Húsz éve, amikor Londonban főállású ügyvéd és emberi jogi jogász voltam, s az ország legfelsőbb bírósága még – úgymond – történelmi véletlenségből gyűlt össze ebben az épületben, összeakadtam egy fiatalemberrel, aki épp akkor hagyta ott a brit külügyet. Amikor megkérdeztem, mi okból, elmesélte. Egyik reggel ezzel állított be a főnökéhez: "Csináljunk valamit a kínai emberi jogi visszaélésekkel!" A főnöke így felelt: "Semmit sem tehetünk a kínai emberi jogi visszaélésekkel, mert kereskedelmi kapcsolatban vagyunk Kínával." A barátom lelombozódva elkullogott, de fél év múlva megint megjelent a főnökénél; s ezúttal így szólt: "Csináljunk valamit a burmai emberi jogi visszaélésekkel!" Akkor ez volt az ország neve. A főnök kisvártatva így felelt: "Jaj, semmit sem tehetünk a burmai emberi jogi visszaélésekkel, mert semminemű kereskedelmi kapcsolatban sem vagyunk Burmával." (Nevetés) Ekkor érezte, hogy ott kell hagynia őket. Nemcsak a képmutatás ment az idegeire, hanem kormánya vonakodása is, hogy összetűzzön más kormányokkal, kiélezett vitába szálljon velük, miközben ártatlan emberek szenvednek. Mindig azt verték a fejünkbe, hogy a konfliktus rossz, a kompromisszum jó; a konfliktus rossz, ám a konszenzus jó, a konfliktus rossz, ám az együttműködés jó. De nézetem szerint, ez végletesen leegyszerűsített világkép. Nem tudhatjuk, melyik konfliktus rossz, hacsak nem tudjuk, ki küzd, miért küzd, és hogyan küzd. A kompromisszumok velejéig erkölcstelenek lehetnek, ha ártalmára vannak azoknak, akiknek nem osztottak lapot, a gyengéknek, az elesetteknek, akiket pedig kötelességünk védeni. Lehet, hogy kissé kétkedve néznek egy ilyen ügyvédre, aki a konfliktus előnyei mellett érvel, és kákán is csomót keres a kompromisszumban, de ráadásul mediátor is vagyok, s jelenleg azzal foglalkozom, hogy ingyen előadásokat tartok etikából. Bankom előszeretettel szokott figyelmeztetni, hogy csúszom lefelé. Ha elfogadják az érvemet, az nemcsak életvitelünket változtatja meg, – ezt talán tegyük félre egy pillanatra –, de megváltoztatja a nagy ügyekre: pl. a közegészségügyre és a környezetre vonatkozó gondolkodásmódunkat. Hadd magyarázzam meg. Az USA minden középiskolása, beleértve 12 éves lányomat, megtanulja, hogy az államnak három hatalmi ága van: a törvényhozói, a végrehajtói és az igazságszolgáltatási. James Madison ezt írta: "Ha van elv, amely szentebb bármi másnál az alkotmányunkban és bármely szabad alkotmányban, akkor az az elv, amely szétválasztja a törvényhozói, a végrehajtói és az igazságszolgáltatási hatalmat." Az alapító atyák nemcsak a hatalomkoncentrációt s a hatalomgyakorlást viselték a szívükön. Fölfogták a befolyás veszélyét is. Bírók nem dönthetnek törvények alkotmányosságáról, miközben részt vesznek kidolgozásukban, nem vonhatják felelősségre a kormányzat más ágazatait, ha együttműködnek vagy közeli kapcsolatban állnak velük. Az alkotmány – írta róla egy neves tudós – "fölhívás küzdelemre". Mi, a nép, csak nyerünk általa, ha a hatalmi ágak küzdenek egymással. Elismerjük, hogy a küzdelem nemcsak a közszférában, a kormányzati ágak között fontos. A magánszférában, a cégek közötti viszonyban is fontosnak tartjuk. Képzeljük el, hogy két amerikai légitársaság megállapodik, hogy a turistaosztályú repülőjegy árát nem viszi 250 dollár alá. Ez együttműködés, de kimondhatjuk: összejátszás, nem verseny. E magatartás kárt okoz az utasoknak, mert megdrágulnak a jegyek, Képzeljük el, hogy két légitársaság azt mondja: "Nézd, A légitársaság, mi üzemeltetjük a Los