Bosszúszomjas szenvedélytől áthatva
az Éj Királynője átszáguld a színen.
Rákezd nevezetes áriájára,
Mozart kedvelt operájának híres részletére
A varázsfuvolából.
A termet betölti a zenekar muzsikája,
de a királynő hangja
a hangszerekén felülkerekedik.
Dallama elér ezernyi nézőn át
a 40 méterrel távolabbi ülésekig,
bármifajta mikrofon nélkül.
Hogy lehet oly tisztán hallható
az énekesnő hangja,
tucatnyi hangszer zengését elnyomva?
A válasz az emberi hang fizikájában
és az operaénekes gondosan
kimunkált énektechnikájában rejlik.
Az operaházban minden zene
a hangszerek keltette rezgésekből ered,
legyen az hegedűhúr
vagy az előadó énekhangja.
A rezgések levegőhullámokat keltenek,
melyeket agyunk hangként értelmez.
Rezgésszámuk,
nevezetesen: a másodpercenkénti
hullámok száma alapján
határozza meg agyunk a hang magasságát.
De valójában a hallott hang
sok rezgésből tevődik össze.
Képzeljünk el egy legalacsonyabb
frekvenciáján rezgő gitárhúrt!
Ez az alaphang.
Fülünk főleg ennek alapján
határozza meg a hangot.
De a legalacsonyabb rezgésszám
még ún. felhangokat is kelt,
amelyek az alaphanggal együtt
szólalnak meg.
E felhangok más-más frekvenciákra,
ún. részhangokra bonthatók.
Az operaénekesek ezek változtatásával
hozzák létre a csodát.
Minden hang felhangok sorozatából áll.
Az első részhang az alaphang
kétszeres frekvenciáján rezeg.
A következő részhang az alaphang
háromszorosán s í. t.
Minden akusztikus hangszer
felhangsorokat állít elő,
de a felhangsor egyediségét
a hangszer alakja és anyaga adja meg.
A fuvola pl. az első néhány
részhangot emeli ki,
ám a klarinét legalsó regiszterében
a páratlan számú részhangok
rezegnek a legerősebben.
Részben a részhangok erősségéből adódik
a hangszerek egyedi hangzása.
Emiatt képes valamely hangszer
kitűnni a többi közül,
mert fülünk nem minden frekvenciát
érzékel egyforma erősséggel.
Ez adja az operaénekes hangfestő erejét.
Az operai szoprán –
a négy hangfekvés legmagasabbika –
az alaphang frekvenciatartományában
250–1500 rezgés/másodperc
rezgésszámú hangok képzésére képes.
Az emberi fül
a másodpercenkénti 2000–5000
rezgésszámú hangokra a legérzékenyebb.
Ha a művésznő e sávban
ki tudja énekelni a részhangokat,
megcélozhatja az optimális érzéki helyet,
ahol a legtisztábban halljuk.
A felsőbb részhangok előnye,
hogy kevesebb versenytársuk
akad a zenekarban,
mert azokon a frekvenciákon
a zenekar felhangjai gyengébbek.
E részhangok kiemelése adja meg
egy-egy énekes sajátosan zengő hangszínét.
Az énekesek évtizedeken át
fejlesztik hangszínüket.
A magas frekvenciákat
hangszálaik és hangképző szervük alakjával
és feszességével állítják elő.
Nyelvük és ajkuk helyzetével
kiemelhetnek egyes felhangokat,
vagy elnyomhatnak másokat.
Vibratóval kiszélesíthetik
részhangjaik sávját.
Ez a hatás a hangmagasság
enyhe rezegtetését jelenti.
A vibrato teltebb csengő hangot ad,
amely kitűnik a hangszerek
viszonylag szűkebb vibratói közül.
Ha már megvannak
a helyes részhangok,
más technikákkal is élnek
hangerejük fokozására.
Növelik tüdőkapacitásukat,
tökéletesítik testtartásukat
az egyenletes, szabályozott
légáramlás érdekében.
A hangversenyterem is segíti őket
merev falborításával,
amely a közönség felé tereli a hangokat.
Minden énekes előnyt merít e technikákból,
de az egyes hangtípusok
más-más fizikai adottságokat igényelnek.
Wagner-énekeseknek
állóképességre van szükségük,
hogy végig bírják a zeneszerző
négyórás zenedrámáit.
A bel canto énekeseknek
sokoldalú hangszálak kellenek,
hogy megbirkózzanak
az akrobatikus áriákkal.
A biológia is határt szab:
nem minden izommal lehet
megvalósítani az összes technikát,
az énekes korával a hangja is módosul.
De operaházban vagy zuhany alatt
e technikák hatására gyenge hangokból is
mennydörgő zenei remekművek válhatnak.