az ügyeiket, nem szórják ki az évtizedek alatt felhalmozott kacatot, inkább a gyerekeikre hagyják ezt a feladatot. Mitől más az egyik és a másik oldal? Miért van az, hogy egyesek látják és elvégzik a teendőket, mások pedig egyszerűen félrenéznek. Az egyik ok a kultúrában, a társadalomban, a körülöttünk élő emberekben gyökerezik. Ha úgy gondoljuk, hogy valaki majd felsegít, ha elesünk, sokkal hajlamosabbak vagyunk kisebbnek látni a veszélyt. Így bátrabban kockáztatunk nemcsak rossz, hanem jó értelemben is. Például felvállaljuk a kritikus hálátlan szerepét, olyan veszélyről beszélve, amit senki nem hallgat szívesen. Vagy megragadunk veszélyt rejtő lehetőségeket, amelyek a maguk módján szürke rinocéroszok. Az USA-t nagyon individualista kultúra jellemzi – egyedül is boldogulunk. Paradox módon emiatt sok amerikai kevésbé nyitott a változásokra és a vállalható kockázatokra. Ezzel szemben Kínában az emberek bíznak benne, hogy a kormányok fellépnek a problémákkal szemben, ami nem mindig történik meg, de az emberek bíznak ebben. Hisznek abban, hogy támaszkodhatnak a családjukra, és könnyebben vállalnak bizonyos kockázatokat. Például vásárolnak egy pekingi ingatlant, vagy nyitottabb a hozzáállásuk, ha irányváltásra van szükség, és ami azt illeti, elképesztő ütemben zajlanak a változások Kínában. A második kérdés, hogy mennyit tudunk a helyzetről, mennyit akarunk megtudni róla. Hajlandók vagyunk-e észrevenni dolgokat akkor is, ha nem kérünk belőlük? Túl sokan vagyunk, akik nem igazán akarunk odafigyelni arra, amit nem akarunk látni, amit nem szeretünk. Arra figyelünk oda, amit látni akarunk, amit szeretünk, amivel egyetértünk. Megvan azonban a lehetőségünk és képességünk, hogy kiküszöböljük ezeket a vakfoltokat. Sokat beszélgetek különféle helyzetű emberekkel arról, hogyan viszonyulnak az életükben felbukkanó szürke rinocéroszokhoz. Azt gondolhatnánk, hogy akik jobban tartanak a kockázatoktól, vagy érzékenyebbek rájuk, kevésbé nyitottak a változásokra. Ennek pont az ellenkezője igaz. Azt tapasztaltam, hogy akik készek felismerni a problémákat, és terveznek, több kockázatot, vállalható kockázatot fogadnak el, és jobban kezelik a rossz irányú kockázatokat. Ennek oka, hogy az információk megismerésével nő az erőnk, hogy fellépjünk a félelmet keltő dolgokkal szemben. Ezzel elérkeztünk a harmadik ponthoz. Mennyire tudjuk uralni érzéseink szerint az életünkben felbukkanó szürke rinocéroszokat? Gyakran azért nem cselekszünk, mert tehetetlennek érezzük magunkat. Gondoljunk a klímaváltozásra, ami olyan óriási probléma, hogy úgy érezzük: egyénenként nem tudunk érdemi változást elérni. Egyesek úgy tesznek, mintha nem is lenne. Mások mindenkit hibáztatnak, kivéve saját magukat. Mint egyik barátom is, aki azt mondja: nem mond le a városi terepjárójáról, amíg széntüzelésű erőműveket építenek Kínában. Pedig van lehetőségünk a változásra. Nincs köztünk két egyforma ember. Mindegyikünknek van esélye, hogy megváltoztassa a hozzáállást, a saját és környezetének hozzáállását. Arra invitálom ma önöket, hogy csatlakozzanak hozzám, és kezdeményezzenek nyílt, őszinte párbeszédet a környezetükben élő emberekkel a világunkat fenyegető szürke rinocéroszokról, és legyünk kíméletlenül őszinték, hogy miként kezeljük őket. Sokszor hallom az Államokban: „Persze, foglalkoznunk kell a nyilvánvaló problémákkal, de ha valaki nem látja, ami ott van előtte, az vagy idióta, vagy tudatlan.” Ezt mondják, én azonban teljesen más véleményen vagyok. Ha valaki nem látja, ami ott van előtte, az nem idióta vagy tudatlan, hanem emberi lény. Ha felismerjük, hogy mind sebezhetők vagyunk, az erőt ad ahhoz, hogy kinyissuk a szemünket, és lássuk, ami előttünk van – hogy cselekedni tudjunk, mielőtt agyontaposnak minket. (Taps)