Angeles–Chicago járatot", a B légitársaság meg ezt: "mi pedig a Chicago–Washington járatot, és nem versenyzünk". Ez megint csak együttműködés, összejátszás, nem pedig verseny, és megint az emberek jártak rosszul. Értjük a küzdelem fontosságát, ha a hatalmi ágak viszonyáról van szó a közszférában. Értjük a konfliktus fontosságát a cégek közötti viszony esetében is, a magánszférában. De elfelejtkeztünk róla a közszféra-magánszféra viszonylatában. A kormányok az egész világon együttműködnek az iparral közegészségügyi és környezetvédelmi kérdésekben, gyakran pont ama cégekkel működnek együtt, amelyek a megoldandó problémákat okozzák, vagy éppen súlyosbítják. Azt mondják nekünk, hogy e kapcsolatok nyerő-nyerő jellegűek. De mi van, ha valaki mégis veszít? Egy pár példát mondok. Az egyik ENSZ-szervezet foglalkozni kezdett egy súlyos üggyel, az indiai vidéki iskolák rossz higiéniai állapotával. Ebben nemcsak az országos és helyi közigazgatással működtek együtt, hanem egy tévétársasággal és egy nagy nemzetközi üdítőitalgyártó céggel. Kevesebb mint egymillió dollár fejében a cég lehetőséget kapott egy egyhavi reklámkampányra, amelynek része volt egy 12 órás jótékonysági műsor; mindben szerepelhetett a cég logója és színvilága. Ebben állapodtak meg, ami a cég szemszögéből teljesen érthető volt. Növeli a cég tekintélyét, és márkahűséget teremt a termékei iránt. De szerintem ez alapvetően hibás fölfogás egy kormányközi szervezet számára, amelynek feladata az életminőség javítása. A cukortartalmú italok gyártásának és fogyasztásának növelése a csekély helyi vízkészlet terhére, és a kiürült palackok fölhalmozódása egy olyan országban, amely már így is az elhízottsággal küszködik, sem közegészségügyi, sem környezetvédelmi szempontból nem tartható fenn. Az egyik közegészségügyi feladat megoldása során a szervezet egy újabb bajt alapoz meg. Ez a tucatnyi példa egyike a kormányzati-ipari kapcsolatokról szóló könyvem anyaggyűjtésekor föltártak közül. Beszélhetnék a londoni és általában a brit parkokat érintő kezdeményezésről, amelyben ugyanez a cég népszerűsíti a testmozgást, vagy brit kormány önkéntes kötelezettségvállalásairól az iparvállalatokkal együttműködve, ahelyett hogy szabályozná tevékenységüket. A partneri kapcsolat vagy együttműködés a közegészségügyben mintává váltak, és ismétlem, csak az iparvállalatok érdekeit szolgálják. Ez lehetővé teszi egészségügyi problémák megfogalmazását és megoldását a legkevésbé kockázatos módon, amely összhangban áll üzleti érdekükkel. Így az elhízás személyes döntéssé válik, hozzáállásbeli kérdéssé, amelyben mindenki maga felel azért, ha nem mozog eleget. Ha erre szűkítik le, attól kezdve már nem a nemzetközi élelmiszergyártó cégek gondja. Nem az ipart hibáztatom, az ipar nyilván a befolyásának növelésére törekszik, hogy előmozdítsa üzleti érdekeit. De a kormányok felelősek azért, hogy ellenstratégiát dolgozzanak ki a védelmünkre és a közjó védelmére. Újabb példa, amely a nagyszabású együttműködés helyett alapjaiban lejjebb van, szó szerint és átvitt értelemben is: De előtte hangsúlyozom, hogy a kormányok ott hibáznak, hogy úgy működnek együtt az iparral, hogy összemossák a közjót a közös érdekkel. Aki az iparral működik együtt, óhatatlanul félreteszi azt, ami előmozdíthatja a közjót, ha azt az ipar nem támogatja. Az iparnak nem lesz ínyére a szigorúbb szabályozás, hacsak ezzel nem úszhat meg egy még szigorúbbat, vagy ezzel nem szoríthatja ki a piacról versenytársait. Bizonyos dolgokkal a cégek sohasem értenek egyet, pl. hogy emeljék az egészségtelen termékeik árát, mert – mint számunkra kiderült – az sértené a versenytörvényt. Úgyhogy kormányaink ne tévesszék össze a közjót a közös érdekkel, különösen, ha a közös érdek az iparral való megállapodást jelenti. A föld alatti példa a palagáz hidraulikus repesztéssel való kitermelése. Képzeljük el, hogy veszünk egy telket, nem tudván, hogy a bányajogok már el vannak adva. Ez még a palagáz-láz előtt történt. A telekre fölépítjük álmaink házát, de kisvártatva rádöbbenünk, hogy egy gázcég fúróállványt épít a telkünkön. Ez történt a Hallowich családdal. Rövid időn belül fejfájásról, torokfájásról és szemviszketésről kezdtek panaszkodni, ráadásul zajok, rezgések s az égő gáz villózó fényei zavarták őket. A család hangosan méltatlankodott, majd hirtelen elhallgatott. Amikor ez a kép megjelent, a Pittsburgh Post-Gazette és egy másik újság jóvoltából kiderült, miért hallgattak el. Az újságok bírósághoz intézték a kérdést: "Mi történt Hallowichékkal?" Kiderült, hogy Hallowichék titokban megállapodtak a céggel, kaptak tőlük egy "eszi nem eszi nem kap mást"-ajánlatot. A cég ezt ajánlotta: "Kapnak egy hat számjegyű összeget, hogy elköltözhessenek, s új életet kezdhessenek. De ennek fejében meg kell ígérniük, hogy cégüket illető tapasztalatukról senkinek sem beszélnek, nem beszélnek a repesztéssel kapcsolatos dolgokról sem, nem beszélnek az egészségi következményekről sem, amelyeket az esetleges orvosi vizsgálat megállapíthat." Nem rovom föl Hallowichéknak, hogy "eszi nem eszi nem kap mást"-egyezséget kötöttek, és máshol újrakezdték életüket. Érthető, hogy a cég miért akarja lecsöndesíteni a "nyikorgó kereket". Inkább a jogrendszerre s a szabályozórendszerre akarok rámutatni, amelyben az említetthez hasonló megállapodáscsomag köthető, melynek célja emberek elhallgattatása és adatok elzárása közegészségügyi és járványügyi szakemberek, a hivatali gépezet elől, amelyben a szabályozó hatóság szennyezés esetén még szabálysértési figyelmeztetés kiadásától is eltekint, ha a tulajdonos és a cég egymással elrendezi az ügyet. E rendszer nemcsak rossz a közegészségügy szempontjából, hanem veszélynek is kiteszi a családokat, anélkül hogy tájékoztatná őket. A két példát azért hoztam föl, mert nem függetlenek egymástól. Rendszerszintű problémáról tanúskodnak. Ellenpéldát is említhetek, pl. amelyben a közhivatalnok amiatt perli be a gyógyszergyárat, mert az elhallgatta a tényt, hogy antidepresszánsa fokozza a kamaszok öngyilkossági gondolatait. Beszélhetnék szabályozó hatóságról, amely rászállt az élelmiszergyártóra, mert az eltúlozta joghurtja állítólagos jótékony egészségi hatását. Vagy a jogalkotóról, amely a mindkét oldal felé irányuló erős lobbizás dacára kiáll a környezetvédelem mellett. Ezek elszigetelt példák, de azért fények az éjszakában, és utat mutathatnak. Azzal kezdtem, hogy olykor bele kell mennünk a konfliktusba. A kormányoknak tusakodniuk kell, küzdeniük kell, néha cégekkel éles vitát kell kezdeniük. Nem mintha a kormányok eredendően jók lennének, a cégek pedig eredendően gonoszak. Bármelyikük képes a jóra vagy a rosszra. De a cégek érthetően üzleti érdekeiket kívánják előmozdítani, és ennek során néha gáncsolják a közjót, néha pedig tesznek érte. De a kormányok felelőssége a közjó védelme és előmozdítása. Ragaszkodnunk kell hozzá, hogy ezért küzdjenek. Azért, mert a kormányok a közegészségügy őrzői; a kormányok a környezet őrzői; és a kormányok az őrzői a mi közjónk nélkülözhetetlen részeinek. Köszönöm. (Taps)